Kilépek a testemből és halott vagyok,
felettem az égbolt, s rajta csillag ragyog.
Lenézek a testre, melyet birtokoltam,
nehéz volt az életem, de boldog voltam.

Vakító az alagút, min átkeltem én,
síettem, mert ott a végén - vonzott a fény!
Vergődtem az élet árnyékos oldalán,
vonzott a fény az alagút túloldalán.

Lent a Földön nehéz sors, mi jutott nekem,
csak a család szépítette az életem.
Gondoltam, hogy elmegyek, már nincs szükség rám,
hatszoros sarc az életért, ez volt a vám.

Majd ha egyszer kipihenem magam itt fenn,
számot vetek, hogyan is volt az életem.
Mennyi nehézség volt nekem ez az egész,
öt gyereket vállaltam, s ez nagyon nehéz.

Érezték a szeretetet, amit adtam?
mert én Tőlük az életben sokat kaptam.
Szidtam őket néha-néha, ha neveltem,
őket akkor mindennél jobban szerettem.

Embert akartam faragni belőlük én,
megéljenek akkor is ha vár rám a fény.
Útmutatást jó példával megmutattam,
Rájuk mindig büszke, s boldog anyjuk voltam!/VAGYOK!/