Apró dolog, talán a világon a legkisebb, ami túlnőtt mindenen.
S ez hogyan lehetett?

Volt egyszer, egy Sehol, de még is volt valahol. Így kezdődött.
Április elején kapcsoltam ki a telefonomat végleg, hogy senki el ne tudjon érni. Szakítani szerettem volna a világgal. Ne tudjanak rólam, ne rólam gondolkodjanak, ha tehetik, akkor eszükbe se jussak, jól esett elmenekülni. Egy bizonyos szinten elégtétel is volt, forduljanak máshoz a problémáikkal, amiket ugyan se perc alatt meg tudnék oldani, de nem értik, hogyan, s miként. Csak kérdéseket tesznek fel, amiknek a valódi problémához köze sincs.
Belefáradtam, drasztikusan váltottam. Már nem létezem, mint, ha meghaltam volna, nem érdemlik meg a tudást, amit felhalmoztam magamban, átruházom más területre.

Reggel 7-re érkezem, a csacsik üvöltenek, kecskék jelzik, hogy maximális igényük van rám, galambok repkednek azonnal, papagájok rikácsolnak, kutyák ugatnak, tyúkok özönlenek kifelé, a lámák a kerítéshez jönnek mindannyian. A figyelem rám koncentrálva, nem győzöm őket kiszolgálni, átölelni, cirógatni, becézgetni egyenként.

Rövidre fogom, mert már tudom, nem szeretitek, ha hosszan, és csapongóan írok, tisztelet a kivételnek, akinek erre van igénye.
Olyan intenzív változások, és utolérhetetlen vágyak teljesülnek, amit soha nem gondoltam volna, hogy megtörténik az életemben.

S tudod mivel zárom? Nem azzal, hogy baszódjon meg mindenki, aki folyamatosan lebeszélt, hogy nem vagyok képes rá, nincs rá lehetőségem, inkább ne csináld, mert sikertelenségre vagy ítélve. De, megcsináltam, ennyi, s hogy sikerült, ez olyan mint maga a fogantatás. Ott sokan indulnak el, akik elpusztulnak menet közben, nincs lehetőségük felelősségre vonni azt, aki megszületett.