Halihó!

Anyumék harmadik szomszédja újfajta hagyományt vezetett be Jézus születése alkalmából. Hogy az elején kezdjem, ünnepekkor, meg amúgy is, összejár a család, én lehoztam bátyusékat a fővárosból anyuékhoz, anyumék meg elhozták a másik bátyust Vas megyéből, a harmadiknak meg van kocsija, saját eszközzel jött le, hogy egykupacban legyünk kicsit.
Igazából azzal a hátsó szándékkal jöttünk, hogy megdézsmáljuk anyukám isteni töltött káposztáját, meg a rengeteg sütit, ezzel ugyanis mindenki nyer.
Anyu azért, mert úgyis egy hadseregnek főz, "fiam, a tőtött káposztát csak nagyban érdemes megcsinyáni" minekünk meg pont ezért egyáltalán nem kell főzni az ünnepek alatt.
Ezt a nagyüzemi káposztát úgy képzeld el, hogy van az a hatalmas, legnagyobb halfőző kondér, és az színig van. Káposztával. Nem tudom, hány gombóc fér bele, huszonnégynél feladtam a számolást. De akkor még épp csak a felénél jártunk. Viszont tényleg nagyon jó, főleg úgy, hogy saját savanyított káposztából készül, saját sertéshúsból, füstöltáruból.
Az én drága bátyám úri neje, aki refluxos, meg a levegőt is zsírégető tablettával együtt szedi, na az úgy tolta hátra mintha az utolsó vacsorája lenne. Igaz, mi sem voltunk különbek. Öt gyerek, tizennégy felnőtt, mind dugig lakott, de az üst még masszívan félig volt. Szerinted? Aztán még kétféle torta, diós-mákos bejgli, kekszgolyó...
Így, félholtra zabálva magunkat, kellemes forralt bort, üdítőt, sört, kinek mit szopogatva beszélgettünk a fa mellett. Mindenki előadta a maga kis sztoriját, ami még véletlenül sem munkáról, vagy pénzről szól. Azt hiszem, ez az igazi karácsony. Csendesen örülni egymásnak.
Szóval anyu meséli, hogy két napra eltűnt az egyik cicájuk, Szösz.

Igazán nyugodt cica, szőrhullásig lehet dögönyözni, de mégsem az a kullancs típus. Mindenkivel elég barátságos, talán túlságosan is. Kijárós, néha kintalvós macsek, általában mindig valahol a ház közelében van, ezért is volt szokatlan, hogy csak úgy eltűnt. Anyám este már eléggé aggódott, félt, hátha történt vele valami.
Mivel másnap sem jött haza, kiragasztott a faluban néhány képet a macsuszról, hogy eltűnt, keressük. Szomszédok is meg lettek kérdezve, ők sem tudtak róla semmit.
A második este sem jött meg, hiába is áltattuk magunkat, tudtuk, hogy valami történt. Próbáltam vigasztalni a mamát, de annyit ért, mint akasztott embernek a sebtapasz. Következő nap csörög a telefon, megjött a szarházi.
Ép, egészséges, de azért elviszik orvoshoz, mert van a bal oldalában egy csomó. Doki megnézte, kérdezte, mi a baja Foltosnak. Anyám meg nézett mint hal a szatyorban, hát hiszen Szösznek hívják! Doki lecsippantotta a cicust.
Dupla meglepi, egyrészt az állatban nem volt csip, másrészt az adatok szerint teljesen más tulajdonban van a jószág. Az orvos saját kezűleg rakta bele a csipet, ez volt a csomó. Úgyhogy elmentünk a "tulajhoz" hogy ez mégis hogy? Új lakók a harmadik szomszédok,megfogták valahogy, elvitték orvoshoz, aztán bezárták a lakásba, hogy ez a kóbor macska az övék, slusszpassz.
Hamar tisztáztuk a helyzetet néhány kölyökkori fényképpel bizonyítva, a négylábú igenis a miénk, csak épp nem lehet megkötni, ezért mászkál szanaszét. A tanulságot levonva anyámék rögtön elvitték az összes macseszt csiptuningra, plusz mindegyik kapott egy szép nyakörvet. Hogy a szomszédok se maradjanak macska nélkül, meg a gyerek se bömböljön, a vásárból hoztunk nekik egy pár másik egérfogót. Talán kicsit vadabbak a kelleténél, ezért lehet, nem volt egészen őszinte a mosolyuk, de azért befogadták őket. Hadd tudják meg, milyen az igazi macskatartás.
Csak azt nem tudom, mi lett volna, ha nem tudjuk bizonyítani hogy a macska a miénk. Talán váltságdíjat kellett volna fizetni, vagy nemtudom. De minden jó ha a vége jó.