A vérömleny keddi felfedezése után naponta kellett sebtisztítást illetve kötözést eszközölni. Ezt általában elintézték a kórteremben. Nem volt túl kellemes élmény, de a vérömleny után azt hiszem kicsit fentebb került a fájdalomküszöböm.

Eseménytelenül teltek a napok, ment a szokásos napi rutin. Míg végül a csütörtök reggeli vizit során közölték velem, hogy pénteken el kell mennem belgyógyászati konziliumra. Erre a felszökött vérnyomás illetve cukorszint miatt volt szükség. Rendben, ha menni kell...hát menni kell. Szerdán mellkas röntgenre küldtek, hogy nincs-e tüdőgyulladásom....bár azóta sem tudom mi alapján gondolták, hogy az lenne. Mivel erősen limitált volt akkoriban a mozgásom, már oda is 'házimentő' vitt. Kedves kis nyikorgó tolószékkel gurítottak át a röntgenre. Úgy gondoltam így lesz ez pénteken is a belgyógyászattal. Olyan fél 12 magasságában szólt az egyik nővér, hogy pár perc és jön a házimentő, irány a belgyógyászat. Érkezett is emberünk és már suhantunk is a III-as bel felé. Kihalt folyosó fogadott minket. Tök jó..legalább nem kell sokat várni. Engem leparkolt a beteghordó és bement a rendelőbe. Ott kiderült, hogy át kell mennie egy másik helyre...valami papírért. El is tűnt, majd 10 perc elteltével visszatért elég mérges hangulatban. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgálatomat járóbetegként kérték írásban, papíron....nem pedig a számítógépes rendszerben fekvőbetegként. Ezért nem fogadtak a belgyógyászaton...

Irány vissza az osztályra. Miután elmesélte mi történt, az összes nővér elkezdett sápítozni...hogy ők bizony mind mondták a doktor úrnak hogy ez nem lesz így jó...de a doktorok mikor hallgatnak rájuk....

Nem maradt más opció mint másnap reggel helyesen megkérni a vizsgálatot és imádkozni, hogy beleférjen az időbe. Ja igen, azt nem említettem, hogy azt is megtudtam az orvostól hogy amint kész vagyok a belgyógyászati vizsgálattal engednek is haza. Így egy picit le voltam sújtva...mert az oké hogy augusztus 10.-e épp a be- vagy ledolgozós szombat volt, de így is kevés esélyt adtam neki hogy másnap belefér a vizsgálat és még el is engednek...kész lesz időben a záró stb.

Eljött a szombat. Azt már előre sejtettem, hogy ha sikerül most jól megkérni a vizsgálatot, akkor sem fognak hétkor kiugrasztani az ágyból hogy irány a belgyógyászat. Fél 11-kor szólt egy nővér, hogy 11:15-kor lesz jelenésem a belgyógyászaton, 11-re jön a házimentő...addigra legyek indulásra kész. A biztonság kedvéért 10:50-kor bejött ismét és rámkiabált, hogy még nem vagyok kész?! Hozzáteszem, a készülődés annyit jelentett, hogy felvettem egy pólót és a papucsomat. Na, de mivel szófogadó vagyok, szépen elkészültem és kiültem az ágy szélére. 11 óra...sehol senki....11:05...sehol senki. 11:10-kor benyit egy beteghordó, hogy jött értem. Hmm, de nem hozott tolókocsit...mert nem kérték. Huhh, akkor ez finom lesz. Viszont siessünk, mert 11:15-re várnak.

Az én ekkori sebességem kb. 50 méter per perc volt, ha nem kellett sietnem. Félve megkérdeztem, hogy messze megyünk? Másik épületbe - jött a válasz. Nem volt mit tenni...siettem ahogy tudtam. Megérkeztünk, a harmadik helyszínen sikerült megtalálni az orvosnőt, ide-oda lifteztünk és bolyongtunk az épületben. Ekkor már 11:30 is elmúlt. A vizsgálat szépen lezajlott, EKG...vérnyomás mérés, pár kérdés feltétele után meg is voltunk. Hozzá kell tennem, hogy a belgyógyásznő életem eddigi legnormálisabb orvosa volt. Türelmes, vicces és együttérző. No, futás vissza az osztályra...továbbra is gyalog. Mire visszaértünk már ott várt az ebédem. Neki is láttam rögtön, kellett a kalória a nagy futkosás után. Utána pedig mivel eléggé kifárasztott a nagy jövés-menés eldőltem az ágyamon.

Kb. egy óra elteltével bejött az egyik orvos, hogy menjek a kötözőbe. Intézzük a sebtisztítás/kötözés dolgot, már kész a záróm is....és irány haza. Pillanatok alatt nagyot javult a kedélyállapotom. Alig feküdtem fel az asztalra a doki máris szedte le a kötést, látszott hogy nem akarja vesztegetni az időt. Az itteni dokik állandóan rohantak valahová. Aztán 5 másodperc alatt szertefoszlott minden hazamenetelről szőtt álmom. A doki pontos szavait idézem: 'Úgy néz ki nem mész te sehova. Kiszakadt a hasfal varrat. Tehát, mostantól nem eszel, nem iszol...este műtét....'

Hogy ennek a szakadásnak mennyi köze volt a délelőtti rohanáshoz azt nem tudom. Kár is rajta gondolkoznom.

Készülhettem tehát a szombat esti műtétre. Eléggé megrogytam ezen hír hallatán. Képzeljétek csak el: csoszogok a doki után nagy örömmel a kötőzőbe...még pár perc kötözés és mehetek haza, kész a záró is minden készen áll az indulásra. Aki valaha volt kórházban tudja, hogy a zárók nem röpködnek olyan gyorsan és könnyedén, így különösen örültem, hogy arra sem kell várni és tényleg távozhatok. A sors itt köpött bele a levesembe, amikor a doki közölte, hogy bizony este műtét és maradok ahol vagyok.

Nem volt mit tenni, visszadöcögtem a kórterembe és hívtam a szülőket, hogy ne siessenek annyira a kórházba mert nem lesz hazamenetel. Nehezen telt a műtétig hátralévő idő. Végig az járt a fejemben, hogy miért pont én? És miért pont most? Úgy éreztem magam mint akin átment egy tank. Ekkor már volt némi fogalmam mi vár majd rám a műtét után, így teljesen másképp álltam a dologhoz mint az első műtét előtt. Ha emlékeztek, azt a műtétet 'vártam' mert tudtam hogy megszabadítanak a nyomorúságtól. Most viszont mivel nem éreztem rosszabbul magam mint eddig és nem is volt nagyobb fájdalmam mint eddig..így mindenféle rosszat vizionáltam a műtét utánra. Ráadásul mivel ismét késő délutánra maradt a dolog....így megint az éjszakát kellett friss műtéttel a hátam mögött eltölteni. Plusz ugye ott lebegett a fejem fölött az ismét előkerülő vibráló/ugráló ábrák képe..és az előről kezdődő felkelési tilalom, akár a katéter...és stb. lehetősége is.

Elmélkedésemet az aneszteziológus érkezése szakította meg. Kedves, szőke hölgy volt....de akkor lehetett volna bárki, rossz körülmények közt találkoztunk. Szokásos duma, illetve majd az elköszönés: 'odabent találkozunk'...

Majdnem pontosan lemásoltuk innentől kezdve az első műtét koreográfiáját, már ami az azt megelőző dolgokat illeti. A műtőskocsi zörgő közeledése, ugyanaz a műtőssegéd jött aki 10 nappal korábban is vitt...ugyanúgy viccelődött....ugyanúgy suhantak felettem a lámpák. Megkérdezte a srác: 'Te bérletet vettél? 'Remélem nem...' - válaszoltam.

Megérkeztünk az előkészítőbe, most még annyi dolgunk sem volt mint az előző alkalommal. Így kb. csak átutaztunk rajta. Ezután már semmi érdekes vagy különleges esemény nem történt. Most valami más koktélt kaphattam mert emlékeztem arra ahogy tol vissza a műtőssegéd a kórterembe és ahogy begördülök a helyemre. Gyorsan megnéztem, hogy milyen látható változások történtek a hasam környékén. Első és egyben a legjobb hír: eltűnt a csövem! Legalább egy szatyorral kevesebb. A második jó hír: nincs katéter. Ez utóbbi egyben aggodalommal is eltöltött, hiszen képtelen vagyok 'kacsába' intézni a dolgot. Ha pedig úgy nem megy és felkelni sem szabad, akkor egy megoldás marad csak...visszatér a k-betűs cső. Az egyik ápolótól megtudtam, hogy reggel felkelhetek. Na, akkor csak az éjszakát kell valahogy átvészelni. Mivel nem ittam jó 7 órája vizet és a műtét után is csak 2órával ihattam 1-2 apró kortyot, így nem volt nagy gond reggelig kibírni.

Eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt örültem, hogy az ágynyugalom nem tart sokáig, nincs katéter és kikerült a cső a hasamból. Másrészt viszont a fájdalom erőteljesebb lett mint volt, ami érthető hiszen alaposan megpiszkáltak ismét, ráadásul ezzel ugye meghosszabbodott és bizonytalanná vált a kórházi tartózkodásom ideje is. Kellett neki pár nap mire kicsit megváltozott a véleményem. Ha szombaton hazamegyek és otthon üt be a dolog? Akkor sokkal rosszabbul jártam volna. Ügyelet? Vagy mentő rögtön? Talán jobb is hogy a kórházban kiderült. Sok hasonló szituáció van az életben, amikor először átkozódunk,mérgelődünk vagy épp szomorkodunk mert valami megtörtént aztán később derül ki, hogy igazából jól történt hogy így történt.

Folyt. köv.