Csend van... Csak az öngyújtó kattanása és a billentyűzet kopogása hallatszik az eső csepergése mellett. Még csak fél hét van, de már most rettegek egy kicsit.
Elgondolkozom azon, hogy mit is jelent az élet, mit jelent az, hogy van két lábam, van két kezem és tudom is használni őket.
A Nagymamám idestova 3,5 hónapja kórházban van, még nyár elején került be ismeretlen eredetű rosszulléttel, összeomlott a keringése, napokig, hetekig vizsgálták, mire kiderült, hogy többszörös szívinfraktusa volt, amit lábon hordott ki, de ezt elcsípték. Jött a műtét, kicserélték a két rossz koszorúeret, de még aznap este bevérzése volt a szívénél, így újra felnyitották. A műtét sikeres volt és életmentő. Nem sokkal később kiderült, hogy a lábában is van elzáródás, azt is sürgősen operálni kell, különben a lábába kerülhet. Újabb siker a dokiknak, újabb plusz hetek a Maminak, újabb életmentő műtét. Eddig sem volt 100%-os a Nagyi működése a többszörös stroke-okbók adódóan, de legalább önellátó volt. Jött-ment a lakásban, vacsit csinált, olykor főzött és örökké mosolygott.
A hétvégére hazaengedték, mondván nem lesz itt hiba, Nagyi haza, gyógyul, épül, kapunk mellé kerekes széket és lehet fuvarozni a lakásban. Igen ám, de ez egy nyomorult másfél szobás panelkecó zuglóban, aminek le lettek cserélve az ajtajai harmonikásra, így a csodahintó nem fér be az ajtókon. Nem sokkal ezelőtt a Nagyi szólt, hogy ő bizony aludni szeretne. Egyre türelmetlenebb lett, ha beszélni akartam vele erről az egész sziszi-fuszi helyzetről, meg arról, hogy legyen erős, nem hagyjuk magára, akkor csak ingerülten annyit válaszolt, hogy hozzam már a pizsijét, ő le akar feküdni.
A helye a kisszobában van, nem tudna elaludni a nappaliban, de ugye ahogy írtam, lábra nem igazán tud állni, mert azonnal fájni kezd neki, a kocsi viszont nem fér be. Szerencsére kreatív ember hírében állok, gyorsan elvesek az ebédlőasztal mellől egy széket, rácsúsztatom a Mamit, majd elkezdem befelé huzigálni a szobába, az alattunk lakó nem kis bosszúságára. Ugyan az adrenalin megnőtt bennem, mégsem bírtam megemelni őt székestül. Nagy nehezen beértünk, betaszigáltam az ágy mellé, átcsúsztattam és így lefekhetett. Gyors nadrágcsere, takaró magára, innivaló, pohár be, villany leolt és kijöttem.
Láttam a szemében csillogni a könnyeket, amikor rájött, hogy a wc-re sem tud egyedül kimenni, tejesen kiszolgáltatottá vált, mindenért szólnia kell és már tényleg nem mehet sehova egyedül.
Májusban volt a 69-ik születésnapja. Kb. 7 éve félig-meddig lebénult a jobb oldalára, majd helyre tudták hozni annyira, hogy hazajöjjön és elássa magát. 18 éves voltam, mikor a Nagypapám is rosszul lett, így elköltöztem otthonról hozzájuk, hogy amit kiskoromban kaptam Tőlük, azt viszonozhassam.
Rengeteg élményt és törődést köszönhetek nekik, mindig mindenhova magukkal vittek, nyugdíjas klubokban táncversenyeket nyertek, még 60 évesen is úgy nyomták a rockit, mintha csitri 20 éves suhancok lennének... Most pedig a Papám föld alatt, a Mamám tolószékes... Egy dolog vígasztal, de az nagyon... Valahol a szívem mélyén érzem, hogy meg akar gyógyulni, haza akar jönni és nem akar gyengélkedni... A szemében nem ezt látom, de tudom, hogy erős, mert eddig is sokmindent kibírt, ezután is erős lesz, csak idő kell neki... Nagyon hosszú idő...
Ha valakinek van valami kreatív ötlete a kerekes székes megoldáshoz, azt szívesen várnám...
