Elérkezett a tizedik, jubileumi kiadás. Azaz bejegyzés. Szeretném kicsit összefoglalni milyen változásokat hozott a kórházi lét a 'normál' életemhez képest.

Kórházban lenni nagyon más mint otthon. Na, most feltaláltam a spanyol viaszt. Ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig a mozgásában is korlátozott az ember akkor még inkább beszűkül a tér és idő. Bár amikor minden kis mozdulat fáj, akkor nincs is sok kedvünk futkározni és nem annyira rossz hogy ágyban kell maradni.

Alapvetően nem gondoltam, hogy a hasizomra ilyen sokszor van szükségünk egy nap folyamán. Az rendben van hogy felkelésnél vagy felülésnél kell....de sok más alkalommal is. Még akár fejmozgatásnál is. Nem értek hozzá, lehet csak hatással van rá...és nem közvetlen az mozog...de nekem a műtét után fájt a seb meg a hasizom akkor is ha oldalra fordítottam a fejem. Arról ne is beszéljünk ha picit odébb csúsztattam a lábam vagy nyúltam valamiért a kisasztalon. Nem szeretném részletezni, de azért emlegetem ennyit a hasizmot, mert az én műtétem esetében egészen a hasüregig kellett ásni, ahhoz pedig át kell vágni a hasizmon is. Nálam pedig különösen sokat kellett ásni és nem a hasizmom miatt.

Aki ismer tudja, hogy nem vagyok kis ember. A kórházba kerülés napján 184 centi és 108 kg voltam. Szerencsére a magasságom nem változott viszont a súlyom igen. Amikor hazatérhettem 91 kg voltam, most pedig 87. Egy kis számolással kideríthető hogy a súlyom majd' egyötödét elvesztettem a történet kezdete óta. Ez szép és jó lenne ha mondjuk úgy 1 év alatt következik be, talán még akkor is gyors lett volna, de 2 és fél hónap alatt egyenesen atomvillanással egyenlő. Amennyi pozitív hatása van a fogyásnak, a hirtelen, gyors fogyásnak legalább annyi negatív is. Az én esetemben pedig az is nehezítette a dolgot, hogy vagy egyáltalán nem ettem vagy pedig totál másképp és más mennyiséget mint korábban. És a legfontosabb változás, hogy volt egy szép varrás is a vastagbelemen.

Ezek tudatában különösen oda kellett figyelni az étkezésre. Három napig még vizet sem ihattam, azt hiszem ezt írtam már. Utána kaptam 2dl-t egy napra majd fél litert másnap. A harmadik 'ivós' napomon már 2liter volt a napi vedelés és kaptam háztartási kekszet is. Reggelire és vacsorára, ebédre pedig 'húslevet' ...igen... nem elírás...nem húslevest. A keksszel való csatáimról már írtam. Régen sem volt a kedvencem, ezután sem lesz. A következő napon már ebédre kaptam krumplipürét is! Feltételezem, hogy valami porból készült dolog lehetett, de számomra ott és akkor nem létezett finomabb étel. Közel álltam a síráshoz, komolyan mondom.

Mondanom sem kell, a kórházi koszt nem a Michelin-csillagos szakácsok terméke. Ráadásul nekem különösen fűszermentesen és sómentesen kellett étkeznem a műtét jellege miatt. Annyira hozzászoktam a sótlan ételekhez, hogy amikor először ettem trappista sajtot hosszú idő után...nem tudtam megenni egy falatnál többet mert eszméletlen sósnak éreztem. Még egy érdekes vonulata volt az ízlelésem átmeneti megváltozásának, mégpedig az hogy a tejtermékeket különösen keserűnek éreztem és a májkrémet is. Mivel ezeket a kajákat már 2-3 héttel a műtét után ehettem, ezért kicsit betoaletteltem hogy mi lesz ha ez így marad most már örökre? A kefírt és kaukázusi kefírt különösen kedvelem, ezért nagyon fájt volna a szívem értük. Szerencsére most már visszatértek az ízlelőbimbók a normál állapotukba.

A kaja amúgy roppant változatos volt. Reggelire sonka (pulyka vagy sertés), párizsi váltakozott két szelet kenyér kíséretében. Az ebéd is kimerült kb. 5féle ételben amik szintén gyakori váltásban követték egymást. Egyik szobatársam (Elek bácsi) szerint, ha a betegségbe nem döglik bele az ember...akkor beledöglik a kórházi kajába. Szerencsétlen Elek bácsinak semmi problémája nem volt az emésztőrendszerével, teljesen más dolog miatt kezelték,mégis 3 napig kekszet etettek vele. Miért pont ő maradna ki ha a többi szenved? Nem csoda hogy elégedetlen volt az étkezéssel. Reggelente ugye kardinális kérdés hangzik el a nővérek szájából: 'Volt-e széklet?' Elek bácsi válasza: 'Mitől lett volna??? A keksztől?' A nővérek pedig mindig ezzel csitították le: 'Elek bácsi...csak egy 'igen' vagy egy 'nem' elég lesz.'

Kicsit visszakanyarodnék még a tétlenséghez. A térbeli mozgás mellett az idő is lelassul. Volt olyan nap, hogy délelőtt negyed tízkor azt hittem már lassan dél van. Szinte vánszorgott az idő, főleg az első pár napban. Ugyanakkor ez a tény különösebb reakciót nem váltott ki belőlem, hiszen 'leszedáltam' magam érzelmileg egy hétre legalább. Plusz úgy voltam vele...úgy sincs semmi dolgom, nincs hova mennem, fekszem az ágyban...mit tehetnék mást? A legrosszabb rész az volt, hogy mindig mindenben másra vagy utalva. Tényleg eleinte kb. 2-3 dolog kivételével semmire nem voltam képes. Ez pedig egy elég nyomorék állapot. Később is amikor már kicsit jobban ment a mozgás, akkor is mindig figyelmeztetni kellett magam, hogy csak lassan és óvatosan. A saját hibámon tanultam meg milyen az ha kicsit is gyorsan vagy nem megfelelő körültekintéssel próbálok meg valamit. Például egyszer - augusztus lévén - volt vagy 35 fok és kicsit ki szerettem volna takarózni, ezért megfogtam a takarót és szépen lendületből elhajítottam a lábfejem irányába. A gond azzal volt hogy hozzáfogtam a hasamból érkező csövet is. Csak egy rántást éreztem, fájdalmat nem szerencsére...de utána kétszer is megnéztem mit fogok éppen meg.

A sétánál ugyanez volt a helyzet. A fájdalom és a különböző szerkenytűk szépen limitálják a sebességet és a távot is. Vicces érzés amikor a szüleimre rá kellett szólni hogy lassítsanak mert lemaradok mindig. Ja és csak a kórházi folyosón sétáltunk. A folyosó végén volt a hűtő, a mi kórtermünk kb. a folyosó közepén volt. Ez a táv olyan 30 méter lehetett. Nekem első körben bőven elég volt elcsoszogni a hűtőig, majd kivenni a kis dugi kajámat és visszacsattogni a helyemre. Úgy pihegtem az ágyon mint ha a maratont futottam volna le. Amikor pár héttel később voltam bent az osztályon megint (csak látogatóban), nem győztem nevetgélni hogy ilyen kis távolság mekkora gondot okozott még nem sokkal korábban.

Kis túlzással mindent újra kellett tanulni. Legalábbis ami a mozgás részét illeti. Leülni, felkelni, felülni, ajtót nyitni...mindent. És ha változott a helyszín (pl. amikor hazajöhettem) akkor itthon mindent előlről kellett kezdeni. A saját ágyamra amikor először lefeküdtem nem gondoltam át, hogy arról balra szállok le, nem pedig jobbra mint ahogy a kórházi ágyról megtanultam. Ez banális dolognak hangzik de ekkora műtét után nagyon is komoly. Tehát ott feküdtem a hátamon a saját ágyamban mint egy büdösbogár és képtelen voltam felkelni. Egyszerűen mivel nem a berögzült mozdulatsor volt, a megszokott oldalon...már nem tudtam mit kezdeni magammal. Olyan tíz percnyi káromkodás és lelki örlődés után rávettem magam hogy megpróbáljam. Végül sikerrel jártam, de utána legalább 2 napig nem mertem még abba az irányba újra lefeküdni.

Egy újabb dolog amit a kórházban megszokik az ember, hogy vízszintes a padló. Lehet most furán néztek hogy mit akarok ezzel. Amikor először sétáltam kint hosszú idő után majdnem orra buktam az első kisebb egyenletlenségnél. Teljesen elszoktam attól, hogy 1-2mm-nél nagyobb szintkülönbség is előfordulhat a talpam alatt. Folyt. köv.