Nem tudom miért írom ezt, de valahogy, nem akarok itt sirámokat írni. Minden ember a saját sorsának kovácsa, ahogy sokan megírták már előttem, de valahogy mégis oly kilátástalannak tűnik minden. Nem látom magam előtt a jövőképet, hogy mi leszek, esetleg hova fejlődök, és mit fogok később csinálni az éltemmel.
Egyelőre egy biztos, hogy itt vagyok és élek egyik napról a másikra. Semmi motiváció, semmi érdekes esemény. Már eljutottam arra a szintre, hogy nem is szeretnék már társat, mert valahogy nem hiányzik, illetve kezd nem hiányozni. Lehet, hogy törlöm magam arról az egy szem társkereső oldalról, amire regisztráltam magamat. Felesleges, mindenhol olyat árnak el az embertől, hogy legyen jövőképe, meg a szokásos sablon dolgokat. Ezt valahogy nem tudom megadni, legalábbis a jövőképet semmiképpen, ezért jobb lenne annak a közösségnek, hogyha eltűnnék, még meglátom, hogy így teszek-e.

A legutolsó találkozóm egy lánnyal valami iszonyatosan belül sikerült. Nem tudom miért, lehet azért mert tudtam belül, hogy nem lesz ebből semmi sem. Ott sétáltunk egymás mellett, volt, hogy sokáig egy szó nélkül, és csalódottságot éreztem. Sokszor szóba került az a hülyeség, hogy ugrok erről, meg arról a hídról, de ez mint viccnek szántam. Jó, ez biztos negatív pont volt számára, de nem érdekelt, meg akartam törni a csendet.
Valahogy ismét megmutattam magam előtt, hogy milyen is vagyok igazából. Valahogy olyan elvárás volt felém, szerintem, hogy nekem kell témát kezdeményezni, nekem kell indítani egy beszélgetést, pedig ebben a nagy egyenjogúságban, ami most van, ugyan úgy elvárható lenne a lány részéről is hogy akkor kezdjen mondani valamit nem? Azt vettem észre, hogy valahogy jobban el tudok lenni egy folyamatosan beszélő lánnyal, mint egy hallgataggal. Valahogy jobb a bő beszéd, szeretem hallgatni, ahogy ontja, és mondja magából a szavakat és én hozzáteszem a sajátjaimat.