2013.11.03.
Ma Day Off-om volt, tehát a mai napon nem kellett dolgoznom. Ettől függetlenül, nem telt el eseménytelenül a nap. Lekutyagoltam a helyi közértbe, ami konkrétabban fogalmazva egy lyuk. Egyetlen helységből áll az egész, a pult pedig a teljes bejáratot lefedi. Amit kérsz, azt adnak. Választék az van, bár a szegényesebb dolgok vannak többségben. Ami viszont nincs, az a higiénia. Konkrétan minden csak ki van rakva, 1000 éves ládák, 1000 éves kosz, 1000 éves eladónő ninjának öltözve. Számomra ami fontos volt innen, az valamiféle pékáru. Kenyérhez áll legközelebb, de lapos, mint a lángos. Igazából nem tudom miből van, meg a rajta hemzsegő legyek sem teszik éppen gusztusossá, de a célnak megfelel. Zsírosdeszkának megteszi.
Ezt követte a napi Hasek-féle bénáskodás. Mindig van valami, amibe belefutok, elrontok, szétcseszek, és ez most sem volt másképp. Sütöm nagyban a kis szalonnámat – igen, még maradt – aztán egyszer csak ezt hallom: BIPPBIPPBIPPBIPP!!! Mondom mi a manó. Hát sikeresen beindítottam a füstérzékelőt. Igazából paradox a dolog, mert lehet dohányozni a lakásban – mi a búbánatért adnának hamutálat – közben raknak be füstérzékelőt is. Na mindegy, nekem sikeresen dalra fakadt. Ami érdekes, hogy kb a kutyát sem érdekelte. Tehát senki nem jött, hogy „mivanmivanmivan???”, senki nem nézett ki… Én rohantam le szólni a szekusnak, hogy „figyelj haver, ég a ház!”… vagyis nem égett, de olyan volt. Aztán feljön, feláll a székre, lekapja a ketyerét, nyom egy gombot majd lerakja az asztalra és kimegy. Se telefon a tűzoltóknak, se semmi, jelezvén hogy ne gyertek, nincs gáz… semmi… Később szerencsére konstatáltam, hogy nem csak én vagyok béna, vagy legalábbis nem egyedi esetről van szó, mert pár szinttel feljebb egy kolléga szintén beindította a sajátját. Nevettem is magamban egy sort. Persze Én sem mentem ki, hogy „mivanmivanmivan???”…
A nap további része eseménytelenül telt.
2013.11.04.
Terepen voltam, de semmi izgalmas nem történt délelőtt. Mondjuk a nap hülye ötlete az volt – ez még nem a Hasek féle bénáskodás, bár akkor még azt hittem – tehát a nap hülye ötlete: Menjünk ki a tűző napra, igyunk egy forró kávét… hát nem esett jól. Forró kávé, sivatagban… Én marha.
Aztán délután felvetette egyik kolléga, hogy elvisz Laayouneban, ahol van kicsit nagyobb bolt, nagyobb választékkal, és jobb minőséggel, hogy be tudjak vásárolni. Rendes volt tőle, mentem is ízibe. Első megálló, hentes. Hát senki ne várja itt Marokkóban, hogy a hentes majd tiszta lesz, meg szép húspult, miegymás. A melegben lógnak szabadon a húsok, és bár van pult, ahol van 1-2 húsféleség, de nem hiszem hogy üzemel is. Na mindegy, nincs választék, itt ilyen az élet. Kérek két kiló olyat. Adott két kiló olyat. Ezt követte egy helyi „szupermarket”. Hasonló méreteket kell elképzelni, mint az otthoni Lidli, csak kicsit lecsúszottabb. A helyi normákhoz képest viszont valóban egész patinás volt. Telepakoltam a kosarat, fizettem, a viszontlátásra. Viszont kéne zöldség is. Kis krumpli, hagyma, paprika, netán valami gyümölcs. No kérem, a helyi zöldséges. Szintén kis lyuk, kívül belül zöldségek, gyümölcsök, azonban itt szó sincs arról, hogy a rosszat kicserélik, meg hogy cserélik az árukészletet. Nem… Adott egy adag krumpli, és ha jön új, csak ráborítják a tetejére. Így szépen felhalmozódik a cucc, alul meg rohad az ezeréves paprika. Az egész placcon érezni lehetett a rothadó növények szagát. Kis válogatás, a szebbeket a tálba, a csúnyák maradnak. Így lett krumplim, hagymám, paprikám, limeom meg egy kis banán. Több nem is kell.
Felírom azért, hogy mit vettem és összesen mennyit fizettem.
2 kiló valami oldalas
1 kiló liszt
1 kiló cukor
Só
2 doboz tej
4 konzerv bab
1 konzerv kukorica
4 konzerv tonhal
1 doboz valami sajtkrém
1 ilyen baguetteszerűség
¼ liter olaj
2 nagy csomag tészta
2 kiló rizs
2 tésztaszósz
15 darab tojás
1 darab ilyen párizsiszerűség
Kb 1 kiló krumpli
Kb 1 kiló hagyma
1 darab paprika
3 darab lime
4 darab banán
Nagyjából fizettem 500 dirhamot, ami úgy 12500 forint. Sok? Kevés?
Még a végére beültünk egy valamilyen pizzázóba. A kolléga már próbálta a helyet, azt mondta jó. Igazából a szokásos helyi minőséget kell elképzelni, tehát átlagos. A pizza érdekes volt, ettem már jobbat is, de az éhségemet csillapította. Ez a lényeg.
Miközben kajáltunk, jött a telefon. Egy új kolléga érkezik a reptérre, és ha már ott vagyunk, várjuk meg, hozzuk el. A gépe 17:45-kor volt várható, a telefon pedig kettőkor jött. Volt egy csomó idő, mi legyen?
Először csak autókáztunk a városban, megismerkedtem a tereppel. Mindenhol ugyanaz az egyszerűség, emberek mindenfele – az úttesten is. Autósok szintén mindenfele, mindenféle módon. Akik úgy ülnek be itt az autóba, hogy majd az Európában megszokott közlekedés fogadja őket, azoknak sok szerencsét kívánok. Itt úgy kell vezetni, mint egy állat. Nem vicc... Akkor a többi állat igazodik hozzád, és nem lesz baj.
Tudom, tudom... téglával élesebb képet lehet csinálni...
Végül egy közeli munkaterületre mentünk ki – közeli itt azt jelenti, hogy csak 50 kilométerre volt – ahol már befejezték a melót, csak valami ellenőrzés volt. A telepen eldumálgattunk a helyi kollégákkal, találtunk valami ismeretlen óriásbogarat is, de amíg ott voltunk, semmi extra nem történt.
A telepet elhagyva viszont az egyik ottani szekus nagyon integetett nekünk. Kiderült, hogy defektünk van. Nagyon jó… kipakoltunk a csomagtartóból – ugye előtte jól bevásároltam, tehát volt mit – szerszámok elő, pótkerék is. Sivatag közepén kereket cserélni, izzasztó dolog. Végül ez is megvolt, mehettünk is a reptérre.
Vártunk, vártunk, jött a kolléga, hát ezt ismerem! Magyar a srác szintén, így már vagyunk ketten. Teljesen jó, irány Tarfaya.
Megérkezünk, megdumáltam az új sráccal, hogy jöjjön át és ha van kérdés, segítek. Jött is, hozott pálinkát is. Hát Isten-Isten! Én meg akkor már meghívtam kajálni is, mondom van már minden egy jó kajához. Mai menü: hagymás-bab.
És itt jön, a Hasek napi bénázása. Elkezdtem szelni a hagymát, közben dumáltunk, meséltem dolgokat, és persze ilyenkor az ember nem oda figyel, ahova kéne, mint mikor egy jó nő megy el mellettünk. Akkor se Isten, se ember. No hát rájöttem, hogy a kés biza kurva éles. Nem tudom szalonképesebben írni, mert ez az igazság. Kurva éles, ahogy írom. Majdnem levágtam az ujjam végét, de félig tuti bevágtam. Vagy 10 percig azon voltam, hogy csillapítsam a vérzést, mert patakokban folyt. A mosogatót televéreztem. Ami a vicc, hogy mikor elvágtam, hírtelen elkaptam a kezem, és így mögöttem a fal, meg kicsit a plafon is úgy nézett ki, mintha valami eszement szekta véráldozatot mutatott volna be a konyhámban. A vért nagy nehezen levakartam vizes ronggyal, de azért egy nyomozócsoport se jöjjön vérfolt után kutakodni, mert rögtön én leszek a gyilkos. Úgyhogy ja, Hasek ismét alkotott. 10 perc után már nem áztattam szanaszét a sebtapaszt a véremmel, közben a kolléga átvette a hagymaszeletelést, tehát megoldottuk az életben maradást.
Másfél órával ezelőtt történt ez az eset – mikor ezt a sort írom – és egészen eddig zsibbadt volt az ujjam vége. Most kezd úgy ahogy visszatérni belé az élet.
Záróakkordként a mai napra: Mikor visszajöttünk konstatáltam, hogy nincs netem. Igazából nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen Afrikában vagyok. Örülni kell annak is, hogy addig egyáltalán volt. Szerencsére mostanra visszajött.
