Elöljáróban egy csöpp szájtépés (kb. most morzsolódik le az olvasótábor 90%-a "too long; didn't read" alapon). Régen nem írtam már a blogomba. Gondolkodtam is rajta, hogy mi változott az elmúlt hónapokban. Végül arra jutottam, hogy a Facebook létezése nagyban közrejátszik. Biztosra veszem ugyanis, hogy nem csak Én - mások is minden kis szöszmösz apróságot kiírnak az üzenőfalra, kisebb nagyobb volumenű eszmefuttatásokat, körbekérdezéseket, stb. És, ha visszagondolok (bár "szokják" mondogatni egyesek, hogy "És"-sel nem kezdünk mondatot) ebből a rengeteg szösszenetből az idő múlásával egész jó kis sztorikat lehetne leírni egyben a blogba. Csak hát egy gond vala, az emberek nem szeretnek olvasni. Ebben az elmúlt időszakban hasonlóképpen elkényelmesedtem magam is és elszörnyedve görgetek; vizsgálom, hány oldalas lehet a dokumentum, bele-bele olvasok bekezdésekbe, elkapok 1-1 mondatot, aztán vagy rászánom magam, vagy nem.

Jó, azt hiszem mostmár kellőképpen kifilozofáltam magamat és a megmaradt 10%-nak elmesélem azt, ami miatt ez a blogbejegyzés létre jött.

(Apropó filó, rájöttem a nyaralásom alatt, hogy vajon miért létezik a 0.33l-es kiszerelésű dobozos, illetve üveges sör. Feltételezésem szerint azért, hogy előbb elfogyjon, minthogy kimenjen belőle az összes szénsav, illetve felmelegedjen. Nem is olyan buták ezek a nyugati népek, így már azt hiszem megbocsájtható, hogy a minőség a mennyiség rovására megy.)

Elég a szájtépésből! Térjünk rá végre a lényegre!

Előkészületek:

Szeretek kerékpározni, ám nem gyakran adatik meg szabadidő híján, hogy gondoljak egyet és nyeregbe pattanjak, hogy aztán csak úgy flangásszak a világban szabadon. Másrészt a bicaj sem állt már hosszú ideje túlságosan jó állapotban.

Gyakran kacérkodtam a gondolattal, hogy nagyobb távokba is el kéne merészkedni. Neem! Nem ám a szomszéd faluba, vagy a szomszéd megyébe (na jó a szomszéd megye is eleve eredménynek volna elkönyvelhető), de mondjuk a legalább a Velencei-tóra, netalán a Balatonra. De nem is úgy, hogy elindulok és Pöst felől az első Balatonparti településen ledöglöm, oszt jó napot - az igazi cél Balatonfenyves volt, ami körülbelül a Balaton legdélebbi tájéka. Ez tőlem, Csömör City-ből a lenagyobb jóindulattal is 175 km.

Az előtörténete ennek a kirándulásnak a haverokkal való szokásos hétvégi esti dumapartin történt meg. 100 szónak is egy a vége, kinevettek - szerintük nem tudnám megcsinálni. Márpedig Én leszögeztem nekik, hogy csakazért is kerékpárral megyek le idén Fenyvesre "...és majd meglátjátok". Ebből még itthon, családon belül is volt egy hevesebb vitám - konkrétan erről az oldalról is megkaptam a savat nagyjából olyan formákban, hogy "Te nem vagy normális!", "Neked elment az eszed.", "Nem tudod mire vállalkozol.". Mind a maga módján jótanács akart lenni, mert valóban nem tudtam, mi vár rám, de pont ez volt benne a kihívás. A viták mind erősebbé tették bennem az elhatározásomat. Az lebegett a szemem előtt, hogy Én elhatároztam valamit és magamnak, illetve mindenkinek, aki nem hitt bennem, bizonyítanom kellett; különben – saját szavaimmal élve – „Másnap reggel a tükör elé állok és arcul köpöm magamat, mert segget csináltam a számból.”

Az indulást megelőző két hétben a neheze még hátra volt a dolgoknak. Többek között kellett szereznem nagyon olcsón egy nagyon jó bicajt (ez közel Mission Impossibru). Az akkori felállás éppen nem kedvezett a hosszú távok megtételének. Adott volt egy ősöreg, ismeretlen eredetű áruházi összteleszkópos Mountain Bike. A legnagyobb problémát a kerékpár önsúlya jelentette, ami úgy emlékszem 26 kg volt álá natúr, amikor ráálítottam a szobamérlegre. Ekkora plusz súlyt nem cipelhetek. Másfelől a kialakításából adódóan tökéletesen alkalmatlan volt bármiféle csomagtartó, vagy kosár szimpla felszerelésére. Bár a kötelező felszerelést sem igazán lehetett rá felműteni, hosszadalmas mókolás árán meg lehetett oldani ugyan. Ezek mellett Én ugyan nem cipelek el egy hét nyaralásra elegendő pakkot a hátamon ilyen távon.

Felmentem hát az apróhirdető oldalakat átkutatni, Apród, Jófogás, Expressz. Felső árként
20 00 Ft-ot jelöltem meg. A lényeg az volt, hogy megveszem, ráülök és megyek; tehát ne kellejen vele sokat mókolni. Ez nagyon megnehezítette a keresést, mert ilyen bicajt ebben az árkategóriában találni szinte lehetetlen. Kompromisszumra kényszerültem, minimális finomításokat vagyok hajlandó az újdonsült bicajon elvégezni, úgy keresek tovább. Azt már hozzá se kelljen tennem, hogy márkás darab után kutattam.

Végül egy hét kutatás és évődés után ráleltem egy 26"-os KTM Happy Country városi kerékpárra, 3x7 sebességes Shimano váltóval, pillangó váltókarokkal, hátsó csomagtartóval. A fényképek alapján némiképp leharcoltnak tűnt, de az árán megakadt a szemem,
17 000 Ft "az ár fix" és hangsúlyozom, hogy "KTM". Másnap reggel telefon, bepattantam a Trabiba, át a szomszéd kerületbe. Megnéztem, kipróbáltam és el is vittem. Sikerült is valahogy beleműteni a kocsiba úgy, hogy kiszereltem a hátsó ülést és a csomagtartón keresztül beforgattam. Itthon átvizsgáltam. Amit rögtön cserélni kellett két gumi külső és belső, sztender (az le volt törve), az ülés (egy kényelmesebbre, egy széles párnás rugós ülés lett a csere tárgya), továbbá az egyik váltóbovden kicsit feslett volt. Arra legyintettem, hogy kibírja télig, így nem cseréltem.

Ím előre ugrunk csöppet az időben - az utazás pillanata:

Az indulást 12-én hétfőn hajnali 2 órakor terveztem megkezdeni, hogy legalább az út nagy részét ne a legnagyobb melegben kelljen megtenni. Másrészt úgy kalkuláltam, hogy legrosszabb esetben is 3 óra alatt kijutok Tárnokról a 7-es útra, akkor meg már közel nappai világosság van és kevesebb eséllyel végzem egy kamion hűtőrácsán. Ezzel a tervvel egy hajszálnyit csúsztam, mert elhúzódott a készülődés, pakolás. Kattogott az agyam, hogy még mit kéne belezsuppolni a hátizsákba és mi az, ami nélkülözhető. Alvásra habszivacs tekercset, egy kisebb pokrócot és egy kispárnát, meg természetesen törülközőt, gyékényt. Pipere, váltás alsónemű, mini szerszámkészlet, pót gumibelső, pumpa. A táska már tele volt, de a papucsot még be kellett volna suszterolni valahova. Hát tépőzáras darab révén felcsatoltam a bicikli vázára mindkettőt (érdekes látszatot keltett, pár ember szeme meg is akadt rajta út közben). Még elbíbelődtem a csomag felgumipókozásával, ami a legjobb eredményében sem volt igazán stabil rögzítés. Még a hátsó lámpát kellett valahova feltűzni a hátizsákra, mert egy régi darab volt és elveszett a rendes rögzítője az idő viharában.

Vasárnap este 10 óra – lámpaoltás. Hajnali 2-től fél 4-ig nyomkodtam kifelé a telefont, nagyon rottyon voltam. Fél 4-kor már nem húzhattam tovább az időt. Öltözöm – ekkor még hűvös volt, kellett a pulóver, továbbá térdszorító (tudvalevő, hogy világ életemben rossz volt a térdem, recsegős-ropogós, bár nem fáj soha), láthatósági mellény, fényvisszaverő pántok két karra két lábra. Úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. Még felcsatoltam a behűtött vizes kulacsot és betuszkoltam a táskába plusz egy fél literes vizesflakont. 3/4 4-kor megindultam Csömör Cityből – itt rendelkezésre bocsájtom a 80%-ban hű Google útvonaltervet, hogy egyszerűbben érzékeltethető legyen:

[link]

(Az útvonaltervezőt csöppet problémás használni, ha nem rakok be ennyi pontot, hiába igazgatom a kék vonalat, van amikor csinál egy pár utca erejéig tartó idétlen hurkot és megpróbál visszavezetni oda, ahonnan el akarom téríteni. Ebbből jön a gubanc és a fals értékek. Valamint szembesültem vele, hogy “U”-pontnál egyszer cask megvonja a további új célpont hozzáadását.)

A faluközpontban jártam, az üggyel bajjal felapplikált hátsó lámpától itt szabadultam meg első alkalommal egy váratlan bukkanón nagyobb sebességgel való áthaladást követően. Gyors keresés, egy elem itt, a másik ott; a tömítés itt, a megrepedezett búra ott. Csöppet igazgattam a gumipókon, hogy az is tartson valamit a lámpán, majd usgyi tovább. (Mellékesen jegyzem meg, míg kivilágosodott és elértem Budapest végét, még háromszor leesett az a drága lámpa, de még mindig működött.) Azzal, hogy a XVI. kerületben a Timur utcát és a Rákosi utat választottam, csináltam magamnak egy plusz pár km-es kitérőt, ugyanis nem szerettem volna teljes sötétben átvágni a kies, de egyenes és leggyorsabb, legröviebb erdei úton; valahogy nem táplált jó érzéseket a gondolat.

Végigtekertem a körúton, át a Lágymányosi-hídon (Csakazért se Rákóczi!), itt egy pár sarok erejéig elveszítettem a kerékpár utat, majd a Szerémi úton ismét ráleltem. Ez egy félelmetes rész volt. Az úttest mentén hangfogó válaszfal volt, kívül a kerékpár út és a kerékpár utat két oldalról övező dús sövényzet. Itt némiképp ráparáztam, hogy mi van, ha valami útonálló egyszer cask előugrik és agyoncsap egy vascsővel. Itt keményen rákapcsoltam és alig vártam, hogy kiérjek, magas fokozatban tepertem (szerintem vízszintes terepen megléptem a 30 km/h-t). Egy idő után elfogyott a kerékpár út és átjutottam a Fehérvári útra.

(Az útvonaltervezőt itt nem tudtam rábírni, hogy a korrekt útvonalat jelölje, mert a Mezőkövesd út végén álló villamospályán keresztül vezető gyalogátkelő hely nincs jelölve a térképen.)

Hirtelen nem is tudtam, hogy konkrétan mere kéne menni (szokásos Petis gógyiság, ami ellent mond minden logikus gondolkodásnak egy kattanás erejéig). Na így esett, hogy összekevertem a Tétényi utat a Nagytétényi úttal és tettem egy közel fél órás kitérőt, Budafokról feljutottam Kelenföldre a Bartók Béla útig. Itt szembesültem vele, hogy valami nem kerek, nem értettem hogy jöttem észak felé. Előbányászván a 2006-os autos könyvtérképet a táskából hamar rájöttem, hol rontottam el. Nagy iramban visszakerekeztem oda, ahonnan jöttem és kisebb kacsázás után ráleltem a Nagytétényi útra, innen más egyenesben voltam. A Camponához érve már kezdett feljönni a nap, itt elpakoltam a láthatósági felszerelést és a sokat látott hátsó lámpát, továbbá eszembe jutott, hogy inni is kéne a kulacsból (most már, hogy felmelegedett az éjjel lehűtött víz).

Innentől kezdve érdemben nem sok történt, amíg el nem jutottam a Velencei-tóig. Ebben a távlatban viszonylag sík terepen haladtam, kisebb dombokon keresztül vezetett az út. A köztes településeken, Martonvásáron, Baracskán után tudtam tölteni a kulacsot közkútból, illetve ezeken a településeken volt kerékpár sáv, ami adott egy kisebb biztonság érzetet. Pettendnél le kellett térni az országútról a tiltó tábla figyelmeztetésére, kerékpár úton folytattam tovább a menetet. Kápolnásnyéket elérve döntöttem el, hogy megpróbálok észak felől elmenni a tó mellett. Ezt sem bírtam kihozni a térképből, tehát már a vasút állomás alatt át tudtam jutni kerékpáros-gyalogos aluljárón, kilyukadva a Fő utcára, a körforgalomhoz. Beérve a faluközpontba vettem egy sorsjegyet - gondoltam, ha nyerek egy tetemesebb összeget, lent maradhatok a tervezettnél több napot is, de nem jártam szerencsével.

Nem jártam szerencsével más szempontból sem, rájöttem hamar, hogy nem erre kellett volna jönnöm, mert kisebb megszakításokkal folyamatosan emelkedő útvonalat fogtam ki és távra is csak kb. 1 km-el rövidebb a 7-es útnál. Egy pozitívum szóljon mellette: kis forgalmú útvonal. Valahol Sukorónal megálltam kinyújtóztatni a végtagjaimat és ismét frissíthettem a kulacs tartalmát. Láttam valami nagyobb dombtetőt, ahonnan érzésem szerint csodás kilátás nyílhat a tóra, de nem mentem neki, próbáltam vigyázni magamra, nem akartam kimerülni idő előtt. Pákozdhoz érve ismételten kerékpár úton folytathattam az utazást. Kisfalud határában figyeltem fel egy hatalmas méretű téglaépítésű kastélyra félkész állapotban áll és ránézésére legaább 20 éve úgy van, ahogy ott hagyták. Nyílászárók nélkül, vakolatlanul, roskadozó tetőszerkezettel. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen lehet belül, még a kerítés is ki volt feszítve a lelakatolt kapu mellett, de egyedül nem akartam bemerészkedni, inkább tovább álltam. Székesfehérvár szívéig haladtam a kerékpár úton.

Fehérváron eszembe jutott, hogy aznap még nem ettem semmit, kezdtem már érezni. 10 óra volt éppen. Megláttam egy Mekit, megkívántam a műkaját, de nem akartam bíbelődni a csomagok lehámozásával a bicajról. Inkább beálltam az autós kiszolgálóba. Reggeli közben tanulmányoztam kicsit a régi térképemet, megszabadultam a pulóveremtől, végül fél óra pihenés után folytattam utamat.

(Itt megemlítem, hogy már éreztem, nem vagyok annyira toppon, mint amilyen passzban eljutottam idáig. Egész jól jöttem, nagyjából minden dombot meg tudtam mászni nagyobb sebességfokozatban is. Most már viszont éreztem a hátsó felemet is, illetve a térdeimet. Visszavettem a tempóból.)

Változtak a viszonyok, lassabban kezdett el telni az idő, ézésre Fehérvárat elhagyni is már elég sokáig tartott - "Mikor van már vége ennek a városnak?" - mondom magamban. Kicsit letaglózott, amikor elmentem a tábla mellett és szemrevételeztem, hogy Siófok központjáig is még van 40 km. Innentől kezdve ez a szakasz kiváltképpen györtrő része volt a túrának. Szabadbattyánnál kattant valami a fejemben ugyan és elkezdtem valami hihetetlen tempót diktálni magasabb sebességfokozatba kapcsolva - talán túlléptem egy holtponton - ezen a távon még teteszett is a dolog és valahogy a sajgó fenekemet és térdeimet sem éreztem annyira. Mindez tartott Kőszárhegyig beérve az első útmenti árnyékot adó fáig, ahova gyorsan leppattanva a bicajról leültem egy 5 perc erejéig. Kicsit tovább mentem, a faluközpontban fel tudtam tölteni a kulacsomat megint.

A rövid távú lelkesedés elmúlt végleg és már erősen visszafogott tempóban tekertem tovább. Leejtőkön a pedálokon állva, ami nagyon jól esett (csak felállni is fájt a nyeregből, ahhoz is erőt kellett gyűjteni), emelkedőkön alacsony sebességben nyűglődtem felfelé. Közben azon járt a fejem, hogy "Na még egy település...na még egy és máris Siófokon vagyok". Dimbes dombos szakasz egymást érő kaptatókkal. Dombról le, dombra föl. Mindennek a tetejében lélektanilag megviselt még, hogy már csak száraz pusztaságon haladok jó ideje, néhol befigyel 1-2 szőlős, de már az ivővíz utánpótlásra sem igazán volt lehetőség és Lepsény után is már üres volt a kulacs, a fél literes flakont a táskában is már félig feléltem.

Látszólag már időtlen idők óta tekerhettem és nagyon megörültem, amikor tábla jelezte, átléptem Siófok közigazgatási határát. Szabadifürdőre leérve tettem egy kitérőt, vetettem egy ellenőrző pillantást egy haverom nyaralójára. Miután konstatáltam, hogy minden rendben van. Lementem a partra, utánpótoltam a vízkészletet és belemártottam a Balatonba a sapkámat. Most már a kijelölt kerékpáros útvonalon mentem egészen a központig, ahova délután fél 2-kor érkeztem meg. Itt ismét tartottam negyed óra szünetet, ezalatt elnyalogattam egy fagylaltot.

(Itt, a Balcsi mentén sem tudtam már a korrekt útvonalat kihozni mindenhol a tervezőből sajnos, pedig biztosra veszem, hogy meghaladtam a 190 km-t.)

Immár nem kicsit nehezemre esett visszaszállni a nyeregbe és úgy gondoltam, hogy inkább visszatérek az országútra, mert ez a sok kacsázás a kis utcákban nagyon meghosszabbítaná az út hátralevő részét. Kimentem Széplak Felsőnél ugyan, de tábla próbálta tudtomra adni, hogy kerékpárosnak itt semmi keresnivalója. Térjek vissza a kijelölt kerékpáros útvonalra! Hát nem, de amint Zamárdihoz értem, inkább engedtem a makacsságból, mert megnövekedett a forgalom és nem nagyon volt árnyék. Meg minek kísértsem a sorsot, ha szabály szerint eleve nincs ott semmi keresnivalóm?

Zamárditól kezdve az út majdnem teljes hátralevő részében már csak andalogtam. Jóformán nem bírtam 10 km/h-nál nagyobb átlagsebességgel haladni. Itt még megfordult a fejemben, hogy vonatra kéne rakni a bringát és...na ezt nagyon gyorsan kivertem a fejemből, hiszem megszegném az ígéretemet és nem jönnék rá, meddig jutok el ténylegesen. Illetve sorban húztak el mellettem teljes kerékpáros menetfelszerelésben lévő túrázók, akiket kb. Érdtől, Velencétől kezdve folyamatosan látok. Csak ők egyfolytában képesek nagyobb sebességgel haladni szuper országúti kerékpárjukkal, persze nagyobb pihenőkkel megszakítva, ám 3x annyi cókmókkal, és még akár kerékpáros utánfutóval, amin plusz egy óriási utazótáska van. Ezek a dolgok is igen letaglózó módon hatottak rám. További nehezítésként valami kikezdte az első kereket és 10 km-ként pumpáltam újra. Annyi szent, hogy nem a szelep volt, nyál-próba nem eredményezett. Nem akartam már huzamosabb időre megállni és kicserélni a belsőt (bántott is a gondolat, hogy új külső, új belső és eddig bírta). Annyi vigasztalt, hogy egészen a célállomásomig gyönyörű szép helyeken haladtam keresztül. Ösztönzőleg hatott továbbá, hogy itt már folyamatosan csörgött a telefonom, hívott a család, a barátok, a lentiek (akik már vártak rám) - mind érdeklődtek élek-e még, gratuláltak sorban; ez nagyon jó esett, jó volt tudni, hogy egyáltalán van, aki gondol rám.

Balatonbogláron ismét kipukkantam. Azonnal leheveredtem az első útbaeső kerékpár út menti padra - lefeküdtem 10 percre. Segített a döntésben, hogy szünetet tartsak, hogy a táskám egy termetes bukkanón leesett a kusza gumipókozás ellenére is (így is egész úton igazgattam jobbra balra). Faterom is éppen akkor hívott, gratulált, és nem hitte, hogy képes leszek rá. Feltápászkodtam nekilódultam utoljára, mert addig már többször nem álltam meg. Már meredeten figyeltem a kerékpáros táblákat, amik jelölték hány kilométer van még hátra a célig. Fonyód végén még szereztem vízutánpótlást, majd megint rákapcsoltam. Már figyeltem a táblákat meredt szemekkel: Balatonfenyves 8 km, 6 ,4, 3, 2...láttam "az alagút végét".

Hát mit ad isten, beértem Fenyvesre és felkiáltottam: Hálelúja! Mielőtt célba értem volna, még egy fagylaltot szereztem magamank. A fagyi árusnak feltűnt, hogy igen meggyötört vagyok, mikor elárultam neki, honnan jövök, ő úgyszintén gratulációját fejezte ki nekem. Még egy utolsó pumpálást követően megindultam megtenni az utolsó kilométert. Este 3/4 7-kor bekanyarodva az utcába, beesve a kapun leugrottam a kerékpárról, úgy hagytam ott mindent, ahogy van, rogyadozva befutottam az ajtón, majd köszöntöttem a társaságot lógó nyelvvel kiáltva: "CSÁ! WELCOME DRINKET!". A srácok megjegyezték hamar, hogy ez így nem jó, mert kihívás elé állítottam őket. A fogadást megnyertem, mindenki megajándékozott 1-1 doboz sörrel. Utólag még Ádám haverom kaján vigyorral megkérdezte, hogy mennyi volt a vonatjegy - mondom "Odamegyek!". Leheveredtem a fotelba és elkezdtem beszámolni nekik az útról, illetve körtelefonnal tudatni a családot, hogy élek, de nem virulok. Valamint csíkos vagyok, mert a térdvédő és a rövidnadrág közti szabad bőrfelület a combjaimon szépen megbarnult.

Utóhatás:

Egy jó vacsora után, a sziesztát követően kimentünk 11 óra környékén a partra megnézni a hullócsillagokat. Én akkor már mindenből kettőt láttam. Nem is szórakoztam sokáig, láttam 4-et, majd inkább keresztbe fordultam a hullámtörő betonon és aludtam 1,5 órát, amíg nem keltettek. Egész este úgy éreztem, mintha lázam is lett vona, ez természetes. Hazaballagtunk és eddig ilyen jól még nem esett az alvás soha.

Kedd reggel érdekes volt felkelni a földről. Nyögések, jajgatások közepette kiviteleztem valahogy. Változatlanul rogyadozó léptekkel megindultam a WC felé. Miután eleget tettem reggeli kötelességeimnek, akkor fedeztem fel, hogy más sem stimmel. Próbáltam megkötni a gatyamadzagot, de egyszerűen nem éreztem az ujjaimat. Úristen! Azért csak sikerült valahogy. Délelőtt kerítettem sort a kerék javítására. Valahogy biztos voltam abban, hogy azért lyukadhatott ki az első kerék, mert a gumibelső Madaras Teszkó Gazdaságos márka volt. Előtte kisimogattam az abroncsot, gondoltam, mikor otthon összeszereltem, akkor kerülhetett bele valami szennyeződés, ami kikezdte útközben (volt a gumibelsőn egy szép kis feslés). Felfújtam, megigazgattam, kitapogatni a keményéségét azonban még mindig nem tudtam. Tettem egy próbakört az utcában, szigorúan pedálokon állva. Persze, mikor visszajöttem, megfeledkeztem magamról és ráültem a nyeregre. Ez nagyon rossz döntés volt, mert veszettül fájt. Délután mikor kimentünk a plázsra, már egész könnyedén futkároztam a vízben a labda után, persze rövid távon, utána kisebb szünetekkel megszakítva - "Időt kérek!".

A szerdai napon végre igazán tudtam pihenni a rossz idő miatt. Nem nagyon kellett csinálni semmit, társasjátékokat játszottunk egész nap.

A hazautazás napja:

Csütörtökön már egész jól voltam, az izomlázat nagyjából kitudtam pihenni. Aznap indulnom kellett viszza, mert már nem volt költőpénzem sem (alapból keveset hoztam), illettve hétvégére egy másik társaság összejövetelére voltam hivatalos. Összecsomagoltam délelőtt mindenemet és délután még egyszer kimentünk a strandra. A tegnapi nap után még hűvös volt árnyékban, csak a napon volt igazán jó. A vízben is javában német turisták pancsoltak leginkább. Öcsém be se merészkedett , csak térdig, majd kiüldöztem, mikor elkezdtem fröcskölni. Mi a többiekkel addig labdáztunk egyet, majd kiballagtunk száradni.

Délután háromkor elköszöntem a társaságtól, majd öcsém és Csabi haverom kíséretében visszamentem a szállásra cuccomért és a bicajért. Hazafelé már eszem ágában nem volt kerékpárral menni. Elballagtunk a vasút állomásra és jegyet váltottam a negyed óra múlva - délután 4-kor érkező - "Interpicire". Még ott hagytam őket, pár percre, hogy vigyázzanak a cuccaimra. Gyorsan elfutottam a közeli Lottózóba és váltottam egy sorsjegyet. Most is bennem volt, ha sikerül, akkor nem megyek sehová, maradok még egy kicsit és hanyagolom a hétvégi bulit. Sajnos ezúttal sem jártam szerencsével. A vonat különös módon késés nélkül befutott az állomásra. Felraktam a cuccomat a kerékpáros vagonba, majd Én is utána másztam. Amint végeztem a rögzítéssel, a vonat rögtön meg is indult, integettem a többieknek, majd helyet foglaltam és Budapestig élveztem a saját zenei palettámat.

(A kerékpáros vagonban egy oldalt végig állítható magasságú kampók lógnak. Azokra kell álló helyzetbe felakasztani a kerékpárokat a kerekénél fogva, alul pedig a másik kerék sínben támaszkodik. Ülhettem volna ott is, mert volt ülőhely, de inkább átmentem a másodosztályra.)

Nem volt olyan vészes az érkezés, nem sokkal több, mint negyed óra késéssel 18.50 körül befutottunk a Déli-Pályaudvarra. Innentől kezdve tekertem hazáig. Nagy vonalakban: Moszkva tér (Kenjétek a hajatokra a Széll Kálmánotokat!), Margit-híd, Margit-sziget, Árpád-hid, Rákosrendező, Újpalota, Árpádföld. Hazafelé már inkább levágtam az utat és az erdőn keresztül jöttem. Érezhetően nem voltam még olyan fitt, így a tervezett hazaút kb. fél órával meghosszabbodott. Kicsivel este 9 óra után begurultam az utcánkba és muter már a kapuban állt. Köszöntöttem első ízben egy futó pacsival, majd a nyitott kapun keresztül egy svunggal berongyoltama garázsba. Aznap este nagyon örültem, hogy ismét a saját "kényelmes" ágyamban aludhattam. Jobb volt, mint a földön heverni.

Másnap reggel még észre vettem, hogy az első kerék megint le van eresztve. Nem tudtam mire vélni a dolgot, amíg szét nem szedtem újra. Rájöttem, hogy a felniben lévő gumi borítást nem figyeltem, annak a széle itt-ott ki van már repedezve, illetve megkeményedve. Az kezdte ki a gumibelsőket.

Végszónak csak annyit, hogy bár igen erőt próbáló feladat volt eljutni ilyen távolságokba, még alkalmas bringával is, de ezdetlenül nem a legjobb. Jövőre meg fogom tenni ezt az utat mégegyszer, de ezúttal rákészülök. Tervben van a Balaton körbetekerése is körülbelül azon a nyáron szintén.

És még egy kicsit a kerékpár utakról: ahol éppen volt, ott a legnagyobb részben kritikán aluli állapotok uralkodtak. Sok helyen teljességgel meg volt a Hajdú Energomat-centrifuga érzés (ha érted, mire célzok) és a sok kráter méretű gödör. Teleszkóp nélküli kerékpáron kiváltképp érezhető volt, egyenesen velőt rázó.

Köszönöm a fáradságot, hogy volt türelmed végig olvasni...ha volt türelmed egyátalán és tényleg végig olvastad!

Peti