Ma délután itt járt a Didyman, mindenki tápdoktora. Már az első pillanatban láttam rajta, hogy kivan, mint a szódás lova. Kérdezem mi?
Meleg van...
Meg barátnőjével is, volt egy kis frontátvonulás.
Nem úgy lépett be az ajtón, hogy na mi van vén buzi, csak leomlott a székre, hogy áhhh.
Éppen csak a fejét nem temette a karjába.
Boromból is kért, rögtön mondta, mentegette magát, hogy mindjárt hoz másikat ha kell.
Miért ne kéne?

Nem bírom ezt a meleget.
Tényleg lassúak a mozdulatai.
Bortól sem élénkül, barátnőjével telefonál, hangja elhalkul, pedig szívesen érteném.
Inkább megragadom az alkalmat és kiszaladok még egy üveg borért, de biztos, ami biztos hozok kétfélét. Ki tudja miféle gusztusa van, fene a belét, de közben vigyorgok a hülye fején.
Szemére vetettem, hogy ilyen kis piszlicsáré problémákon kiakad? Tudod te mi miken mentünk keresztül a nejemmel 12 év alatt?

Előzmény:

Aztán még volt az is, hogy ma délben én főztem ebédet. Vettem csirkét, fokhagymát, vöröset és friss kenyeret. Tényleg áldásos csirkepörköltet rittyentettem, megnyaltam utána...
Kacsazsíron pergeltem a fokhagymát jó bőven, adtam hozzá rengeteg vöröset, darált paprikapépet, amit szandáról hoztunk, mama csinálta. Tengeri só, lestyán, majoranna, bors, paradicsom.
Főzni azt szeretek, tényleg jó végigcsinálni, a bogrács a gyengém, ha lehetne egész nap mellette állnék.
Tehénpásztoroktól és birkapásztoroktól tanultam főzni.

Mégelőzményebb, vagyis sokkal:

Gyerekkoromban lejártam nyaranta Vésztőre, az Okányi utcába Kovács Endréhez. A helyi tsz birkapásztora volt, nemes lelkű ember. A kolbásznak mindig a nehezebb végét fogta.
Ő tanított meg főzni bográcsban, kint a legelőn késő délután, alkonyodott. Gyűjtöttük a fát, szedett gombát, szelte a szalonnát, csípte a szemem a hagyma. Megvárta, amíg nem lángol csak magas hőt ad a parázs és fölé rakta a bográcsot. Sercegett benne a zsír, demizsonból bor, kutya a lábnál lihegett és várta a falatot.
Csillagos éjszaka volt, kint aludtunk a fűben és a hajnal pacsirtákkal keltett. Ilyen gyermekkorom volt.
Utózmány:

Kész lettem az ebéddel, rákóstoltam és úgy véltem még egy csipet ételízesítő, inkább adok hozzá, mint túlsózzam. Tényleg remek lett, illatára szomszéd is lejött és beköszönt. Kérdezte leves vagy pörkölt? Pörkőőőőőőőőlt válaszoltam gurgulázva, én mindig pörköltözök.
Megjött a nejem és asztalhoz ültünk, finom és nyalogatja a szája szélét.
A szívemet tettem ebbe a pörköltbe, lélekben jártam a legelőt s közben pucultam a hagymát.

Mégutózmányabb:

Kérdezem Didyman-t, hogy éhes vagy babám? Egyébként büdimennek hívom csak van, aki nem tudja kiről van szó. Nagy hórihorgas, ha elindul feltöri a betonyt, akkora lába van. Lányok ránéznek már az orrhosszból levágják, hogy van alatta lelet.
No de nem ez a lényeg, mármint nekem.
Éhes volt a szentem, hát melegítettem neki csirkét és vágtam hozzá egy kenyér sarkot, jó friss.

Elérakom, hogy ne, egyél. Addig, amíg forró...
Telefonál, súg, búg a barátnőjével.
Ejjh fiatalság.
Közben elmentem a kisebbik fiammal sétálni és idő múlva jöttünk csak meg. Büdimen már éppen készülődött elmenni.
Ott hagyott egy települő gépet az asztalon és a csirkepörit, amiből lehet evett, de csak keveset. Kenyér is beleharapva figyel.

Kérdem nem ízlett? Délben főztem és én, tudás van benne, finom?
Aszongya meleg van nagyon, elvan telve a gyomra. Mindegy nem firtattam, engettem útjára, szeva.

Egyedül maradtam a kisebbik fiammal Bendzsóval és egy települő géppel, egy fél üveg borral, egy tányér étellel, amiben benne a kanál.
Bort már ittam, most éhes vagyok.
Ránéztem a tányérre, kilógott belőle a csirke, a kanál és a tányér mellett az omlós friss kenyér beleharapva.
Gondoltam bemegyek és melegítek magamnak ételt. Előveszek egy tányért, merek bele és szelek kenyeret, töltök hozzá pohár hideg bort.
De elszégyeltem magam. Eszembe jutott nagymamám, aki átélt két világháborút.
Két világháborút átélni innen gondolva jelentéktelen dolog. Hajlamos az ember azt hinni, hogy ilyen velünk nem történhet meg. Ők is azt hitték. A nagymamámba az élet beleverte az alázatot és megbecsült minden falatot, anyit éhezett.
Ha családi ebéd volt és kínálgatták, akkor csak legyintett, hogy hagyd el Marikám, nekem jó lesz, amit az unokák meghagynak. Svalóban (Sváby?), összeöntögette a maradékokat egy tányérba, leült a sarokba és azt ette. Utólag belegondolva azt hiszem azért, mert röstelte volna kidobni az otthagyott lögyböklékeket, amit a gyerekek túrtak a levesből.
Félt, hogy megint ínséges idők jönnek?
Tesco pénztáránál sorban állva elég röhelyesnek hangzik az ilyen, de tény, hogy megesett.
Nagyapámnak nehezebb volt, Ő romániában harcolt a nemtudom miért és kik győztek, de mesélte, hogy rettentő hideg volt. Lövészárkot ásott többedmagával és lelőttek közülük párat.
Az ilyen történeteket mindig úgy kezeli a tudatom, hogy ez velem nem történhet meg, ugyaaaaaan és csak nevetek...

Nagyapám is napokig éhezett, mert nem vittek nekik élelmet. Mozdulni nem tudtak, mert azonnal lőttek rájuk, pokoli helyzet.
Végül elcsendesedett a román árok, már nem válaszoltak a puskáik, mindenkit kilőttek. Kimerészkedtek és tényleg, csend volt, mozdulatlanság, dermesztő hideg.
Emlékezett egy helyre, kilőtt egy román katonát, megakarta nézni.
A sisakja félrefordulva, a fején találta el. A fegyvere a hasa alatt, tarisznya az oldalán.
Elvette tőle a fegyvert, lőszert, lehúzta a lábáról a bakancsot és a zoknit. A tarisznyájában meg talált kenyeret jéggé fagyva, éhezett. Azt ette meg...
Nem mesélte tovább a történetet csak feküdt az ágyon és nézett rám nyomatékosan.
Ma ezt úgy mondanák, hogy öregem ez átjött.

Elfelejtettem, hogy ez volt a legeslegelőzményebb.

Nézem Büdimen tányérját a benne hagyott s kihűlt étellel, első körben undor fog el, hogy a kanállal Ő evett, a nyála a kenyéren rajta. De aztán eszembe jut, hogy mit szólna nagyanyám, nagyapám? Mire tanítanának? Ők kidobnák?
Először csak leültem a számítógép elé, amit félbe hagyott és sűrűn klikkelgettem, hogy iken akarom, tudok róla, elfogadom. De a szemem folyton a tányérra tévedt, amit ott hagyott. Ittam egy félpohárkával a finom borból és belefelejtkeztem a telepítésbe. Közben nekiálltam kényszeresen rendet rakni az asztalon, mindent a helyére.
Fiók kihúz, csavarhúzó bele, csavaros doboz oda, blá...
Nem maradt más csak a tányér az asztalon, benne a kanál, amivel evett és mellette a kenyér. Felemeltem a kezembe és a számhoz tartottam, éreztem a nyálát rajta.
De azt is, ahogy a nagyapám a szájához emelte a fagyott kenyeret, mellette a halott katona...
Közben a fiam ott nyüzsgött körülöttem, apa rajzolhatok?
Eltereltem a figyelmemet az éhségemről azzal, hogy papírt adok...
Visszaültem, mert kellett egy enter és igen, engedélyezem...újraindítja most?
Végtelennek tűnt az idő, amíg megint elindult.
Észre sem vettem, nem volt tudatos, ösztönösen vettem a kezembe a kanalat.
Előttem egy tányér megkezdett csirkepörkölt. Én meg egy éhes ember, így megy ez, tágítsuk az ingerküszöböt. Lenyeltem az első falatot, kissé fanyalogva, mert kihűlt, de azért finom. Mégis csak én főztem.
A lestyán nem túltolva, nejem párszor mondta, vigyázzak vele, mert ha túl sokat rakok bele átveszi az ízt teljesen az étel, de ez most pont jó volt.
Kellemesen édes, pont annyira sós és finom csirke, a kenyérbe már úgy haraptam bele, mint aki sohasem evett. Kipucoltam a tányért Büdimen után és úgy vigyorogtam, mint egy jóllakott óvodás.
Végig az járt az eszemben, hogy olyan vagyok, mint egy hajléktalan az önkiszolgáló étteremben, eszi meg a maradékot.

Hogy is szól a mese?

Ki aludt az ágyacskámban?
Vagy ki nézte a tévécskémet?
Ki pingelte netecskémet?
Szita-szita péntek, szerelem csütörtök,
ki ivott utópiám?

[link]