Ti elmentek, mi itt maracc

Van, de inkább volt egy nyaralónk [Kulcson], mert végre sikerült eladni, és az abból befolyó apanázst a bánki kérónkra fordíthatjuk. Szóval mindig hasfájás volt vasárnap délután útra kelni a kulcsi nyaralónkból. Reggel már azzal a tudattal ébredtünk, hogy hiába a felhőtlen reggeli nyársalás a tűz körül, az ebédes bogrács körül már pakolhatunk be az autóba, aztán duzzoghatunk a dugóba, homlokunkról kövér izzadtságcseppek. Nem jól van ez így.

Elköltöztünk Budapestről Bánkra, már régen terveztük, hogy falura megyünk.
Meghirdettük eladásra a kulcsi nyaralót. Hívtak, hogy Duna parti? Nem. Akkor köszönjük, de nem kell. Hiába mondtuk, hogy a parton sok a a szúnyog. Miután Kulcson leomlott a Duna part, akkor meg azért utasítottak el, mert biztos Duna parti, és meg szeretnénk tőle szabadulni. Szóval az emberek úgy, ahogy vannak hülyék.

Egyszer csak kínomban, mert, hogy nyaralót eladók köre csak bővül, az eladások száma meg nullához konvergál, mondom, meghirdetem részletfizetésre. Jelentkezett egy fiatal pár egy éves bábuckával, hogy ők ráharapnának. Albérletben vannak, kertes házba vágynak, az az álmuk, inkább azt fizetik, mint az albérletet. Ennyi, így kell eladni nyaralót, a többieket meg had zaklassák, hogy bocsánat, de túl előkelő helyen van, vagy sem? Nem mindegy, úgy sem tudják eladni, a fű csak loboncosodik benne, a hajuk meg őszül, s az eladó táblák egyre csak szaporodnak.

Na, de mi a lényeg. Van egy ősi mondás, amit én találtam ki, miszerint az ember olyan helyre járjon lakni, költözzön oda, ahová mások pihenni járnak. Bánk pont ilyen, ide mindenki azért jár, hogy süttesse a hasát. Péntek délután már nyüzsögnek a hegyen felfelé az autók, a csomagtartók fedele, gyerekekre kiabálás, hogy nézz már a lábad elé. Strandlabdák görögnek, sárkányt eregetnek, szalonna zsírját hozza a szél, meg hagymát.
Idáig hallatszik, ahogy csoportosan felröhögnek az alvégen. Valaki hangszeren játszik, tényleg pihen, hajnalig kokettálnak felszabadultan.

Péntektől vasárnapig itt érzik jól magukat, aztán becuccolnak az autóba és irány Budapest, s most jön a lényeg. Mi hétfőtől vasárnapig, s utána megint hétfő, s megint, megint itt érezzük jól magunkat, nincs vége, se hossza. Ennyi, ezt így kell csinálni.
Nekünk nem ér véget vasárnap délután Bánk, mi maradunk, ti meg elmentek haza.

Van a falu, és van a nyaralóterület. Ez fontos, mert két külön dolog. Ha lent laknánk a faluban, akkor nem élhetnénk át ezt a különleges élethelyzetet.
A falusiak bennünket úgy hívnak, hogy víkendesek, a hegylakók. Olyan senki földje állapot, mert bánkiak sem vagyunk, de nem is csak hétvégére jövünk, ezt nehéz feldolgozni identitás alapon. De nincs ezzel baj, meg kell tanulni kezelni. Bánki, aki bánki, s az nem lehet bárki. Aki meg ide jár nyaralni, azért néz hülyének, mert mi itt lakunk, ahová ők napernyőt bontani járnak.
Bánk nekem, nekünk szorgalmi feladat, ezt is nehezen tolerálják, a saját hazájában senki sem lehet próféta. A világegyetem meg végtelen, mégsem találom a helyem.

Bánkon víkendes hegylakónak lenni skizofrén állapot, mert mindenki hülyének néz, amiért ott laksz, ahol laksz. Ha bánki akarsz lenni, akkor lakjál a faluban, mert Bánk az. Ha meg nyaraló akarsz lenni, akkor vasárnap szépen menjél haza, ahogy mindenki más teszi, mert Bánk az. Eleinte zavart, de mivel tudom, hogy ettől az állapottól nem lehet szabadulni, együtt kell vele élni, elkezdtem megszeretni, s rábeszélni a családomat.

S, hogy mit lehet ebben szeretni? Például, amikor megérkeznek a nyaralósok, s örvendenek vala, hogy vigyáztunk a portára távollétben, s nem ettük meg Robin kobzosát. Guga gyere igyál egy sört! Pálinkával kínálnak, s örülnek, hogy nem törték fel a házat. Becuccolnak a házba, alágyújtanak a bográcsnak, s igyekeznek kiélvezni minden bánki pillanatot. Belebújnak papucsba, törölköző a vállra, s irány a tópart, megmártóznak a hűs vízben. Incselkednek egymással, visonganak, elszedik a labdát egymástól, macskásat játszanak, vagy macska egeret.
A bánkiak nem ilyenek. Nem járnak le a tóra fürdeni, vagy nagyon kevesen, azok is hatványosan. Aki lemegy, az ül a padon és egy másik bánkival beszélget.
Apám ilyen, Gyulán lakik, ahol én is születtem, milyen érdekes. Gyula fürdőváros, gyulai vár, várfürdő. Kérdem fatert, hogy jársz a fürdőbe? Én? Dehogy megyek, s egy legyintéssel lerendezi. Vagy nem gyermek.
Egy bánki embernek nem jelent Bánk annyit, mint egy idegennek, nem látja a szépségét, mert itt született, nem tud rácsodálkozni, elfogult. Nem megy be a vízbe hancúrozni, lubickolni és labdát elszedni a másiktól, mert megszólják a másik bánki emberek. Kellemetlen lenne, meg amúgy is, Bánk a bánkiaknak nem nyaralás, csak nekem, nekünk az, meg annak, aki hétvégére jár le nyaralni, nem egész életére.

Én stipistopp, köszi, megvagyok, üdülni jöttem végleg. Te elmész, mi itt maracc, élvezem a skizofrén bánki állapotot. Kicsit bánki vagyok, meg kicsit víkendes, mint aki mindjárt hazamegy, de nem, maradok (bánki, előbb vagy utóbb az leszek). Ezt a köztes állapotot tuningolom a maximumra, én bulis csávó vagyok, pörgök, mint a japán futóegér.

Még régen, mikor elhatároztam, hogy röviden írok erről a témáról, az lett volna a címe, hogy: miénk az utca, miénk a ház. Ha kiürül az utcánk, a víkendes terület, akkor ki szoktunk menni hanyatt feküdni az úton és hangosan kiabálunk, hogy gugááák. Nagyguga, középguga, kisguga, pinyóguga. Vagy lehet fordított sorrendben is, fára mászunk, fűszál az arcba, szabaccság, kéz a fej mögött összetesz, felszabadító érzés, mindenki hazament, mi itt maradtunk, ezért megéri élni. Ez az élethelyzet egyetlen bánkinak, egyetlen Bánkra nyaralni jövő embernek sem jut ki, köszi, nálunk a pont. Én még nem láttam egyetlen bánki embert sem kifeküdni az útra, hogy de jó itt. Nem láttam ilyet nyaralóktól sem, mi minden vasárnap este megtesszük miután elnéptelenedett.

Persze, mert ti nem vagytok gyerekek