A vidámpark felüljárójáról fordultunk be gyalog a Reitter Ferenc utcába.
Kopott, fekete Opel Astra húzódott félre az úton, pár lépéssel előttünk. A sofőr kiszállt és felénk fordult, a kocsiban súlyos szatyrok, megtömött zsákok és fáradt emberek alvó gyerekkel. Látszott messziről jönnek, hosszú út áll mögöttük.
Mosdatlanok, fésületlenek, ápolatlanok.
A sofőr orosz nyelven kérdezte, hogy merre van az M3, Ukrajnába mennének.
Futó pillantást vetettem a rendszámra és tényleg, oda tartanak, bár a por és a sár belepte, de kivehető volt a felségjelzés.
Zsoltra néztem, aki a jobb oldalamon állt felhúzott szemöldökkel és gondolkozott, hogy miként fordíthatjuk őket vissza, túljöttek a bevezető szakaszon.
Németül kezdte elmagyarázni, hogy hány hundert méter rechts és utána zurück, majd ecsetelte, hogy a felüljáró és figyeljék a táblát.
A sofőr behajolt az utastérbe és beszélt, nem hallottuk mit. Közben az anyósülésen ülő kócos, gyűrött arcú nő letekerte az ablakot, hogy jobban lássa, ki adja az útbaigazítást.
Erősen tanakodtak, látszott nem értették, amit Zsolt mondott.
Have on a map on you? Kérdeztem tőle gyenge angolommal, ám de annál bizakodóbban és segítőkészen.
Ingatta a fejét és nyepányimáju…
Mutattam neki, hogy melyik utcán ha tovább megy és back majd onnan rá a highway és végül Ukrajna a heaven.
Sofőrünk erősen zavarban volt és vakarta a fejét némi korpa kíséretében, majd újra az utastérbe hajolva egyeztettek. Láthatólag senki nem találtatott alkalmasabbnak nála a kommunikációs szakra, ezért újra hozzánk fordult és kérdezett valamit oroszul.
Ingatta Zsolt is a fejét, hogy nyepanyimáju s próbáltunk hevesen gesztikulálni továbbra is.
A sofőr megköszönte és dászvidányijával behúzódott az ülésre, akkor már a kocsi mellett álltunk meglehetősen tehetetlenül és még hallottuk az elhalkuló szövegfoszlányt a lehúzott ablak mögül, ahogy a hátsó ülésen ülő borostás férfi előre kérdezett: nem tudták megmondani?
Sajnos nem, válaszolta a sofőr és elhúztak a jelzett irányba.