Nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Annyira lényegtelen, és értelmetlen dolgot akarok leírni, hogy kár lenne pazarolni rá a kattintásotokat. De megteszem, mert legalább leírhatom, ha mást nem is tehetek már.
Ismét valaki. Remény. Hit. Csalódás. Érdektelenség.
Röviden összefoglalva ennyi lenne amit éreztem.
Találtam véletlenül egy lányt igen, Facebook-on. Bár, hogy pontos legyek, ő talált rám, tévedésből. Azt gondolta látott engem – bár lehet, nem tudom –, de lehet csak összetévesztett valakivel. Ez a momentum annyira nem is lényeges, csak a kezdőlökést adta meg a dolgoknak. Az ismerkedésnek.
Abszolút sablonos dolgok történtek. Én visszajelöltem. Ő kérdezgetett. Én meg válaszoltam. Egyre többet tudtunk meg egymásról. A családainkról, a szerelmekről, és az aktuális gondokról, bajokról. Szerencsére nem egy néma lány, mindig akadt valami mesélnivalója. S én teljes megelégedettséggel és szavait magamba szívva hallgattam őt.
Beszélt a jelenlegi illetve, már csak a volt párjáról. Elmesélte, hogy egy külföldi srác az, aki ideköltözött az országba. Valami multicégnél dolgozik, az én fizetésem bő háromszorosáért. Valamilyen help deskes… Ja azt még hozzáfűzném, hogy a nagyszülei magyarok talán, de ez nem biztos. A memóriám már nem a legjobb, talán köszönhetem a munkámnak. Nos visszatérve a srácra a lány – nevezzük Mériennek – elmesélte, hogy az első csaj, akivel jár is. Igaz nem az este, de akkor is járnak. Fura kicsit ez. Mérienn, ahogy mesélte sokszor megfordult más lányok után és ecsetelte neki, hogy hú de jól néz ki meg ilyenek. Nem akarok senki felett ítélkezni, de szerintem ezt nem pont a párunk előtt kellene csinálni. Hiszen az az ember, aki ott, akkor mellettünk van, és akire mint párunk tekintünk minimum az, hogy komolyan gondoljuk vele a jelent és a jövőt. Ilyen megjegyzések közepette, valahol meginog bennem az a képzet, hogy a srác komolyan gondolhatta Mériennel. Volt olyan is, hogy megütötte. Volt olyan is, hogy mást csókolt meg a társaságában… és még sorolhatnám napestig. Fura dolgok ezek, hogy ezt csinálják egymással a felek. Az egyik hogy megteszi, a másik, hogy hagyja, hogy eltűri, s ad akár második esélyt is, hogy talán minden rendbe jön. De nem, ezt mindenki tudja. Egy évig voltak együtt, talán kicsivel többel.
Ezzel a lánnyal ismerkedtem meg. Mériennel. Egy igazi csodálatos lány. Nagyban hasonlít rám, olyan értelemben, hogy a felfogásunk, a nevelkedésünk, az érzelemvilágunk nagyon hasonló. Telefonon rengeteget beszéltünk, ami mára mondjuk már kissé megkopott. Én is, és ő is úgy gondolta, hogy ebből talán több is lehet közöttünk, mint barátság, de sajnos megmaradtunk barátok. Talán ez annak is betudható, hogy érzelmileg nagyon kötődik a volt cicájához, akivel jóban-rosszban együtt voltak, egymásra számíthattak. De egyszer eltűnt, s talán sosem fog előkerülni. Érthető, hogy hiányzik, ezt mindenki átérzi, akinek volt már macskája, vagy más állata. Nekem például a kezeim között halt meg a legutolsó cicánk, beteg lett, s nem élte túl. Bár ez már nagyon régen történt, olyan 10 éve… de lehet több is. Nem tudom, de ez a történet szempontjából nem olyan lényeges.
A másik része, annak, hogy barátok maradtunk az, hogy még frissen lett vége az előző kapcsolatának. Tény, azért nem egyszerű átlépni ezt. Sőt. Talán bennem volt a hiba, hogy azt képzeltem, hogy lehet több is közöttünk, mint barátság. Az igazat megvallva, egyedül lenni nem egy rémálom, de nem is olyan jó, mint mikor van valakije az embernek. Az biztos, hogy a dolgokat nem lehet siettetni, bármennyire is szeretné az ember, bármennyire is vágyik rá. Ez örök törvény.
Mondjuk az is tervben volt, vagy van Mérienn részéről, hogy felköltözik Pestre, ezért is bizakodtam, hogy nah, valami… De ez még odébb van, és nem biztos, mint semmi az életben, kivétel a születést, s elmúlást.
Csalódtam, hogy csak ennyi alakult közöttünk. Csalódtam, hogy az a sok-sok órányi beszélgetés, reménykedés, és édes sms-ezés csak eddig jutott. Ismét érzem, hogy egy darabot kiragadtak a lelkemből, amit már sosem fogok visszaszerezni. Érzem, hogy egyre inkább magamba roskadok, és nem fogok nyitni senki felé sem így, ahogy tettem Mérienn felé. Sok mindent megmutattam magamból, a lelkemből, a szívemből, s a végén ismét csak köszi szépen, de csak maradjunk barátokká redukálódott minden. Tudom, a barátság is szép dolog, de én többet szerettem volna.
Lehet hogy rossz ajtókon kopogtattam, lehet hogy téves ajtókon, s lehet, hogy majd egyszer, valamikor, a távoli jövőben lesz végre valaki, akiért érdemes várni, szenvedni, vágyakozni, s bizakodni.
Addig is marad a tétova várakozás, a tétova próbálkozás és a tétova reménykedés . . .
