Eddig még a kórház illetve műtét lelki hatásairól nem írtam. Most itt az ideje, hogy külön posztot szenteljek ennek a témának.
Azt természetesnek vesszük, hogy amikor kórházba kerülünk azt önmagában egy traumának éljük meg. Persze nem mindegy hogy miként kerülünk be...pl. tervezett műtétre/vizsgálatra fekszünk be, amit ugye előre tudunk és készülhetünk rá lélekben is vagy pedig derült égből villámcsapás módjára kerülünk valamilyen egészségügyi intézménybe. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb helyzet. Talán mindkettőnek megvan az előnye és hátránya is.
Az én esetemben most felocsudni sem volt időm, viszonylag olyan gyorsan történt minden. Délben még a kocsit parkoltam le a klinikán, bő öt órával később már a műtőben feküdtem kiterítve. Mivel a doki alaposan megijesztett, hogy a perforált vakbél nem játék...ráadásul kb. versenyfutásban vagyok az idővel...ezért én aznap délután inkább fura várakozással néztem a műtét elé. Szerettem volna minél hamarabb oda kerülni, hogy kivehessék a problémás alkatrészt. Valamint az eléggé bőbeszédű szobatársaknak hála nem is volt nagyon időm elmélkedni.
A műtét estéjén amikor kihoztak a műtőből már csak a kórteremre emlékszem, ahogy ott fekszem a sötétben. Valakitől megtudtam, hogy fél tíz körül lehetett az idő. Engem fél nyolc után hoztak vissza a kórterembe. Akkor a szüleim is ott voltak, viszont mire én felkeltem - vagyis már fogtam a külvilág adásait és emlékeztem is rá - addigra ők már hazamentek. Tippem sincs mi történt abban a két órában. Szüleimtől tudtam meg, hogy igazából nem sok minden...csak néztem ki a fejemből és lassan beszélve, kábán válaszolgattam a kérdéseikre. Utólag belegondolva félelmetes érzés, hogy így kiesnek akár órák is...az ember nincs ehhez hozzászokva, feltéve ha épp nincs valami tudatmódosító szer hatása alatt.
Másnap kicsivel már jobb volt a helyzet. Viszont fogalmam sem volt, hogy éjszaka aludtam-e bármit is vagy csak ébren bámultam a plafont. Ez sajnos kb. 5-6 éjszakáig így volt. Valami érdekes, számomra eddig ismeretlen állapotba kerültem. Nem kötött le semmi, nem is érdekelt különösebben semmi. Feküdtem mint egy darab tárgy, éjjel-nappal. Lett volna lehetőségem tv-t nézni, de inkább zavart volna mint hogy segítsen a figyelmem lekötésében. A telefonom sem érdekelt, újságot vagy könyvet sem olvastam. Ha a szüleim bejöttek, velük sem nagyon beszélgettem eleinte. Ha kérdeztek, válaszoltam...de jórészt csak bamba bika módjára néztem ki a fejemből. Amikor már felkelhettem, akkor sem sokat mozogtam mert elég fájdalmas volt még, ráadásul a korábban már megénekelt tartozékokat is vinnem kellett magammal ami szintén nehezítette a dolgot...így ez sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
Ami a legrosszabb folyamánya volt az első műtétnek az a napokig tartó halucináció volt. Lehetséges hogy nem ez a megfelelő kifejezés rá...a lényeg annyi, hogy amint becsuktam a szemem (mindegy hogy nappal volt vagy éjszaka) mindenféle ábrák ugráltak a csukott szemem előtt. Az egészen absztrakttól kezdve a hétköznapi tárgyakig minden. És szépen folyamatosan alakultak át egymásba. Kezdődött mondjuk egy üvöltő, rajzolt fejjel....ami aztán átalakult egy virágcseréppé....ami tovább változott mindenféle ide-oda pattogó vonallá. Stb...stb. Előfordult olyan is, hogy hétköznapi tárgyak jelentek meg...de mindegyikről hiányzott valami. Kerék nélküli lovaskocsi, egy lábát nélkülöző asztal...ilyesmik. Ez rövid idő alatt nagyon idegesítővé tud válni. Lehet ezért nem is tudtam aludni?Azóta sem tudom, hogy az altatás során kaptam valami olyan gyógyszert amire így reagáltam vagy csupán a több mint 2 és fél órás altatás viselt meg úgy általában. Szerencsém, hogy olyan egy hét alatt ez a vibrálás megszűnt....épp amikor már kezdtem aggódni, hogy meghibbantam.
Tehát az első egy hétben vegetáltam. Érzelmileg kb. lenulláztam magam. A kórház eleve ingerszegény környezet, ráadásul velem sem történt semmi különös egészen a majd egy héttel a bekerülés utáni esetig (vérömleny). Az volt az első olyan történés ami valamiféle emberi reakciót váltott ki belőlem. Ugye én pillanatok alatt mentem át az aktív, 'mindenre' önállóan képes emberből a teljes mértékben segítségre szorulóvá. Ez a tehetetlenség és kiszolgáltatottság is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen állapotba kerültem. Amikor egy zsebkendő asztalról történő elvétele is gondot okoz, felülni sem képes az ember vagy a karnyújtásnál 2 centivel messzebb lévő tárgyért nyúlni...mindenért szólni kell valakinek az rendesen meg tudja tépázni a lelket. Pici dolgok, amik a normál életünk során fel sem tűnnek....most meg óriási akadályként tornyosul előttem az is ha pl. orrot szeretnék fújni és a zsebkendő a kisasztal távolabbi végén van.
Azért akadtak apró sikerek is az első héten. Oké, felkelni az ágyról csak nagy fájdalom és szenvedés során sikerült eleinte, de akadtak jobb napok is. Persze rögtön utána jött egy rosszabb. 
Ezek az átmeneti hanyatlások engem megviseltek. Az volt a szerencsém, hogy másfél nappal utánam kaptunk egy új szobatársat: Sanyi bácsit. Sanyi bácsi egy 78 éves úriember volt, akit ránézésre én kb. 60-nak tippeltem volna. A sors fura fintora volt, hogy épp a kórházban ünnepelte a 78. szülinapját. Gondolom ő sem így tervezte, hogy az epéje épp akkor mondja fel a szolgálatot. Alapvetően vidám, optimista természetű ember volt, aki a fájdalom és szenvedés ellenére is meg tudott maradni ilyennek. Sőt, nekem is nagyon sok lelki támogatást nyújtott a rosszabb periódusokban. Minden kicsi részsikernek örült. Ha csak elment a fürdőbe 'macskamosdást' végezni, akkor is utána elégedetten nyugtázta: na ezzel is megvagyunk. Amikor pedig neki is rosszabb napja volt, elintézte annyival, hogy semmi gond, majd holnap jobb lesz. Mindennek eljön az ideje. Megtanított rá, hogy feleslegesen ne idegeljem magam és ne legyek türelmetlen. Na igen, a kórházban rengeteg időd van.
Nagyon hálás vagyok neki, mert tényleg sokat lendített rajtam emberileg. Mióta kijött a kórházból már kétszer meglátogatott itthon. Igazán kedves tőle...és valóban rengeteget köszönhetek neki, még így több mint fél év távlatából is. Folyt. köv.
