A virág és a Halál

A nő tágra nyílt szemmel bámult a Halálra. Szeméből rémület és fájdalom áradt.
Ernyedt teste a bozótban hevert, kecses nyakán és széttépett ruháján gyilkos indulat nyomai látszottak.

A Halál lenézett a földön heverő fiatal nőre. Tekintetében csupán a mindent elnyelő, végtelen űr sötétsége látszódott. Rég nem érzett már semmit. Abban sem volt biztos, hogy valaha voltak e érzelmei.
Ez kicsit összezavarta. Hogy hogy nem emlékszik rá? Hisz ő mindenre emlékszik. Mindenre.
Egészen attól a pillanattól kezdve, hogy az univerzum keletkezésének pillanatában megszületett.

Elgondolkodó tekintetét magához vonzotta a közelében lévő egyetlen színes folt.
Egy vörös virág. A rózsa szirmai selymesen fénylettek a telihold fényében. A rajta ülő vízcseppek kísérteties fénnyel világítottak.
A Halál sivár, kihalt lelkében megrezdült valami. Valamiért vonzotta a virág.
Keze önkéntelenül megrándult, hogy megérintse az élettel teli, puha szirmokat.
Azonban a rezdülés amilyen váratlanul jött, olyan hamar el is halt a lelkében lévő végtelen ürességben.

Újra lenézett a földön heverő nőre. Egy pillanatig megpihentette szemeit a csapzott, szőke fürtökön.
Bár téren és időn kívül állt, tudta hogy mennie kell. Itt már elvégezte a dolgát és még rengeteg van hátra.

A következő pillanatban a vörös rózsa már magányosan lengett a feltámadó enyhe szélben.