Augusztus 25.-én vasárnap volt az utolsó műtétféle. Ekkor - mint korábban írtam - már csak a külső varratot zárta a doki és szivacs is csak a seb felszínére jutott. Ennek különösen örültem - bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak kint van szivacs. A gép pedig továbbra is velem maradt. Mivel másnap mondta az orvos a reggeli vizitnél, hogy kedden már táska nélkül létezhetek és ha utána is minden rendben van akkor hazamehetek....elég vegyes érzésekkel néztem a jövőbe.

Egyrészt örültem, hogy több mint két hét után ismét van egy viszonylag fix időpont és felcsillan némi remény arra hogy hazamehessek. Ugye, az augusztus 10.-i csúfosan meghiúsult hazatérést leszámítva nem volt még erre példa. Másrészt pedig pont ezért volt némi rossz érzésem is...mert voltam már 2 percnyire a hazatéréstől...mégis maradnom kellett. Hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy akkor hiszem el hogy hazamehetek amint belépek a házba. Egy perccel sem korábban. De még akkor sem lesz biztos, hogy sokáig otthon is maradok...a kórházba visszatérés lehetősége még sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem.

Sajnos az emberi testre ilyen állapotban nem sok hatással tud lenni az ember. Ha szakad valami, szakad...ha tart...akkor tart. A bent töltött idő nagy részében nem nagyon hatott meg semmi, kivéve azt a két alkalmat amikor felmerült a kórház elhagyásának lehetősége. Első alkalommal csak öröm és bódottá volt...aztán jött a nagy kopp. Második alkalommal pedig már türelmetlen, ideges és feszült voltam. Ezt észrevettem a többi betegtársamnál is. Még a legnyugisabb ember is kissé megfeszült amikor közeledett a hazatérés napja. Aznap pedig végképp ingerlékennyé és türelmetlenné vált mindenki. Sokan már reggeltől menetre készen ültek az ágyaikon és várták a hírt: kész a záró..viszlát!

Azt hozzá kell tenni, hogy a zárójelentés ritkán készült el hamar. Összesen kb. 10 embert láttam távozni a kórteremből, egy alkalommal volt kész délelőtt 10-kor a záró, a többi esetben inkább délután 2-3...de akár 4 is volt mire elkészült...pontosabban aláírta egy orvos. Ezt én is csak a szabadulásom napján tudtam meg, mert az egyik délelőtti sétám alkalmával a nővérek pultjánál odaszólt nekem az egyikük, hogy már itt a záróm csak a doktor úr műt éppen...és majd jön aláírni valamikor. Én a viszonylag szerencsések közé tartoztam mert egykor már irányba is állítottak....hogy na irány haza.

Az utolsó napom viszont nem úgy telt mint a többieknek. Sajnos én akkoriban képtelen voltam emelni bármit is...nem hogy hajolni meg ilyesmi. Tehát összepakolásról szó sem lehetett. Így a szokásos benti napirendemet követtem. A mi kórtermünk az én bent töltött 30 napom alatt kb. 60-70%-ban 4 beteggel üzemelt tehát tele volt, a maradék részben 2-3 ember volt...és két nap volt amikor teljesen egyedül voltam. Akkor olyan volt mint ha félig otthon lettem volna. Nem kellett igazodni senkihez, azt néztem a tv-ben amit akartam...stb. Az utolsó másfél hétben néztem tv-t...de akkor többet mint a 'normál' életben vagy 2 év alatt összesen. Hazatérésem napján aztán abszolút kitehettük a megtelt táblát. Kis csapatunk felduzzadt ötre! Betoltak középre még egy ágyat...és hajrá. Ekkor adtam hálát az égnek hogy nemsokára megyek haza. Már kezdtem bízni benne. De fél szemmel mindig a kötést néztem....készül-e valami borzalom.

Ez a folyamatos 'készenlét' alaposan fel tudja őrölni az embert. Minden egyes beavatkozás/változás/kötözés után tíz percenként nézegettem mi történik. És mivel ilyen műtétek után mindenféle érzések cikkáznak a hasban, a hason...és kb. mindenütt...ezért minden egyes 'fura' érzésre is azonnal ugrottam. Szakadt valami? Folyik valami? Rájöttem, hogy hiába várom hogy otthon legyek...ez ott sem fog megszűnni. Tisztában voltam vele, hogy hosszú gyógyulás elé nézek bárhol is vagyok épp. Vérzés, szakadás bárhol és bármikor felütheti a fejét. És valóban...otthon is képtelen voltam jó ideig szabadulni a folyamatos nyomástól. Eleve a hazafele út...már az óriási izgalmat okozott. Mit fogok érezni? Fog-e fájni? Szorít-e majd a biztonsági öv? A jó állapotú magyar utaktól meg előre kirázott a hideg....azokat elég egészségesen elviselni.

Olyan fél óráig tartott hazaérni. Nekem éveknek tűnt. Minden egyes elindulás, megállás és élesebb kanyar komoly megpróbáltatás elé állított....ültetett. Pedig apu óvatosan vezetett amennyire csak tudott. Aznap elképzelni sem tudtam hogy ha utazni ennyire rossz....mikor fogok én újra vezetni?

Persze amint hazaértem rögtön kötésellenőrzés volt. Mivel pont a legrosszabb részen - lent a nadrág vonalánál - volt a friss és egyben legnagyobb varrat ezért különösen izgatott voltam. És ez így ment hetekig. Minden nap. Ehhez még jött az is hogy a sok altatástól és gyógyszertől valamint a sok súlyvesztéstől, kevés kajától és sok fekvéstől nem voltam top formában...így mindenféle aktivitás tízszeres megeröltetés volt. Alapban sem éreztem magam túl jól fizikailag, mellé pedig jött az állandó aggodalom hogy mi van a sebbel. Ezt ne úgy képzeljétek el hogy fekszem az ágyban és csak úgy mantrázom magamban, hogy na...nézzük már meg mi lehet vele...hanem mivel érzek valamit (fájdalmat, nyilalást...akár csak viszketést...vagy mint ha valami folyna...vagy valami hideget...meleget...) ezért önkéntelenül is az eszembe jut. Nem mennék bele nagyon a részletekbe, de mivel a hasamnál olyan 20-25 centi hosszan mindent átvágtak...köztük idegeket is...sok mindent másképp éreztem mint korábban. Talán nem a legjobb példa, de ha csak picit is megvágjátok az egyik ujjatokat...nem tuti hogy utána mindig az akad be épp valamibe? Na...kicsit hasonlóan emlékeztetett engem is a hasam.

Csütörtöki napon jöttem haza, következő hét pénteken kellett kontrollra mennem. A kontroll szó láttán tudatosult bennem ismét, hogy akkor még tuti nem varratszedés lesz....tehát ténylegesen hosszú idő lesz a gyógyulás. Szerencsére ekkor még nem kellett kötést cserélgetni három naponta....de majd később eljött az az idő is...

2019. augusztus 29.-e pirosbetűs ünnepként íródik be szerény életem történetébe. A hazatérésem napja. Most már kijelenthetem, hogy a végleges hazatérésem napja volt. Most erről írnék bővebben.

A reggeli vizit általában több információval kecsegtetett mint a délutáni (már ha volt)...ez az utolsó napon az én esetemben végképp igaz volt. A reggel 5 órai ébredés óta tűkön ülve - sokszor fekve - vártam, hogy mikor nyílik a kórterem ajtaja és érkeznek a dokik a szabadulás remélt ítéletével. Nem mondanám hogy teljesen nyugodt voltam amikor végül megérkeztek. De végig abban bíztam, hogy mivel semmi borzalmasat nem láttam a kötésen...így valóban elengednek.

Körülbelül 15 másodperc jutott rám. Szó szerint ez a dialógus játszódott le:

Doki: - Jó reggelt! Hogy van?
Én: - Jó reggelt! Köszönöm, minden rendben. (Háttérben egy másik doki aki a lázlapokat nézte: - Láztalan, minden oké.)
Doki: - Kötés rendben, akkor ma megy haza.

Ennyi. Ekkor megkönnyebbültem egy kicsit...de a kisördög bennem volt, hogy mi lesz ha az utolsó pillanatban megint kapitulálok. Lassan vánszorogtak a percek, talán a szokásosnál is lassabban. Végül ebéd után nem sokkal érkezett meg az egyik nővér az aláírásomra váró zárójelentéssel a kezében. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy máris többre jutottam mint az előző alkalommal....akkor még csak tudtam a zárójelentés létezéséről....most alá is írhattam és irány haza.

Gyors telefon a szülőknek, hogy jöhetnek értem de izibe. Mivel a kórteremben ezen a napon a megszokott maximális létszám (4) helyett öten voltunk, így joggal tarthattam attól....hogy engem amint kézhez kapom a zárót....rögtön ki is pattintanak a szobából. Egy korábbi betegtársam így járt. Át kellett adnia az ágyat, mert kellett a hely a következő delikvensnek...ő pedig még 3 órát üldögélt a folyosón mire a rokonai érte tudtak jönni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ő tiszaújvárosi volt...tehát nem a szomszéd utcából ugrott csak át. Nekem jóval kevesebb időt kellett volna kint töltenem, de tekintve, hogy az elmúlt 30 napban ritkán töltöttem 10-15 percnél többet ágyon kivül egyhuzamban...még 30 perc is nagy vállalkozásnak tűnt. Végül a szerencsémnek köszönhetően maradhattam.

Pikk-pakk összecsomagoltunk...bár én nagyrészt inkább szemlélődő voltam mint résztvevő. Azért inkább háromszor körbenéztem, hogy tuti nem hagyok-e ott valamit. Érzékeny búcsút vettem az épp elérhető kórházi dolgozóktól....akik szerint is ideje volt már hazamennem. Ezzel elvesztettem a korábban rám aggatott 'szobaparancsnok' titulust is. De nem bántam.

Kozmikus sebességgel vágtattam végig a folyosón a liftig, majd liftezés után ki a szabadba. Jó érzés volt eleve kint lenni, plusz a tudat hogy végre hazamegyek is boldogított. Örömömbe némi feszültség is vegyült, hiszen még ki kellett bírni a hazafele tartó utat. Úgy mentünk mint egy tanulóvezető....óvatosan kanyarodva, lassan indulva...de még így is megszenvedtem...ahogy fentebb írtam.

A bent töltött idő alatt megszoktam azt a környezetet, az ágyat, napi rutint stb. Most mindent újra kellett tanulnom. Előfordult hogy beleakadtam a fürdőszoba ajtajába vagy beleütköztem egy székbe. A saját házamban idegen voltam. Nem is tudom hogy fogalmazzam meg...nem volt meg a kórház kényelme. Ott ugye minden 'kéz alatt' volt...könnyen elérhető helyen, hordták be a kaját és a gyógyszert a nővérek stb. Ez egy mozgásában jelentősen korlátozott embernek nagyon jól jön. Itthon meg kellett tanulnom, hogy előre megtervezzem mit is akarok csinálni/intézni...ha már egyszer felkeltem. Ha pedig valami lemaradt, akkor kelhettem fel ismét....ami eleinte sok gondot okozott. Azt már meséltem, hogy a saját ágyamról balra ülök fel, míg a kórházban jobbra 'tanultam' meg hogyan is kell ilyen műtét(ek) után helyesen felkelni. Ezért feküdtem tehetetlenül a hátamon az első 1-2 alkalommal...egyszerűen nem bírtam rájönni miként kellene lekászálódni. Tartottam a fájdalomtól, valamint ha itt elkottázok valamit...akkor ott szakadás, nyomor, ezer ördög és pokol is felütheti a fejét a fájdalom mellé...és akár a kórházba is visszakerülhetek olyan gyorsan ahogy nemrég távoztam.

Ekkor már több mint egy hónapja csak háton feküdtem. Nem is volt szabad az oldalamra fordulni ekkora vágással. Én...aki világ életemben az oldalamon fekve aludtam el....most kénytelen voltam hanyatt fekve létezni. Ennyi idő után ez mocsok unalmas, plusz olyan hátfájást okoz hogy csak na. Főleg mivel a kórházi ágy nem vízszintesre volt állítva hanem meg volt emelve kissé a fejrésze, hogy ne feszüljön a seb. Itthon meg nem volt ilyen opció....maradt a párnák halmozása, hogy ne legyek annyira vízszintben.

Pár nap alatt megszoktam az itthoni létet. Az igazat megvallva kicsit hiányzott a kórház. Ezen magam is meglepődtem. Azt hiszem egy fura verziójú Stockholm-szindrómám lehetett. Folyt. köv.