Isten sorsítótár

[1. rész: A világ vagyok beteg, nem én]

[2. rész: Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni]

[3. rész: Isten nem kíváncsi rád!]

[4. rész: Ha Istent lestoppolod...]

[5. rész: Hát te fiam hol laksz? Isten]

Adós vagyok egy írással, aminek az lett volna a címe, hogy Káin és Ábel a rengetegben.
A háttere a dolognak az, hogy kiküldtem közel 200db email a legkülönfélébb gyülekezeteknek. Kezdtem a nagyokkal, mint katolikus (szerintem inkább kaotikus), evangélikus, református, pünkösdista, baptista, szombatista, szeretetpista, adventista, élő kövek, meleg kenyér, jézus egyháza, hit gyülekezete, üdvhadsereg, nem sorolnám fel mindet. Lényeg az, hogy nem voltam tekintettel a rendfokozatára senkinek, meg hogy milyen bugyellárisba bújtatva hinti az igét. Tőlem lehet alperes, felperes, esperes meg a hittudományi egyetem kandidátusa. Hja, írtam a zsidó hitközségnek is. Úgy képzeljétek el, hogy a kémprogramba beírtam, hogy gyülekezet + elérhetőség és kb. 12 órán keresztül küldtem ki a leveleket.

Az állt benne, hogy kérem egy rövid, néhány mondatos válaszban fejtse ki, hogy ön szerint mit üzen nekünk a Biblia Káin és Ábel történetén keresztül, ill. járuljon hozzá a válaszának név nélkül való publikálásához. Vártam egy hetet, nem jött egyetlen válasz sem, de tényleg nulla. A nejem csitítgatott, hogy nem az én szégyenem ez, ilyen állapotban vannak már, totál halottak, az egész hitbazár buli már csak arra szolgál, hogy beszedjék a marhától az adó 1% + elég vastagon kint van a gyülekezet számlaszáma, valahol már olyan pofátlanok, hogy az elérhetőségnél is csak az van kint.

Arra gondoltam, hogy a közel 200 kiküldött emailra kapok kb. 100db választ, optimista voltam. A legjobbakat leválogattam volna és azzal kezdtem volna a Káin és Ábel a rengetegben c. fejezetet. A dolog lényege az, hogy tapasztalatból tudom, hogy micsoda Istentől eltántorodott blődli dolgokat szoktak mondani a lelkészek. Van ilyen hajnali műsor a tévében, ahol a vasárnapi lakomától felpuffadt képű atya alig bírja a pocakját bepréselni a kamera elé, majd egy levegőre elmondja az egész heti útravalót, utána lélegeztető gépre rakják. Vagy mondjam a legmókásabbat? Vidám vasárnap? Na kérlek alássan, az az igazi agymosás mesterfokon, oszt a hírességek beülnek az első sorba, mutogatja őket a kamera, hogy még hitelesebb legyen Német Sándor saját kútfőből merített hazugsága. A Sátán örömtáncot lejt vihogva hallatán, ahogy Isten igéjét elferdíti a sarlatán.

Egy általános iskolai tananyagot sem lehet leadni ezerféleképpen. Amikor a gyerekek év végén vizsgáznak, csak is egyféleképpen adhatják elő a tanultakat. Az ország bármelyik pontján bukkan fel egy vizsgabiztos, ugyanazt szeretné visszahallani. Mennyivel igazabb ez Isten igazságára? Hozzátenném, hogy a világon az első blog író Isten volt
Gondolod, hogy nem fogja a fejét néha, hogy egyetlen mondatot mennyire képesek elferdíteni olyan emberek, akik magukat lelkésznek mondják, mert elvégeztek egy iskolát, vagy azt állítják, hogy megszállta őket a lélek és próféták? Egyet biztosan tudok, ha valaki magáról azt állítja, hogy Ő Isten embere, akkor ne szégyelljétek kérdőre vonni. Ha valóban az, akkor alázatosan kiállja a próbát, mert valóban Isten embere, ha azonban nem az, akkor kikéri magának, azonnal a büszkeségével találod magad szemben, s hivatkozik az elért teljesítményeire, hogy ő már mennyi mindent tett Istenért és különben is, nem látod mekkora a gyülekezete? De tudod mit, ha valaki Isten embere, akkor nem kunszt válaszolni örömest egy Káin és Ábelt firtató levélre. Én azonnal válaszoltam volna, pedig én nem vagyok lelkész, és gyülekezetem sincs. De, ha valaki Istenről kérdez?

1Pt 3,15
Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel:

S, hogy Isten szerint miről szól Káin és Ábel ebben a rengetegben? Hallottam én mindenféle verziót, de Isten csak egy verziót ismer el, hiába adják elő nagyszámú közönség előtt, hiába az ájtatos és betanult beszéd, minden hiába, ha nem Isten igazsága.
A történet Jézus váltságának az előképe, a Bibliában nagyon sok helyen találkozhatunk ezzel a mintával. Ilyen volt Ádám és Éva fügefa levele, amit magukra aggattak és Isten levette róluk, majd adott nekik bőr ruhát. Az előbbi az ember cselekedete volt a saját bűneiért, amit Isten soha nem ismer el, tehát, ha a pap azt mondja, menj el és mondj el 10 miatyánkot, akkor tudjad, hogy 10 miatyánk = fügefalevél. 100 miatyánk = még több fügefalevél, rózsafüzér morzsolgatása,…izé, normális vagy? Remélem, nem szoktad. Gondolod, hogy Istennek örömet okozol azzal, hogy dörzsölgeted? Miért, szerinted Isten valami Gin, aki morzsolgatásra kijön a palackból? A bőr ruha Isten igazsága, az megmarad, mert Isten munkája. Na ez az, amit neked egy pap soha nem fog elmondani, mert fogalma sincs róla, csak nyomja a betanult litániát.

Káin földműves volt, akkori viszonyok között el lehet képzelni, hogy milyen erős ember lehetett, ha egész álló nap nehéztesti munkát végzett. Ábel juhok pásztora volt, gondolom egész nap süttette a hasát és egy fűszállal a szájában dudorászott egy kellemes domboldalon. Eljött az idő, s mindketten ajándékot vittek Istennek. Káin a föld gyümölcseiből, Ábel pedig juhok kövérjéből. Isten letekintett az égből és nézte Káin ajándékát. Legszebb saláták, burgonyák, paradicsomok, karalábé, paprika, karfiol, szóval ilyen minőségi zöldséges stand, bármelyik bio piacot járó elborult vegetáriánusnak kéthetes orgazmusa lenne mindezek láttán. De Isten csak ingatta a fejét, hogy nem, nem, ezt nem fogadom el.
S tekinte Ábel ajándékára, amit viszont elfogadott.
Erre Káin agyoncsapta Ábelt, holott megkérdezhette volna, hogy figyejjémán Ábel! Az enyémet miért nem fogadta el? Azért Káin, mert nem Isten szava szerint hoztad az ajándékod.

Egyébként Káin a magában bízó ember mintája, aki nem kíváncsi Isten igazságára, öntelt és felfuvalkodott. Ábel pedig az igaz ember mintája, aki Isten igazságát hordozza magában.
Isten már mondta Ádámnak, hogy miattad megátkozom a földet, s így bármilyen szép az ember előtt, ami abból származik, Isten szemében az átkozott. Káin hiába válogatta ki nagy üggyel, s gonddal a legszebb terméseket, mind átkozott volt, s azzal járult Isten elé. A juhok kövérje pedig Jézus véráldozatának az előképe. A juh páros ujjú, patás állat, azaz el van választva Isten szemében a bűn az igazságtól. Isten hagyta meg, hogy miképpen lehet ajándékot vinni, vagy áldozni. Ádám egészen biztosan elmondta ezt Káinnak és Ábelnek, Káin esetében süket fülekre talált, jóvammá Apám, csak mondja a magáét, aztán legyintett rá egyet, ment művelni a földet, a saját gondolataiban bízott. Ábel pedig figyelmesen hallgatta apja beszédét és azonképpen járt el szóról szóra. Történet szerint ugyan hiába figyelt Isten beszédére, mert Káin még is agyoncsapta, aztán mire ment a nagy Istenhitével nem?

De figyeljük csak meg Káin és Isten viszonyát utána, Isten még ennek ellenére is szeretett volna Káinnak kegyelmet nyújtani. Megbélyegezte őt, mert Káin félt az emberektől. Nem tudom hogyan festhet egy Isten által megbélyegzett ember, de mindenki tudta, hogy ha kezet emel Káinra, akkor Isten hétszeresen megbünteti. Káin nem bízott Isten védelmében, elment édentől keletre, várat épített magának és saját magát őrizte, jobban bízott a saját maga által megteremtett védelemben, mint Isten ígéretében. Ugye nem ismeretlen helyzet? Ma is közlekednek köztünk Káinok, csak már durva terepjárókkal, nem tisztelnek sem Istent, sem embert, még a Balaton jegének is parancsolnak

Mt 12,36
De mondom néktek: Minden hivalkodó beszédért, a mit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.

Na de most tényleg, és ezt így hogy veszik magnóra? Az baromi érdekes lesz, legalább megtudom mi volt az első szó, amit kimondtam, pl. gügggy, vagy valami biztos gé betűs.
Gondolatot is veszik? Arra még jobban kíváncsi vagyok, hogy keletkezett az első gondolatom és mi volt az, mi motivált, hogy kigondoljam
Basszus, halálom után letorrenteznek, valaki odaül és download guga, aztán végignéznek, csapkodják egymás térdeit, ekkora marhát, azt hitte erről szól az élet
Odasereglenek a képernyő köré az angyalok, hogy tényleg gyertek már ide, ezt látni kell.
Szájukat a kezük elé kapják, s visszafojtott csöndben figyelnek, az első képkockák.

Gyula Biczere 56. (tanya). Ülök az ablakban, kint szakad a hó, várom apámat, anyám már reggelről elment a városba. Én valami kicsi voltam, apai nagyanyám mesélte, hogy ha apám elment otthonról dolgozni, akkor anyám szaladt a városba, kiöltözött és tetszelgett, engem ott hagyott a tanyán egyedül. Nagyanyám egyszer meglátta, amint a városban lófrál egy válltáskával és összerakta a dolgot, hogy én egyedül vagyok kint a tanyán. Akkor még nagyon kicsi voltam. Anyám ott hagyott az udvaron a kiságyban egy szelet zsíros kenyérrel. Közelgett a vihar, nagyanyám buszra ült, biczerei tanyák vagy 6-8km. Épp időben érkezett, már csapkodott a villám és nagy cseppekben hullt az eső. Nagyanyám felkapott és beszaladt velem a házba.

Ültem az ablakban s vártam, hogy apám felbukkanjon a távolban a motorral. Szerintem nem volt még nekem időérzékem, csak a dombot lestem, hogy biztos majd most. Sokáig nem jött, eluntam magam. Karácsony előtt voltunk, a fa a sarokban állt, de még nem volt díszítve, szalonnát és kolbászt kockáztam, karikáztam. Cukorba mártottam és cérnával a fára aggattam.
Azt a verést, amit én utána kaptam. Szintén egy ilyen várakozós délután, miután megelégeltük egymást az ablakkal, kimentem a házunk melletti élővíz csatorna holtágára. Vastag volt a jég, de beszakadt alattam, nyakig elsüllyedtem, fogalmam sincs, hogy kerültem ki a partra. Azt a verést, amit kaptam utána. No meg el ne felejtsük, hogy ismételten egyedül voltam otthon a tanyán, aratták a gépek a búzát és a szalma csíkokban a kombájn után, akkor még nem báláztak. Kimentem és felgyújtottam a szalmát, körbeégte a házunkat és hordta a szél a forró pernyét. A távoli szomszédok rohantak át villával és vedrekkel, nem értettem az egészből semmit. Eloltották, anyám jött haza elsőnek, na azt a verést, amit kaptam.

Azért voltak szép dolgok is, nyári esőzések után a tanyánk mögött méter mély uszoda keletkezett a szántás mentén hosszan. A magas fű átlátszó tiszta és langy vízben, abban lubickoltam, s a környékbeli tanyákról odasereglettek a gyerekek, igen nagy tisztességben voltam. Nem győztem hencegni az úszástudományommal, amivel még egy kutyát sem tudtam volna lehagyni. Ekkortájt adtak a szüleim nevelőszülőhöz, a Kocsis nénihez, akinek a fia útkaparó volt. Kocsis néni a Tinódi utcában lakott az útkaparó fiával, Kocsis néni utcája a Csabai útról nyílt és nagyon rövid utca volt a végében az élővíz csatornával. A környékbeli suhancok oda jártak fürdeni egy rozzant fahídhoz. Nekem már volt tapasztalatom a tanyánk mögötti nyári csapadékkal, s magától értetődő volt, hogy elkezdtem nekik dicsekedni, hogy én tudok úszni. Mind nagyobb volt nálam, s talán meg akartak leckéztetni, az egyik a hídról belökött a vízbe. Nem sokra emlékszem, forogtam a víz alatt, vitt a sodrás, s egyszer csak egy kéz megragadott. Kivonszoltak a partra, életben maradtam, többet nem említettem az úszástudományomat. A fickó, aki kimentett úgy hívott, hogy Bujönszki Doji, életem első ragadvány neve. Már felnőtt ember voltam, 192cm magas, mentem haza Gyulára, sétálok a fiammal az utcán, s rám köszön egy ember. Szélesen kerékpározott, kissé kapatos volt, szevasz Bujönszki Doji!

Kocsis néninek a fia nem csak útkaparó volt, hanem részeges is. Az volt a munkája, hogy járta a főutakat és a traktorok, teherjárművek által felhordott sarat, földet eltávolította. Lehet nem volt elégedett a sorsával, de mindig morgósan jött haza és egyetlen dolog vigasztalta. Ha fingania kellett, akkor a fejemet oda tartotta a fenekéhez, ezen aztán olyan jót mulatott, hogy egész estig fényes vigyor volt az arcán, nem győzte nyálazni az ajkait. Kocsis néninek volt egy hungarocell labdája, kicsi, mint egy teniszlabda. Rombusz alakú, színes drágakövekkel volt megtűzdelve, sok és nagyon kék, rubint és smaragd színekben. Akkor én azt egy hatalmas kincsnek gondoltam, s meg is volt hagyva, hogy ritkán és óvatosan érintsem. Már nagyobb voltam, rég nem ott laktam Kocsis néninél, hallottam, hogy meghalt. Elmentem a fiához, hogy még egyszer utoljára lássam azt a házat. Azt a labdát kértem emlékbe, s magammal vittem. Az osztálytársaim kiröhögtek, amikor megmutattam nekik.

Azt már említettem, hogy Zvolenszki nagyapám portás és éjjeliőr volt a Fafém külső telepén a sportpályánál. Igen kellemes hely volt, szabad délutánjaimat, nyári szünidőt rendszeresen ott töltöttem. A Fafém mögött volt egy vasipari lerakat, teljesen más cég, de a bejárat ugyanaz. Mivel mindig ott lófráltam a környéken, hamar összeismerkedtem az ott dolgozókkal, szerintem 5-6. osztályos lehettem. Segédkeztem a vaslemezeket a kocsikra pakolni, szögesdrótot hordtam tekercsekbe, szegeket nagy dobozokba. Kazánlemezeket, mindenféle vasárut és ami egy ilyen helyen kapható. Először csak 10-20 Forintokat adtak zsebbe a sofőrök, később már egész napi keresményt kaptam az ott dolgozóktól. Árultak kerékpárokat is, s annyira vágytam egy sötétkék, orosz versenykerékpárra, hogy rendületlenül dolgoztam, amíg össze nem gyűlt rá a pénzem.

Boldogan szereltem össze, bontottam ki a vázat a papírból, volt hozzá műbőr szerszámtáska, segítettek összeállítani a melósok, s beállították az ülést a magasságomhoz. Életem első kerékpárja és saját pénzen vettem, nagyapám mit sem tudott az egészről, mikor tekertem ki a portásfülke előtt csak nézett, hogy honnan a kerékpár?
A húskombinát oldalába hatalmas kiterjedésű bodzás volt, hűs árnyékot biztosítva. Valamiért megtetszett az a hely, meg közel is volt a vastelephez. Behúzódtam a bodzások alá és szereltem a kerékpárt, csinosítgattam nagy műgonddal. Egyszer csak ilyen kenyérbajszos hentesek sereglettek körém, hogy az anyádmindenit te tolvaj gazember, mostaztán megvagy, még rendőrt is hívtak rám. Hiába magyaráztam nekik ártatlanul, hogy nem loptam a kerékpárt, vásároltam, dolgoztam érte. Akkor mit keresel itt a bokrok között vele?
A rendőr elkísért a vastelepre, és ott biztosították affelől, hogy nem loptam, még nagyapám is ideges lett és majdnem adott egy pofont, ő sem nagyon hitte, hogy nem a vastelepről loptam.

Mondjuk nem kellett engem félteni, szerintem Melba kockában Gyulán én vagyok a csúcstartó. Bármit gondoltam ki, hogy ellopom, kisétáltam vele. Eleinte tényleg csak csoki és cukor, amit bármelyik gyerek. De később már megtettem azt, hogy kértem 10dkg párizsit és 50dkg Pick szalámit. A párizsit megettem a boltban a papírjába becsomagoltam a szalámit és párizsi árában fizettem a pénztárnál. Ugyanezt a legdrágább sajtokkal, vagy bármi, amit megkívántam. Ha nem volt pénzem, akkor bemásztam a borforgalmi vállalatt telephelyére és a rekeszekből két hatalmas szatyrot megpakoltam pezsgősüveggel. A Szuperban visszaváltottam, majd az átcsomagolós módszerrel vásároltam. Nem tudom ki emlékszik Gyepes Bumbira, na én az ő csapatába szerettem volna bevágódni. Kuznyeck lakótelep, lakótelepi gyerekek, úgy özönlöttek kerékpárokkal, mint a hangyák. Nekik szerettem volna imponálni, s kérdeztem, hogy mit lopjak nektek? Kérjetek bármit, simán kihozom. Butterfly, dobozos cukor, nagy, kerek, színes fémdoboz. Nem emlékszem rá, hogy loptam ki, csak arra, hogy rengeteg kerékpár hevert a játszótéren s én hordtam körbe a dobozt, mindenki evett belőle, befogadtak a csapatba, tag lettem. Onnantól, ha lopni kellett a boltból, akkor én mentem. Említettem már, hogy ha közösségi munkáról van szó, akkor aktívan kiveszem a részem?

Nem tudom volt e a csapatunknak neve, de vezére igen, Bumbi volt az, mert ő salakmotorozott. S mivel ez egy kerékpáros csapat volt, adta magát, hogy Bumbi lesz a vezér. Ő döntötte el, hogy hova kerékpározunk, és ott mit csinálunk. Ő döntötte el, hogy milyen cigarettát lopjak a boltból. TU154, OMÉK, Novus, Pénzügyőr, Filtol, vagy a kedvencem a 10 szálas és barna színű Tabán.
Egyszer megemlítettem Bumbinak, hogy a Kosár utcában a Kuznyeck lakóteleptől nem messze, valószínűleg kincs van a földben. Akkor még földút volt a Kosár utca, forró nyár és hatalmas por a nyomunkban, meg visongás. Megmutattam nekik a helyet, s valóban 4-5db valami zöld kilátszódott a földből, de csak kis darabkája. Elkezdtük fadarabokkal kitúrni abból a nagyon száraz földből. Egy idős bácsi jött és mosolygott, hogy régi történet, de üveggyári törmelékfölddel töltötték fel az utcát, s amit találtunk az ugyan hatalmas, mint egy görögdinnye, de nem más, mint közönséges üveg. Nem hittünk az öregnek, biztos meg akarja szerezni tőlünk a kincset. Letisztogattuk a csillogó zöld tömböket és ordítva hordoztuk körbe a lakótelepen, hogy kincset találtunk.

Kitaláltam egy nagyon jó pénzkereseti forrást, bár sokan voltunk, de hamar jött és fagyira elég volt. A várfürdő téli bejárata előtt volt egy négyszögletű szökőkút, s benne teknősök. Szedtünk össze aprópénzt és kora reggel nyitásra megszórtuk 10, 20, 50 filléresekkel. Ahogy jöttek a turisták, fürdőzők, látván, hogy mennyi pénz van bedobálva, ők is dobáltak be.
Mi ott lestünk a szökőkút körül a padokon sürgetőleg és alig vártuk, hogy összegyűljön 20-30 Ft, szedtük ki a vízből és mentünk csavaros fagyiért a nyári bejárathoz.
A várfürdőbe is csapatostul lógtunk be, a Csigakert felől átúsztuk az élővíz csatornát. A ruháinkat és a kerékpárokat ott hagytuk a túloldalon. Egész délután csúszdáztunk, megjegyzem akkor még ingyenes volt. S a szökőkútból kinyert keresményünkből még tejfölös lángosra is telt. Még annyi boldogságtól sugárzó kulimászos arcot, mint akik ott lóbázták a lábukat a székeken.

A várfürdőben van egy öreg fa, akkor még egyben volt, de körbekerítve, lehet azóta csak a törzse van meg. Erkel Ferenc ott írta meg a Himnusz zenéjét azon fa alatt. A Németvárosban, a templom mellett van az Erkel Ferenc emlékház, én nagyon sokat fociztam előtte a réten és bitang gesztenyéket szedtünk, esténként denevéreket kergettünk. Ott voltam kollégista, a kollégiummal szemben egy vízköpő, igen finom víz jött belőle.

Alsó tagozatos voltam, kollégista, ott a Németvárosban. Volt egy vésztői cigánygyerek a Varjú Tóni, szobatársam volt. Délután fociztunk a templom mellett és találtam egy sérült feketerigót. Törött volt a lába, nem tudott elrepülni, megfogtam, egy fadarabhoz kötöztem a lábát, adtam neki enni gilisztát, a végén már a boldogság első jeleit is láttam rajta. Varjú Tóni kileste a titkomat, hogy beraktam a madarat a fiókomba. Elkezdett vigéckedni mindenki előtt, hogy idenézzetek, kihúzta a fiókot, s nagy lendülettel odacsukta a madár fejét, azonnal kiszállt belőle az élet, lehanyatlott a feje. Volt sírás-rívás belőle, egyik tanár vigasztalt, hogy a madárnak jobb így, amúgy sem maradt volna életben.

Másnap mentünk iskolába, sorban, mint a libák. Félúton, mint mindig, betértünk egy kisboltba édességet vásárolni. Én addig keresgéltem a pultok között, amíg a kollégisták el nem mentek, megvártam, amíg elnyeli őket az utca. A nevelőtanár nem vette észre, hogy hiányzom. Kifizettem a csokit, s vettem egy hatalmas levegőt, ez a szabadság íze. Semmi konkrét célom nem volt, csak megbüntetni az egész világot, nem találtam a helyem, nem tartoztam sehova. Felszálltam a dobozi buszra, a sofőr ismert, rokona volt anyám akkori férjének, mostoha apámnak (Békési Laci). Pénzt nem kért és azt hitte anyámhoz tartok, lerakott a tanyánk előtt, s megvártam, amíg a busz elmegy messzire. A gangon egyetlen kerékpár sem volt, mindenki dolgozott. Az iskolatáskámat átdobtam a kerítésen, hogy az se nehezítse a sorsom. Stoppal elmentem Szanazugba, ott lesétáltam az összefolyáshoz, hogy megfürdök. Elegáns hölgykoszorúval körbevéve ott volt Konc Gábor, hirtelen egy filmje sem jut eszembe, de akkoriban ő nekem sztár volt. Nem volt merszem odamenni hozzá, tisztes távolságból szemléltem, ahogy kisgatyára vetkőzve készítette elő a motorcsónakot. Végül ő unszolt, hogy öcsi! Gyere csak ide, segíts! Leengedtük a vízre a csónakot és kezet fogott velem, megkérdezte a nevem. Azt is megkérdezte, hogy miért nem vagyok iskolába. Elmeséltem neki, hogy diákmunkán kéne lennem, cukorrépát szedünk a dobozi hídnál, csak lemaradtam a buszról. Felajánlotta, hogy elvisz odáig, úgy is indulnak a lányokkal motorcsónakozni. Így esett, hogy Konc Gábor elvitt a dobozi hídig motorcsónakjával és bájos hölgykoszorújával.

A dobozi hídnál újra stoppolni kezdtem és egy okkersárga Lada-val elvittek a Veszely csárdáig, a Fényesi szőlők. Ott lakott a legkedvesebb barátom a Punyi, osztálytársam és legalább annyira fura szerzet volt, mint én, lehet azóta már kinőtte. Órák közti szünetekben egy radírt dörzsölgetett a tenyere közt nagy buzgalommal, aztán szagolgatta, mert hogy akkoriban divat volt a szagos radír. Nekem is mutatta, hogy ha felhevíti, akkor sokkal finomabb illata van, mesterien dörzsölte szünetekben az ő szagos radírját. Szóval Punyiéknál kötöttem ki, akik sokan voltak testvérek és a szülei igen idősek. Beengedtek a házba, Punyi szobájába, kicsit értetlenkedtek, hogy miért nem vagyok iskolába, de idős koruknál fogva ezen hamar túlléptek. Leültem egy viseltes fotelbe, s onnan ámultam végig Punyi cigarettás doboz gyűjteményét, amit a csabai út mellett szedett össze. Csupa színes és külföldi cigaretták, amit nálunk csak a dollárboltban lehetett megvásárolni. Még zöld, mentolos Salem is, és Camel-ből egy teljes sorozat. A kamionosok dobálták el a parkolóban vagy az út mentén. Egy egész falat teleragasztott vele, Marlboro-ból csak vagy 15-féle. Ami érdekes, hogy Punyi sohasem cigizett, később sem. Én már mindenféle rosszban benne voltam, loptunk a boltból félliteres Triple Sec-et, hiába kínáltuk, se nem ivott, se nem cigizett, csak megszállottan dörzsölte a radírjait, amíg el nem kopott, s mindenkinek az orra alá dugta.

Punyiról az utolsó hírem az, hogy maradt magának, agglegény, egyedül él, ugyanabban a házban. Viszont akkor délután, amikor megérkezett, elsőként megijedt, hogy mit keresek én pont nála. Majd üvöltözött velem, hogy nem volt tanítás, az egész iskola engem keresett a városban, párokra voltak osztva és a rendőrség is kint volt, tiszta zűrzavart okoztam.
Majd megnyugodott, kértem, hogy maradhassak éjszakára. Vacsoráztunk a konyhában, jókat röhögtünk, s egyszer csak betoppant édesapám. Már sötét volt, motorral jött, kismotor, Verhobina. Az volt a szisztémája, hogy elkezdte követni a nyomomat. Megtudta, hogy hol tűntem el, betelefonált a Volánhoz, ott elmondták, hogy az egyik sofőr lerakott anyám háza előtt. Anyám megtalálta a táskámat, apám benne a naplómat, amiben fel volt sorolva, hogy barátaim és kettőspont: Marik György (Punyi). Apám megtudta, hogy Punyi ki és hol lakik, késő este volt mire rám talált. Átöleltem a derekát, sisak nélkül vitt haza Gyulára nagyanyámhoz a Kuznyeckre. Azt hazudtam, hogy elraboltak. Másnap mehettem vissza a kollégiumba. Egy teljes délutánon keresztül én voltam a sztár, a figyelem középpontjában, mindenki tudni akarta, hogy merre jártam, s hogy milyen merész voltam. A Konc Gábort nem hitték el, azt gondolták nagyzolok, füllentek, de már mindegy is volt, a lényeg, hogy körém sereglettek, én meg csak meséltem, meséltem.

Édesapámat egyszer nagyon nehéz helyzetbe hoztam a hazugságommal. Szerettem kijárni a szeméttelepre turkálni, mindenféle érdekes dolgok után. Találtam régi pénzt, ékszert, vagy kidobott szerszámot. Gyűjtöttem mindent, amit hasznosnak találtam. A nyári szünet végére egy színes, faragott dobozban volt két Аэрофлот repülőjegyem, eredeti orosz nyelvű és kitöltve apám és az én nevemre. Ebből a retusálgatásból később lett is egy kisebb bírósági ügyem, de az már Budapesten volt és másik történet, de legalább már én is értem, hogy nem volt véletlen. Volt hozzá tehetségem. Szóval 2db repülőjegy, aztán konyakos üveg, ami 2dcl és a kupakja az ókori görög építészet dór oszlopát mintázta. Tengeri kagylók, idegen nyelvű újságok. Tulajdonképpen az történt, hogy az első tanítási napon az osztályfőnök egyenként felállított mindenkit és kikérdezte, hogy mivel töltötte a nyári szünidőt. Számomra igen kellemetlen volt, hogy az egész nyarat állatok gondozásával töltöttem, bementem mostoha apámhoz a tehenészetbe, ihattam frissen fejt tejet, vezethettem a traktort, ülhettem a muraközi lovon, aminek Laci volt a neve és egyszer az imszeminátor leengedett a nyakából egy teljes lavór vért, mert magas volt a vérnyomása. Nem mondhattam el, hogy a legkedvesebb időtöltésem az volt, hogy kimentem a gyulavári duzzasztóhoz villantózni, vagy hazafelé megálltam a Paradicsomban a szeméttelepen és sötétedésig gyűjtöttem a csecsebecséket.

Felálltam és elővettem a bizonyítékokat, repülővel voltunk Olaszországba, először Rómába mentünk, s akkor vettem elő a dór oszlopdíszítésű konyakos üveget, majd a tengeri kagylókat, s az újságokat, prospektusokat, s hogy tengeralattjáróval voltunk Korzikán, s láttuk a halakat.
Az osztályfőnök csak ámult a lendületes előadáson, és megdicsért, hogy ez igen fiam, nagyon szép nyári emlékkel gazdagodtál.
Másnap azonban apámat behivatták az igazgatói irodába, és engem is, akkor már ott volt egy civil ruhás nyomozó. Kérdőre vonták édesapámat, a mesét illetően, hogy mi az igazságtartalma, meg egyáltalán hogy juthattunk ki mi kapitalista országba és milyen pénzből? Apám jót röhögött rajtuk, s aztán felelősségre vonta őket, hogy képesek voltak ezért berángatni őt, s ki kellett vennie emiatt egy nap szabadságot.

A szeméttelepnek volt pozitív oldala is, olyan régi pénz gyűjteményre tettem szert, hogy egy történelmi kiselőadásom után kaptam egy hevesen szikrázó, csillagos ötöst. Évszám szerint rendszereztem a pénzeket. Külön a fémpénzt és a papírt. A fémpénzekhez albumot vásároltam, amit feliratozni és címkézni lehetett. Ha jól tudom numizmatika ez az ágazat, de nem biztos, csak a bolt nevére emlékszem, mint ha az lett volna.
Volt Koronám, Pengőm, na de abból biliárd, mert megjárta a hiperinflációt és egy ilyen biliárd valamiért kaptak egy tojást. Ezt már nagyapám mesélte el, én meg tovább adtam történelem órán. A tanár külön megdicsért és nekem is jól esett, hogy nem hiába szöszmötöltem a szeméttelepen, annyi órán át.
Igen ám, de a Doba Laci egyrészt valami oknál fogva felpofozott, kiabált velem és felelősségre vont, hogy szerinte nyalizok, s azért a jó jegy. Másrészt ellopta a gyűjteményemet, eltűnt a padból, azóta sem láttam.
Doba Lacinak előtte halt meg az édesapja, felakasztotta magát, én voltam kéznél.

Kitérnék egy kicsit Zvolenszki József nagyapámra, mert az, hogy mesélt az enyhén szólva durva csúsztatás. Elég mogorva és konok ember volt. Megjárta az orosz hadifogságot, sziklát hordott a hegyről a folyópartra a hátán, kikötőt építettek. Robbantották a hegyoldalt, kosarakba pakolták a sziklát és a hátukra véve hordták. Sokan meghaltak mellőle, barátok, ismerősök. Éhezés volt és betegségek, nem voltak rájuk tekintettel, aki gyenge volt, hagyták meghalni. Nagyapámnak megroppant a gerince, nem bírt többet felkelni, a társai etették, itatták. Egyetlen szerencséje az volt, hogy vége lett a háborúnak, a Szovjetek győztek. Vagonokba rakodták őket és elindították őket Magyarországra. Mesélte, hogy két hétig voltak úton hazáig, s a szerelvény ritkán állt meg, éheztek és fáztak, szörnyű állapotban voltak.
Ha pisilnie kellett, akkor két ember támogatta a vagon ajtajához, ha nagydolga volt, akkor ráültették egy vederre és mindenkivel szemben ülve, szemét lesütve kellett elvégeznie a dolgát. Néha megállt a szerelvény, akkor leugráltak a többiek és hoztak vizet, meg az ingükben kukoricát és búzát. Magyarországról kárpótlásként már küldték vagonszámra a terményt a szovjeteknek. Nyers búzát, kukoricát rágtak, s hozzá vizet ittak. Híre ment a vagonnak Záhonytól, nagyanyám már várta az öreget az állomáson. Lesegítették, a hónaljánál fogva vitték, nagyanyámtól csak annyit kért, hogy ne ölelje meg.

Nagyapám nem volt buta ember, bár soha sem beszélt, de ahogy a konyhában ült ősz fejével, s hallgatta a Kossuth rádiót, Sokol, 2 Band, 7 Transistor, a rezdüléseiből láttam, hogy nem hiszi el. Volt neki egy papagája, Robi, tőlem kapta ajándékba. Robi papagáj beszélt, az öreg a szájából etette, az a madár nagyon kezes volt, a kezére repült az öregnek és csivitelt örömében. Egyetlen öröme volt az életben. Miután a papagáj elpusztult, azonnal vettek másikat, de az olyan ostoba volt, hogy elajándékozták nyomban. Vettek megint másik papagájt, az sem beszélt, tök hülye volt és mindketten panaszkodtak, hogy már ő nékik az életben nem lesz olyan papagájuk még egy, mint amit én vettem.

Családi ebédek alkalmával az öreg evett egy keveset, nem volt nagyigényű, majd hamar félrehúzódott az ágyára és olvasott. Mama összeöntötte a tányérokról a maradékot, azt kanalazta, nekik luxus volt a kiöntött étel. Kis sámliján kucorgott és mosolyogva ette, amit mi ott hagytunk. Mama sokáig volt cseléd az uradalomban, ő szívesebben mesélt. Az öreg meg inkább csendben nézett plafont, legyet, vagy ahogy nő a szobanövény.
Egyszer aztán érezte, hogy eljött az ő ideje. Maga mellé rendelt, a család többi tagja észlelte, hogy valami nem stimmel és azonnal elszeleltek a konyhába néma csendben. A mutatóujjukat a szájuk elé téve hunyorogtak, hogy psssztt!
Az öreg belefogott a mondókájába, valahol kedvelt engem, de sohasem mondta, nem volt egy érzelgős ember. A vállamra tette a kezét és mindent elmondott, amit eddig visszatartott. Onnan tudok a hadifogságról, s hogy mit éltek át, mesélt még sok rémséges történetet, hogy miként bántak velük a muszkák.

Nagyapámnak s nagyanyámnak nem volt könnyű élete, ezt biztosan tudom, hogy mindig vágytak valamire, de ezt inkább nagyanyám mondta és lottóztak is. Nem tudták mi az a való világ, meg sms, nem ismerték a lapos tévét, nekik még fekete-fehér volt és szilveszteri kabaré volt szelep. Ha hazamegyek a szülővárosomba, akkor találok egy helyet, egyetlen hely, ami még emlékeztet arra, hogy nekem is van szülővárosom. Ez a hely a kettejük sírja, ahol egymás mellett fekszenek, rajta a nevük: Zvolenszki József, Zvolenszki Józsefné.
Sok bosszúságot okoztam nekik, főleg nagyanyámnak, amikor kiraboltam a postást. Mert akkoriban olyan volt a közbiztonság, hogy a postás kint hagyta a kerékpárját az utcán, s abban a nagy bőrtáskában ott volt a pénz. Én kiemeltem rengeteg papír 10, 20 és 50 meg 100 Forintost. Egész hétvégén toltam magamba a fagylaltokat, a zoknimba rejtettem a pénzt.
A lakótelepi Dobra gyerek meg valamiért nem bírta a fejem és a tesóival megvertek, belöktek a vízbe. Vizes ruhában mentem haza, nagyanyám úgy megijedt, hogy felpofozott. Csak a gond van veled is, mennyi munka ezt mind kimosni mit gondolsz te? Tiszta sár voltam, el is felejtkeztem róla, hogy a zoknimban van a pénz. Észrevette, hát ez meg honnan van? Szörnyülködött, be kellett vallanom. A postás néni két lépcsőházzal arrébb lakott, tőle vették a lottót. Szerencsére nem sok pénz hiányzott, csak épp vizes volt, egész este vasalták és szidalmaztak, hogy ilyen kölköt nevelni.
Egyszer meg úgy mentem haza, hogy a combom belső oldalát felszakította egy drót, kifordult a bőr alól a hús vagy 10cm hosszan, a seb még most is megvan, úgy nézett ki, mint a rózsa.
Tocsogott a vérben a lábam, tiszta vér volt a cipőm, nagyapám volt otthon, aludt, én ébresztettem, hogy baj van. Annyira megijedt, hogy felpofozott. Csak utána vitt el orvoshoz, hogy bevarrják a sebet.

Van egy nagyon kellemes emlékem, a Kuznyeck közepén volt egy focipálya magas kerítéssel, hogy ne menjen ki a labda, körben parkoló autók, akkori szocreál. Apám egyszer gondolt egy nagyot, s mondta, hogy menjünk ki focizni. Az a délután csak rólam szólt, csak nekem, csak tőle. Rúgtuk a piros pöttyös labdát és hatalmas visongások, vihogások között egyszer csak kidurrant. Fater oda se neki, futottunk a Szuperba, hátha még nyitva van, azonnal vett egy másikat. Arra nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de fogtuk egymás hasát a röhögéstől, nagyon szép egyszeri délután volt, utána többet ilyen nem történt, erre is emlékszem, mert apám mindig nagyon elfoglalt és ideges ember volt, ritkán tudta elengedni magát. Akkor délután kifulladásig üldöztük a második pöttyös labdát és vacsoránál rám nézett vihogva, hogy na? Mi van? Egyik legszebb történet, emlék, akármilyen értelmetlen.

Mint gyakorló szülő, ajánlok a figyelmetekbe egy filmet, sőt nem csak a filmet, hanem a reakciót. A film önmagában nem ér semmit, mert csak illusztráció egy régebbi írásomhoz. Most is illusztrálni szeretnék vele valamit. Tűnjön bármilyen értelmetlennek, értéktelennek, a családomnak, a két fiamnak biztos, hogy nagyon kedves emlék. Mint nekem az a pöttyös délután édesapámmal. Ha az életemben nem lennének ilyen délutánok, még most is szöknék. S, hogy Isten mit tárol rólam azon a szerveren, hmmm

2Kor 4,2
Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint a kik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten ígéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.

[Guga megváltozik!]

[Család a pataknál...]

Erre mondom azt, hogy a világ vagyok beteg, nem én, még Bibliai idézetre sincs szükség.
Nem követtem el semmi gonoszságot, sem hibát.

Addig is itt a vége, fuss el véle, majd folytatom, azaz abba sem hagyom, azonnal írom én tovább, csak egyszerre elolvasni sok ez, meg feldolgozni.
A kommenteket egyelőre nem szeretném, az a helyzet, hogy a téma, amit eddig vázoltam bonyolult. S, ha most kiragadnál belőle egy mondatot, s a mentén próbálnánk meg kommunikálni, szerintem nem tenne jót. Előrevetítve azt, hogy nem fejeztem be, úgyhogy a kommentek megválaszolása helyett inkább írok tovább, mert arra is rájöttem, hogy az írás, nem csak, hogy Istentől kapott ajándék, képesség, amit sohasem tanultam, de egyben lelki gyógyszer is. Mert, amíg írok, addig én lehetek, s olyankor úgy érzem, hogy az lehetek, aki vagyok.