1Pt 2,12
Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.

Már többször is megkérdeztem magamtól, hogy vajon azok az emberek, akik majd Isten elé állnak és megkérdezi Őket, hogy mi volt a véleményed erről az emberről? S akkor rám mutat, én meg ott állok majd megszégyenülve, hogy hát bizony ez egy képmutató, mert Ő általa bizony nem ismerhettem meg Istent. Mindig csak önmagát adta, a saját poénjait nyomta, tetszelgett és viccelődött ez a guga, jókat mulattunk rajta, de soha nem Isten akaratát cselekedte, velünk együtt volt benne a rosszba, menjen a pokolba.
S én akkor az utolsó szó jogán megkérdezem majd Istentől, hogy tudom te döntöd el felség, hogy mi rossz és mi jó, te vagy mindennek tudója, de megkérhetnélek egy szívességre? Húzz ki a névsorból, tekints le úgy rám, mint aki meg sem született. Radír, keveredjen a grafit meg a papír, írják meg hogy van olyan ember, akinek jobb lett volna ha meg sem született.

De van ebben az egészben egy nagyon súlyos hiba. Még az utolsó szó jogán is Isten fölé szeretnék kerülni, hogy az én akaratom érvényesüljön az övével szemben. Nincs benne alázat, hogy egész életemben tévedtem, a saját magam akaratát cselekedtem, döntöttem és aszerint éltem, sőt még azt is megéltem, hogy Istentelen vagyok, Istent tagadok. Aztán mikor látom, hogy mégis csak van és itt állok előtte, akkor is az jut eszembe, hogy kibújjak alóla. Pedig Isten mindent betölt, nincs hova bújni.
A düh, a dac rossz tanácsadó. Ha úgy érzem indulatos vagyok szoktam várni, nem hozok fontos döntéseket, esetleg később megbánnám.
Gyerekneveléssel vagyok így, ütni nem szoktam, csak felemelem a hangom és szigorúan beszélek, kiabálok, dühösen. De utána rendre megbánom. Mindig azt keresem hol lehetett neki igaza? Van e oka szemrehányásra, nehéz tudni hol az egyensúly, meddig mehetek el. Folyamatos kiszorítósdit játszunk, próbálgatja a körmeit, a vitában próbál felülkerekedni.
Élek e még 8 évet? Nemrég láttam egy apát sörözni a fiával a pultnál, nagyokat röhögtek. Remélem megérem és nem nekem kell majd fizetni a sört
Nekem is volt egy pillanatom, amikor önállóvá váltam. Egyik este néztem, ahogy a nagyobbik fiam Levente a mosógépen ülve vágta a körmét. Nemrég még a fenekét töröltem és figyelnem kellett még a széklet állagára is, hogy rendesen ürít e, nehogy megtámadja valami betegség. Egyszer mégis le kell vennem róla a kezem.
Már a google-t is tudja használni egyedül és méltatlankodva jegyzi meg, hogy Apaaaaaaaaa tudok én magamra vigyázni. Dehogy is fiam, még én sem, pedig én már sört is ihatok.

Jön be az egyik ügyfelem, hozza magával a fiát, aki velem egykorú. Jön, férfiasan köszön és a kezét nyújtja, korosabb ember, rég nyugdíjba vonult, szeret nálam időzni, idézni rég letűnt korokat. Én meg hallgatom és egyetértek vele, kiönti és mielőtt elmenne megvizsgálja a szemetes tartalmát, hogy nem maradt e közte valami kompromittáló.

A fia bejön és félszegen biccent, elhalkult jó napot, aminek a vége ködbe vész. Áll bizonytalanul és nézi a földet, nézi a mintáját, cizellált, keret, sárga rombusz, nemrég rakta le a Frédi a linóleumot. Pedig a föld kerek, nem cizellált, keret, sárga rombusz és erezetek.
Emlékszem gyermekkoromban felszabadulva ugráltam az utcán a 100 éves cukrászda előtt, hogy kék az ég és zöld a fű, mily egyszerű az élet. Hangosan énekeltem, a fagylalt is fantasztikus volt. Évekkel később hatalmas tömeg és az öreg tulajdonos meg rideg. Hol keressem az élményeket, hangokat, illatokat és képeket. Hiába megyek oda, nem vagyok otthon, semmi nem emlékeztet rád, szelíd gyermekkorom.

Mit fogtok mondani rólam Istennek?
Van, aki csak hallott rólam, a nevem ismeri, de már Ő is véleményt fog alkotni. Van, aki olvasott és fel volt háborodva, hát még az, aki látott. Aki meg hallott beszélni végleg elítél a porba, nem szeretek szerepelni semmilyen névsorba.

Neve mindent betölt, még azt a nem létezőt is. Nem igaz?


Mt 12,37
Mert a te beszédidből ismertetel igaznak, és a te beszédidből ismertetel hamisnak.
2Sám 14,14
Mert bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.