Elfogytak a lehetőségek, kimerültek a tartalékok, megüresedtem.
Pedig bíztam benne, hogy jó év lesz ez a 2000. Mindenki várakozással teli, szimbolikus év.
Talán túlzó elvárásaim voltak.
A napjaim egyhangúan teltek, tébláboltam, ha nagyon unatkoztam, akkor kerékpárra ültem s bezárkóztam a fejhallgatóba.
Esténként kannás bor a pincében, annyira, hogy már szúrt a homlokom.
Minden reggel zsibbadt a vádlim és a vállam, tudtam, hogy a pia miatt.
Az ágyból kikelve lépni alig tudtam, időbe telt, mire bejáratódtak az izületeim.
Nem adtam magamnak még 2 évet. Ugyanarra a sorsra jutok, mint a sarki bolt előtt ácsorgó alkoholisták. Már értettem, hogy mi vonzza Őket oda és azt is amiről beszéltek. Beavatott voltam, nyitás előtt pár perccel már sorban álltunk és vihogtunk egymás elesettségén, nyomorán. Egyik lábról a másikra, egyik cigiről a másikra. Elég volt két hétig egyhuzamban az olcsó kannás bort venni és már rám kacsintottak, fél szavakból értettük egymást.
A borral behúzódtam a pincébe és próbáltam enyhíteni a tűszúrásokat. 5 liter, ennyi volt a napi adag. Éhgyomorra nem tudtam inni fél liternél többet, arra elég volt, hogy megtanuljak tőle járni. Ritkán hánytam tőle, erre büszke voltam.
A pince hűvös volt, lustán dőltem el egy büdös ágyon, amit az egyik lakó hagyott ott költözés után és félig részegen beleröhögtem az ágyhuzatba.
A fal mellett 1 méteres magasságban bontott csempék, fene se tudja ki és mikor hagyta ott. Már nagyon zavart a látványa. Utcára nem vihettem ki a kukába, ha meg sittes konténert rendelek, akkor mire mindet kihordom nem marad hely, mert a környékbeliek megneszelik és azonnal telehordják szeméttel.
Ezt egyébként nagy csodálattal figyeltem mindig.
Eleve nagyon sok szemetet termelnek a társasházak, egy-egy hosszú hétvége után a kukák mellett is tele dobozok árválkodnak, amit aztán a köztisztaságiak mi majd megmutatjuk alapon, jól ott hagynak. Kicsit jogos, de nem visz előre.
Hiányzik a közös nevező.
Ha valaki lakást újít fel és a törmeléknek konténert rendel, akkor mire lehordaná már ágy és széklábak kandikálnak ki a konténerből és sűrűn basszamegozik, hogy nincs gazdája, a törmeléket meg nem tudja hova tenni. Rendelj még egyet és fogd rá a nyuszira.
Nahhh, szóval ezt elkerülendő inkább a gondolkodási fázisba megrekedt ez a csempe dolog. Egyik délelőtt vettem egy csinos kis képet a bolhapiacon s hazafelé a kerékpárról leejtettem s az üveg összetört a keretben.
Jobb lábam mellett az 5 literes marmon kanna, poharat már nem is használtam, minek mosogatni...
Ölemben a képkeret és latolgattam mi legyen vele.
Az ötlet magától jött. 15 liter diszperzit, színezékek, csempék és egy törött képkeret. Az élet a legfurcsább helyzetekből enged startolni.
Először csak heccből próbáltam a képkeretbe a csempét. Teljesen, milliméter pontosan passzolt bele és még elfért mögötte a kis ék is, ami megtartja.
Három csempe fért egymás mellé a keretbe.
[Az első kép], amit készítettem egy önarckép gyűjtemény volt. A címe: Nagymamám falán és Robi.
Egy tapétázott előszoba falat próbáltam ábrázolni, képek az unokákról különböző keretekben, na és a Robi, a barátom.
Ennyi.
Jött a haverom Böce és büszkén újdonságoltam neki, hogy nézd...

Hogy te mekkora barom vagy öcsém, és röhögött
Kimentünk még kannás borért és úgy döntöttünk elgondolkodunk az élet nagy dolgairól. Menet közben én már tovább gondoltam a dolgot és nagy terveket szövögettem.
Másnap reggel az asztalos műhelyben kezdtem a kisbolt helyett. Teljesen fel voltam lelkesülve az ötletemtől. Átvittem a képkeretet és rendeltem belőle 50 darabot, szerencsére nagyon olcsón csinálták és már aznap este elhozhattam, ami kész volt. A recept a következő: 1db képkeret, 3db csempe, alaposan szétmázgálva fehér diszperzit, utána színezékkel dolgoztam bele különböző formákat és mintákat. Majd ha megszáradt lelakkoztam és úgy nézett ki, mint ha olajfestmény lenne. A hátuljára ráírtam a címét és aláírtam.
Meg sem álltam 200db-ig. Egyre jobb ötleteim és témáim voltak. Például mikor festettem egy képet, belerepült egy szúnyog, jó nagy kanszúnyog. Nem vettem észre, mikor megláttam már késő volt, belekötött. Köré festettem egy gyönyörű női szemet és tisztán kivehető volt, hogy szúnyog ment a szemébe.

Volt egy bevásárló kocsim, a képeket kivittem a Petőfi csarnokba és nagy reményeket tápláltam a fogadtatást illetően.
Semmi, meg sem álltak előttem. Nem érezték át azt a katarzist, amit a képekbe fektetett munkával beleöltem. Csillogó szemmel néztem mindenkire, hogy én, én, én. Megvalósítottam, kész, marha nagy ötlet. Nem kell a csempéknek konténert rendelni, s mégis eltűnik a pinyóból. Nahhh meg már elgondoltam, hogy én mekkora művészlélek vagyok, és ebből fogok megélni.
Képkeret 200ft, bontott csempe ingyen, vödör diszpi meg a lakk nem téma, egy képet 3-4000 Ft-ért árultam.

Aztán semmi. Hazatoltam úgy, ahogy reggel bepakoltam.
Este ülök a büdös ágyon, jobb lábamnál kannás bor, a nejem kijön a lakásból.
Látja, hogy reményvesztetten. Apóc nem jössz be?
Csak ingattam a fejem és kigördült egy könnycsepp is, sokat ittam és elérzékenyültem irányomban. A nejem átölelte a fejem és megsimogatta a fejem, semmi baj apóc, majd rendeződik.
Reggel szúrt a homlokom megint, ismerős érzés volt, még jobban kívántam, hogy legyen vége, elengedtem. A többiek menetrend szerint a kisbolt előtt, fázósan dideregnek. Megkínálnak egy cigivel és örömmel konstatálták, hogy én sem vittem semmire, vissza csúsztam, pedig már napok óta nem láttak.
Hamar kiközösítenek ha nem jársz, rosszabbak, mint a hívők, nincs megbocsátás.
Egyik lábról a másikra, remeg minden porcikám. Már az utcán beleiszok a borba, felmelegíti az ereimet, okádhatnékom van tőle. Gyorsan behúzódok a büdös ágyra és a lábam mellé húzom. A pinyó terítve félkész képekkel, festetlen keretekkel.
Ennyi volt a fellelkesülés?

Begubóztam, miután eleget ittam kerékpárra ültem és elrejtőztem az én kis világomban a fejhallgató mögött.
A Fiumei úton befordultam a nyugdíjfolyósító felé a szerviz útra, mondhatni céltalanul.
Balra tőlem kisbusz parkolt, egy nő valami hatalmasat cipelt és az út közepén kicsúszott a kezéből, a csomagolópapír is megsérült rajta, egy hatalmas festmény.
Megálltam és segítettem neki. Felajánlottam, hogy segítek felvinni az épületbe is.
Közben szabadkozott, hogy ezt tulajdonképpen a férjének kéne vinni, mert Ő csak könyvel, az üzleti ügyeket a férje...közben zihált a lépcsőkön, nehéz kép volt. Ő ment elől és én csak csöndben figyeltem.
A kisbuszban volt még 8db kép, amit fel kellett vinni az emeletre.
Bemutatkoztam neki, megköszönte a segítségemet és...nehezen de végül elárultam neki, hogy az a helyzet én is ebből élek.
Magának is galériája van? S a szeme egyből felcsillant miközben végignézett a ruházatomon. Eddig nem volt neki fontos, hogy mi van rajtam, fifikás.
Nem, nincs galériám, én festő vagyok, képeket készítek.
S milyen témájúakat?
Nahhh, itt el is akadtam. Mit mondhattam volna, hogy a kannás bor ihlette mámorban 3db csempe, egy vödör diszperzit és némi feszengés után átléptem a szürrealizmus kapuját?
Motyogtam neki bizonytalanul valamit, hogy címszavakban nehéz ezt leírni, mindenképpen látnia kell.
Adott egy névjegykártyát, a galéria, hívjam fel a férjét és egyeztessünk időpontot.
Madarat lehetett volna fogatni velem, hazáig kissé a föld felett kerékpároztam.
A maradék bort már meg sem ittam. Megfürödtem, kiglancoltam magam, és telefon. Jó napot, kimérten és magabiztosan fogalmaztam, árnyalva a pici kis lólábat, ami kilógott, hogy életemben nem láttam képzőművészeti iskolát és ecsetet. Amivel festettem az a diszperzites vödörbe félig beleszáradt kinai piacos ecset volt, alaposan kitisztítva és mókusszőrnek kinevezve. Meg az ujjaimat is használtam, főleg ha lecseppent.
Megkértem a nejemet, hogy általam kiválasztott 5db képet kultúráltan csomagoljon be. Hoztam a hentestől zsírpapírt, a fejembe csaptam egy sztrájktörő sapkát, kerek Lennon napszemüveg és mindjárt úgy festettem, mint aki világ életében a festővászon előtt ült.
Az budai várban volt a galéria, nehezen de megtaláltam a macskaköves kis utcát, illett is hozzám a környék. Telve önbizalommal határozottan becsöngettem.
Egy minden hájjal megkent köpcös cigány ember nyitott ajtót. Ujjain vastag arany pecsétgyűrűk, vastag lánc a nyakában is, pazar a berendezés.
Há fáraggyá be édes öcsém, tessékelt beljebb.
A galériában önámulatba esett vásárlók, szájukat a kezük elé kapva suttogtak egy kép előtt.
Engem betessékelt egy hátsó kishelységbe.
Na mit hoztál barátom, mutassad csak. Egy kést kértem, hogy a zsírpapírról levágjam a hurkakötöző madzagot. S íme, a világot jelentő deszka előtt feltárult a művem és megtette az első, esetlen lépéseket a falnak támaszkodva.
Emberünknek elkerekedett a szeme, há tee, [emmi a csuda?],

Azt tanultam ha az ember ismeretlen helyzetbe találja magát, akkor a legtöbb, amit tehet, hogy okosan és jelentőségteljesen néz.
Ez volt az utolsó fegyverem. De nem vált be, emberünk hosszú évtizedek óta foglalkozott képekkel és már azt is megbánta, hogy valaha belefogott, amikor kibontottam a zsírpapírból a képeket.
A színek jók, élvezetesek és...kis szünet után újra megkérdezte, [hogy mik ezek, miről van szó?]Ismertem egy szót, aminek lehetett köze a folyamathoz.
Absztrakt...én is hatásszünetet tartottam.
Emberünk ideges lett és mérgében elkezdte lapozgatni a falnak támasztott képeket, hogy nézz ide ecsém...ez Munkácsy, ez Vasarely, Bornemisza, sorolta és sorolta, egyre vörösödött.
Nézd fiam, őszintén megmondom neked, hogy ezeket otthon rakd ki a falra a magad örömére és maradjunk ennyiben, örültem a szerencsének.
Nézz körül itt a raktárban, nagyon komoly festményeim vannak s ezeket is elég nehéz eladni, nem tudok mit kezdeni a mázolmányaiddal...

Már éppen mondtam volna a feltörekvő büszkeségemnek és öntudatomnak engedve, hogy majd meglátja, fog még maga hallani rólam, csak jegyezze meg a nevem.
Inkább nem, nagyon lesújtó volt hallani a kíméletlen őszinteségét és az ajtón kívül, leforrázva már tudtam is, hogy igaza van.
Alig vártam, hogy hazaérjek, elcsigázva mentem a kisboltba egy kis lelki támaszért. Nahhh, mi van Gugánszki Albert a nagy festő? S már vihogtak is.
Leültem a félhomályban a büdös ágyra és ájultra ittam magamat, nem tudom hogyan keveredtem be a lakásba, az ágyra. Reggel, mint ha üvegszilánkokból lett volna minden sejtem, múljak el, lépni sem bírtam, a falat támasztva jutottam ki a vécéig és csavarodott ki belőlem az előző napok feszültsége.
Megmosakodtam és tudtam, kinéztem az ablakon hosszasan, kell egy új terv.
A feleségem a II. Kerületei iskolákban tanított, naponként másikban.
Mindegyik iskola igazgatójával beszéltünk és engedélyt kértünk árusításra.
Hétvégeken amúgy is vásárok és kiállítások voltak, bőven belefértem a képbe.

Hogy a repertoár teljesebb legyen, kijártam a zuglói körvasútra talpfák mellől köveket szedni, vasúti köveket, jó kis formásokat. Nem semmi meló volt hazacipelni kerékpáron s utána a pincében gyökérkefével sikálni, diszperzittel bepingálni, színezni, formákat festeni rá, de megérte.

Az ugye sima ügy, hogy a II. Kerület hegyen van? Nahhh, hát oda én felcipeltem, arra a hegyre kb. Egy kisebb teherautónyi talpfa követ. [Szépek voltak és kívánatosak], a gyerekek vitték, mint a cukrot. Kézügyesség híján gyereknyomdával nyomtattam rá rajzfigurákat s azokat festettem ki, meg amorf alakzatokat is. 300 forintért adtam darabját, sorba álltak a gyerekek és vitték haza örömmel, szerencsére a szüleik sem problémáztak a köveken, egyedi alkotások voltak s gyerekeknek való motívumokkal.
Az első nap volt 8000 Ft. bevételem s mikor megköszöntem az igazgatónak a lehetőséget, kezet rázott velem mosolyogva, hogy nem tesz semmit, a helypénz 8000 Ft. Lesz.
A második nap már tiszta haszon volt s még csempeképet is sikerült eladnom.
2-3 hétig ingáztam Zugló és Rózsadomb között egy fabőrönddel, fejemen sztrájktörő sapkával és Lennon napszemüvegével.
Már majdnem elhittem, hogy ebből meglehet élni, amikor rájöttem, hogy már minden iskolában voltunk. Nem mehetek vissza az elsőbe, mint újdonság, valamit ki kell találni. A bolhapiacon vásároltam tonna számra kinder figurákat és társítottam a vasúti kövek mellé. Mögöttem szépen sorba rendezve a csempefestmények. Ahogy sejtettem a gyerekek csak húzták a szájukat az újabb kövek láttán, de a kinder figurák lázba hozták őket.
Egy anyuka kiválasztott 5db csempeképet és megkérdezte, hogy én vagyok e a művész, aki készítette?
Személyesen...,vettem komolyra a figurát.

Próbált belevinni a stilisztikai ábrázolás módszertanába, mert hogy Ő is valami művészféle lenne. Elturbékoltunk egy órát, de a lényeg, hogy ott hagyott 15000 Ft-ot. Mondtam is a nejemnek, hogy kevés lesz a csempe, ki kell mennem a szeméttelepre hátha lelek.
A kinder figurák váratlan sikerét kicsit lelombozta az igazgató, mert mikor meglátta, közölte, hogy ez nem zsibvásár, nem szeretné többet meglátni.

Életemnek ez egy olyan szakasza volt, amit anyósomék ha emlegetnének, akkor úgy mint Zoltán a pályaválasztó. Mert jöttek hozzánk s csillogó szemmel újságolta nekik a nejem, hogy Zoltán ír...s várta a hatást.
Ahhhammm.
Tudniillik vettem egy régi írógépet és kitaláltam, hogy én híres író vagyok. Neki is ültem gépelni egy A4-es papírt. A történet egy micsoda véletlen folytán rólam szólt, de nem tartalmazott számneveket. Kitaláltam, hogy írok egy regényt számnevek nélkül.
A lap feléig jutottam, amikor az írógép begyűrte a lapot. Nehezen de sikerült kicincálnom belőle, hogy megőrizzem az utókornak. Nahh, ezt a papírlapot adta oda a nejem anyósomnak, hogy a Zoltán.
Másik hétvégén a kannás bortól borostás szemmel nyitottam ajtót.
A nejem majdnem a nyakukba ugrott, képzeljétek Zoltán fest.
Apósom és anyósom megrettenve néztek össze, hogy micsoda művészt nősítettek be a családba s kétkedve lestek be a pince homályába, ahol a beton aljzat terítve volt összemázgált csempékkel és festetlen képkeretekkel.
Még jó, hogy hoztak magukkal rántott csirkecombot, mert nem volt időnk vasárnapi ebédet csinálni, annyira tüsténkedtünk a pincében.

Nem sok kellett hozzá fejembe vettem, hogy gitározni fogok s nagy zenész leszek, híres. Zenei előképzettség és gitár híján a kezdeti lépéseket egy dorombbal tettem meg. Dorombolni autodidakta módon tanultam meg, autentikus hangszer, azt legalább tényleg tudok, vitathatatlanul jó dorombos vagyok.
Nejemmel közösen lejártunk aluljárókba utca zenélni. Szerb, Horvát és Magyar népzenét. Ő pásztor furulyán játszott, én dorombon kísértem.
Édes Istenem micsoda dolgokra rávettem a feleségemet.
Szerencsére túl vagyunk ezen a hibbant időszakon.
Esténként, hogy lelkileg feltöltődjek úgy is kannás bor lett a vége.
Ültem azon az iszonyú büdös ágyon és azon gondolkodtam, hogyan kéne kivonszolni éjjel a ház elé, vagy messzebb. Biztos összevizelték, öregasszonyé volt. Vagy festeni rá valami absztrakt? Eladni?
A kövek és a képek elfogytak, ötletem és ihletem sem volt, hogy mihez kezdjek.
Az iskolákba már nem mehettem, alább hagyott a kezdeti varázs. Feleslegesen cipeltem fel volna a bőröndöt azzal a marha sok vasúti kővel.

Mivel nem lettem híres író, híres festő, híres gitáros zenész és az utcazenélést is meguntuk, ismét csak a büdös ágyon ülve találtam magam, ahogy a marmon kannát ölelgetve gondolkodom.
Leszállt az est, becsöngetett a haverom, Böce. Azt mondta [faszorrú] vagyok