Hát az úgy kezdődött, hogy a sok-sok otthon töltött év után nem tudtam elhelyezkedni, de szükség volt még egy keresőre, így hát nekiálltam ezerrel állást keresni.
Munkaügyi központ, újság, internet, ismerősök...
Nem igazán jártam sikerrel sehol, rá kellett döbbennem, hogy nem kapkodnak két kézzel utánam, aki több mint 20 évet otthon töltött gyerekneveléssel.
A korban is benne vagyok, gondoltam előbb-utóbb rájön valamelyik munkaadó, hogy megütné velem a főnyereményt, de addig is várnom kell.
Hogy miért ütné meg velem a főnyereményt? Hát először is én már nem megyek gyes-re, nem éppen kicsik a gyerekek, így táppénzre sem kell velük mennem, ha netán betegek lennének.
Szóval úgy gondoltam, hogy ezek után kapkodni fognak utánam, ha ezeket a pozitív dolgokat beleírom az önéletrajzomba, sőt még azzal is megspékelem, hogy START EXTRA kártyára jogosult vagyok.
Hát így sem sikerült senkit meggyőznöm és már kezdett a letargia erőt venni rajtam, hogy mi lesz velem, nem kellek én már a kutyának se!
Jó állásom volt, fizetés nélküli szabin voltam, amíg a gyerekekkel otthon tartózkodtam, hol gyes, hol gyed, hol pedig gyet-en. Sajnos amikor másik megyébe költöztünk, közös megegyezéssel megszüntettük a munkaviszonyomat, nem gondoltam, hogy valaha még visszajövünk a városba.

Szóval a gyerekneveléssel otthon töltött időt maximálisan kihasználtam.
Igaz a több mint húsz év alatt egyszer sem unatkoztam, nekem nem volt gyes betegségem, nem kívánkoztam vissza dolgozni, maximálisan kielégített a gyerekekkel való törődés, a háztartás és a férjem.
/Azóta is visszasírja azt az időszakot, amikor hazaért, terített asztal várta, meleg ebéddel, a gyerekek boldogan csimpaszkodtak a nyakába, szeretet és az otthon melege vette körül./

Mivel nem találtam sehol munkát, válaszolgattam mindenféle hirdetésre, ahol gyerekcsőszt, vagy bejárónőt keresnek.
Na itt már sikerem volt, gondolom itt nem elsődleges szempont volt, hogy hány éves vagyok, hány gyerekem van, itt inkább pozitív dolognak számított, hogy már ennyi idős vagyok és nem beszélve az öt gyerekről.

Sikerült is egy családnál jó kis helyet találnom, ahová majdnem /hétköz/napi szinten jártam, voltam jelen az életükben. A két kis srác nagyon jó fej volt, csak kicsit pusztika fajta.
Az első nap mindjárt úgy kezdődött, hogy kis balhé a két gyerek között, mire én ugye közbeléptem és szépen leültettem őket a kanapé két végére. Mivel a kisebbik enni kért, odamentem a hűtőhöz, amikor megint összecsaptak /amúgy 3 és 5 évesek voltak akkor/, de abban a pillanatban hatalmas robaj.
A TV-szekrény tévéstől, virágcserepestől eldőlt. Abban a pillanatban csak az volt a lényeg, hogy egyik srácnak sem esett baja. Próbáltam úrrá lenni a pánikon, mert azért az én kölykeim ilyet nem szoktak csinálni, de hát ezek nem az enyémek.
Szépen elkezdtük apránként visszapakolni, mire Bálint a nagyobb elrohant, s mire észbe kaptam a garázsból felcipelte nevelőapja szerszámkészletét, és az elemes fúróval éppen a szekrényt akarta megfúrni, mire sikerült leállítani.
Mindent felpakoltunk, illetve pakoltam, azt hittem beszarok, mire a nagy dög tévét sikerült felemelnem, virágföld összesöprés, a virágokról eltávolítva a sérült részek.
Már szinte semmi sem látszott, igaz a szekrény ajtaja kicsit csálé lett, belül volt a bárszekrény rész, rekeszekkel elválasztott részek az üvegeknek, ennek köszönhetően megmenekült mindegyik.
Aztán jó lett volna kipróbálni a tévé üzemképességét, de sajnos előre bejelentett áramszünet volt, 5 óráig.
Még pár óránk vissza volt addig, így maradt az izgalom, hogy remélhetőleg minél kisebb a kár.
Ezt szerintem senki sem tudta volna kivédeni, mégis lelkiismeret furdalásom volt, hogy na ide se kell többet jönnöm. Nem tudtam, hogy mit is fogok mondani, hiszen azt nem mondhatom mégsem, hogy ilyen k...rossz gyerekekkel nem volt még dolgom.
Fiatal anyukájuk volt a srácoknak, majdnem annyi idős a legidősebb lányom. Tisztába volt vele, hogy a gyerekek elég problémásak, ami szerintem érthető is volt, mert elvált, az ország másik feléből költöztek ide, óvoda, új környezet, ritkán láthatják az apjukat, akit nagyon szeretnek, és nevelőapjuk van.
Igaz nagyon rendes, szereti őket, és próbálja kicsit rendbe rázni a srácokat, de elég nehéz.
Bálint nagyon nagy fej, nagyon értelmes, jó eszű, erre mondják, hogy úgy vág az esze, mint a borotva.
Na szóval, áramszünet, addig kaja, és végre világosság, lámpa gyúl, tévé bekapcsolás, és csodák csodája, működik.
Szerencsére minden rendben zajlott, kicsit be voltak tojva a srácok és meghúzták magukat, aznap már nem volt semmi gond velük.
Mire este megjöttek a szülők, mint a kis angyal aludtak.
Elmeséltem, hogy mi történt és arra számítottam, hogy ide sem kell nagyon jönnöm már, de szerencsére nem így alakult. Ezek szerint ismerte jól a srácokat és elfogult anyuka sem volt.
Ettől kezdve nagyon sokszor voltam náluk, sőt hetente egy alkalommal bevállaltam a takarítást is.
Sokszor csak délután az oviba kellett mennem értük és velük lenni,míg a szülők haza nem érnek, de olyan is volt, hogy hajnalban mentem, mert korán kellett indulniuk. Én keltettem a srácokat, reggeli, öltözködés, és irány az ovi. Kocsival jártam, mert kimondottam ilyen bébicsőszt kerestek, a távolság miatt, mármint az óvoda és az otthonuk között. A hegyoldalban laktak, nagyon szép helyen, ami egészen addig oké is volt, amíg le nem esett az első hó.
Akkor még a Zafirám volt meg, mentem szépen a meredek, jeges úton felfelé. Kilencre volt megbeszélve, hogy érkezem, időben indultam az időjárás miatt. Aztán hirtelen elgondolkodtam, hogy Úristen, hogy fogok az út tetején megállni? Márpedig meg kell állnom, mert stop tábla van, de akkor hogyan indulok el?
Mire ezt elgondoltam volna, fentről egy kocsi lefordult felém és el kezdett csúszni, én csak hátráltam, hátráltam, már fel a járdára és éppen attól fostam, hogy mindjárt a kőkerítésbe csúszok, mikor végre megállt az autó. Pár pasi jött segíteni neki, egyenesbe tették, de abban a pillanatban egy taxis kanyarodott lefelé és eljátszotta velem ismét a majd belecsúszok játékot.
Hajszálon múlott a szerencsém, amikor azt is útjára bocsátotta a pasibrigád, odajöttek, hogy megtolnak, hogy fel tudjak menni. Mire megköszöntem nekik, de inkább ahhoz segítsenek, hogy megforduljak, lecsorogjak az úton és lent valahol biztonságban leparkoljak és gyalog vágjak neki az útnak!

Szóval ilyen kis apróságok tarkították, tették nehézzé az amúgy sem könnyű csőszködésemet.
Voltak érdekes csínytevéseik a srácoknak, ennek ellenére nagyon megszerettem őket, néha be kellett keményítenem, sőt egy két seggre pacsi is történt, szülői hozzájárulással. Persze az már csak később volt, mert ugye 2-3 évig vigyáztam így rájuk.
Mint mondtam tanulékonyak, nagyon okos srácok voltak. Sajnos ezzel tisztában is volt a kölyök, vissza is élt vele.
Ha nem gyerekről lenne szó, azt mondanám, hogy a nagyobbik kicsit nagy arc volt, de gyerek esetében nem fejezném ki így magam. Megszokták, hogy mindent megkapnak, ha nem az anyjuktól, akkor az apjuktól. Bálintnak volt is egy-két érdekes beszólása, a szobájában voltam, amikor széttárta a karját, hogy nézz körül és vigyél a fiadnak valami játékot, bármit amit akarsz! Majdnem elröhögtem magam, vagy amikor a kisebbik a fürdőbe bejön utánam és mondja, hogy vett ám anya "lamizsilt". Nem vagyunk gombásak, csak "megelőzsésre" vette.
Szóval mindig megleptek valamivel, de mikor Bálint sulis lett, ott még jobban elengedte magát. Az üzenője feketedett a beírásoktól. Mondjuk nem is csodálom, mert pedagógus legyen a talpán, aki egy osztályban úgy tudjon bánni egy gyerekkel, ahogy Bálint igényelte volna.
Azt szerette volna, ha mindig ő van a középpontban, mindenki rá figyel, de ő meg azt csinál, amit akar.
Tehát önfejű és elég makacs, de nagyon okos srác. Most kezd kicsit a magatartása jobb lenni, az öccse szerencsére magatartásügyileg jobb, jól tanul és komoly első osztályos nagy srác lett.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is lett Bálint ilyen erőszakos, önfejű, hisz az anyjuk következetesen nevelte, szerintem a génekben dől el sok minden.
Szóval voltak érdekes, jó sztorik velük, Boti feje amikor betört /nem velem volt / én vittem kötözésre, kicsit anyjuk helyett anyjuk voltam. Próbáltam okosan beszélgetni velük, verseket, énekeket tanultunk, társasoztunk, néha lelkiismeret furdalással, hogy otthon meg a fiam a nővéreivel, de kellett a pénz.
Szerencsére sikerült bekerülnöm egy uniós képzésre, és el is helyezkedtem, de szép emlékek maradtak bennem, kapcsolatban is vagyunk, hisz most az egyetemista lányom jár hozzájuk takarítani, és néha felügyelni a srácokat, ha a szülőknek bármi gondjuk van.
De ez már nagyon ritka. De Őt is lefárasztják tisztességesen!