Milyen is volt az élet a milliós táskámmal? Amikor megkaptam az NPWT készüléket a szivacsok a teljes hosszában takarták a sebet. Annak ellenére hogy ekkor a nagy része már július 31.-e óta 'zárva' volt, csak az alsó harmad volt műveleti terület továbbra is. Mindez augusztus 12.-én történt. Átlagos műtétek esetében ilyenkor már a varratszedésnél járnak. Gondolkoztam rajta, hogy megosztok képeket a különböző stádiumokról....de inkább letettem róla. Képi szemléltetés nélkül is elég rossz...főleg ha valaki vizuális típus.

Ahogy korábban említettem, az első etap három napig tartott. Minimális biztonságérzetet adott, hogy valami pluszban is tart mint a Drei Wetter Taft a frizurát. Ugyanakkor kaptam egy plusz zsinórt....éppen akkor amikor már megszabadultam a többitől. Oké, a műtétek miatt kaptam 1-1 branült, de szerencsére rövid időre...és amikor épp nem kaptam infúziót akkor észre sem vettem őket. A táska viszont 24 órában velem volt, ráadásul eleinte eléggé szokatlan volt főleg hogy mindig ki-be kellett dugdosni a töltőt. Nem egyszer indultam meg úgy, hogy a kábel még be volt dugva. Mellé jöttek azok az esetek amikor a kábel beakadt pl. a szék lábába vagy csak simán összetekeredett a műanyag csővel. Ebben az időszakban napjában többször emlékeztetnem kellett magam, hogy csak lassan és nyugisan...mindent...mert elég fájdalmas következményei voltak ha 'siettem' és valami szorult, akadt vagy hasonló.

A gépezet hasamba kapaszkodó vége is megér egy misét. Ugyan a vákuum a helyén tartotta viszont a kb. másfél méteres műanyag cső súlya már az én bőrömet vitte vásárra. Pár nap után megszoktam, de eleinte minden mozdulat kétszer annyi ideig tartott mert úgy éreztem hogy extra húzással jár a dolog. A kórház folyosója volt a kifutópályám, ott járkáltam fel s alá minden nap. A kórteremben unalmas lett volna kerengő dervis módjára kószálni az ágyak között. De...mozognom pedig kellett. Nem feküdhettem csak úgy egész nap. A folyosón azt is szoknom kellett, hogy mindenki megnézi miféle ördögi masinát cipelek magammal. Többen meg is kérdezték mi az. Persze a látogatókra kell gondolni, a kórházi népség tudta mire való. A kiskutyák és gyerekek mellé a harmadik legjobb ismerkedési módszernek simán fel lehetne venni.

Az első csere során ismét teljes sebet fedő szivacsokat kaptam. Így lényegi változás nem történt, pedig már nagyon kíváncsi voltam rá miként nézhet ki. A második alkalommal viszont már a seb felső kb. negyede nem volt fedve csak az átlátszó öntapadós fóliával. Végre első alkalommal halvány képet kaphattam róla hogyan is festhet a varrat. Lehet jelentéktelennek tűnik, de én akkor nagyon megörültem ennek. Az előtte álló időszakban inkább a rossz hírek és állapotok voltak túlsúlyban, ezért minden egyes apró, örömre okot adó történést megpróbáltam jól elraktározni.

Ebben az időszakban esett meg az, hogy egyik este valami pittyegést hallottunk a kórteremben. Nem volt hangos, nekem úgy tűnt hogy a folyosóról jön. Épp sétálni indultam, nyúlok a gépért....hmm...hát ez csicsereg itt. Mindenkit gyanúsítgattam a hang forrásaként....erre pont én szolgáltattam a zenét. Azt írta a drága, hogy eldugult a csöve. Meresztettem a szemem, de nem láttam semmi dugulást. Kivittem a nővérekhez hátha ők tudnak valami okosat. Nem tudtak. Egyikük elkezdte össze-vissza nyomogatni - pedig nem beszéltek közös nyelvet, mert a nővér nem tudott angolul a kistáskám meg csak angolul kommunikált - ami nem volt túl bíztató. Különösen attól tartottam, hogy ő akkor most felfüggesztette a vákuumozást....és én itt maradok védelem nélkül. Mentőötletként eszembe jutott...mi lenne ha egy orvost kérdeznénk meg? Persze amilyen szerencsém volt, aznap este fél 9-kor pont három olyan orvos volt ügyeletes akik nem az osztályra tartoztak. Majd a nővérek valami csodával határos módon csendre tudták inteni a gépet. Megnyugodtam. Megtettem a szokásos sétám, kétszer oda-vissza a folyosón...majd irány az ágy. Alig ért le a hátsóm az ágy szélére, ismét vinnyogott a gép. Újabb kör a nővéreknél, újabb nyomkodás...majd 2-3 perc után csend. Ezt lejátszottuk háromszor még..úgy, hogy 5 percenként jött rá a rapli. Azért az nem lenne túl vicces ha egész éjjel 5 percenként ugrálnék ki a nővérekhez...valami végső megoldást kellene találni. Amikor sokadjára kúsztam ki, már kiabálva jött az egyik nővér: 'Dááááániel! Ugye nem csipogást hallok megint?!' 'Pedig bizony azt!' - válaszoltam. A kedves nővér felvilágosított arról amit eddig is sejtettem, hogy csak nyomkodják a gombokat amíg el nem hallgat a gép. Hiába mondtam neki, hogy nekem úgy tűnik ez csak átmeneti megoldás mert öt percenként visszatérünk az eredeti problémára. Végül abban 'egyeztünk' meg, hogy ha csipog...ki sem kell jönnöm...nyomogassam a gombokat, majd elhallgat. Király. Majd megtörtént az ami miatt azóta úgy gondolom a gépeknek is van lelkük. Legalábbis az én táskámnak volt. Mert ezután elnémult és soha többé nem szólalt meg. Hagyott pihenni a drága.

A harmadik csere vagyis fél csere (vagy hogyan is nevezzem) után már a seb felső fele szabadon volt és ami még inkább örömmel töltött el, hogy varratmentes is lett. Ugye meséltem korábban hogy ekkor már csak a felszínre és csak az alsó félre pakoltak szivacsokat. Ekkor tudtam meg azt is, hogy ha 2-3 napig jól alakulnak a dolgok, akkor meg is szabadulhatok a táskától...mert a sebem továbbra is javulást mutat a legutóbbi ismert állapothoz képest. Újabb jól elrakott öröm morzsa. Azért előjött belőlem a pesszimista énem is...mi lesz ha vákuum nélkül megint szakadok majd? De megpróbáltam inkább a jó dolgokra koncentrálni. Sanyi bácsi for the win!

Az utolsó csere/műtét másnapján (augusztus 26. hétfő) a reggeli vizitnél mondta az orvos, hogy kedden elválasztanak a táskától. Ezt elég magabiztosan mondta, így bíztam benne. Mivel a táska amellett hogy a helyén tartotta a varratot arra is hívatott volt, hogy mindenféle oda nem illő dolgot kiszívjon, ezért az is feltétele volt a válásnak, hogy ne legyen túl sok minden a tartályában. Minden alkalommal félve néztem a gépre....került-e bele valami. Két nap után még a doki is csodálkozott, hogy semmi nem ürült.

Végül nem kedden hanem szerdán intettem végképp búcsút a táskának. De azt az egy plusz napot már nem bántam. Piszok módon szokatlan volt 15 nap után ismét csövek és drótok nélkül közlekedni. Reflexből kotorásztam a gépért még egy ideig. Séta közben a hosszú cső miatt kicsit magasabbra kellett emelnem a gépet, hogy ne érjen le a cső a földre....ezért is neveztem el táskának...a sikkes tartása miatt. Összetekerni nem tudtam, mert akkor húzta a hasamat. Érdekes módon 1-2 alkalommal még a szétválásunk után is magasabban tartottam a jobb kezem séta közben. A megszokás hatalma...

Folyt. köv.