Reggel nagyon nehezen keltem ismét, de valahogy csak kikászálódtam az ágyból. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, de szerencsére a kávém meglett, majd indulhatott a nap. Ugorjunk egyet az időben...
Fürdés, miegyéb után lejött velem Anyukám is, elkísért a trolimegállóba, kicsit beszélgettünk, majd épphogy rágyújtottunk, jött is az agancsos busz. Utolsó ajtón, utolsó utasként szálltam fel, előttem egy szegény, öreg bácsi cincálta a húzós kocsiját (kevésbé ismert nevén banyatank ), megsajnáltam és alulról megtámogattam egy kicsit a kerekes szörnyet. A bácsi gyorsan helyet foglalt, nem győzött hálálkodni, majd fiatalos fürgeséggel elkapta a kezem és kezet csókolt... (Hiába.. az igazi Úriemberek már kihalóban vannak... ) A kézcsók után elkezdte csóválni a fejét, nagyot kacagott és azt mondta sose legyek 80 feletti, mert ő bizony az és nem szeret így élni. Rámutatott a hallókészülékére, felemelte a botját, lemondóan megrázta a fejét és legyintett. Nem sokkal később leszállt, azt mondta, az már megy egyedül is. Mikor az ajtóban állt visszanézett és csak annyit mondott:
-Majd ha megéri a nyolcvanat, gondoljon a süket Pista bácsira... arra, hogy azt mondta nem jó...Minden jót
Mosolygott és leszállt. Különös érzés kerített hatalmába, de igazából nem értem, hogy mi lehetett. Mosolyogtam én is, jólesett, hogy azért vannak kedves emberek... ismét jól indult a reggel