2019. június 17., hétfő

Gyorskeresés

Felejtős

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

[kép]

Minden író egy ablak ugyanarra a világra, az élet egy hosszú folyosó és ha felütsz egy könyvet, megállsz egy ablak előtt, ahogy Ő látja.

Mostanában azzal szembesülök, hogy ha támad egy jó és kivitelezhető ötletem, ami a magam elgondolása szerint teli találat, akkor ha azonnal nem írom le elfelejtem. Jönnek a napi események és elnyomják, más gondolatok jönnek a helyébe s estére már csak arra emlékezem, hogy napközben volt egy jó ötletem.
Ma kétszer is nehéz helyzetbe kerültem emiatt.
Kerékpárral mentem egy ismerősömhöz az Egressy úton és az egyik buszmegállóban a trolibuszra várva ült egy csinos lány. Fekete szoknya, fehér ing, nagyméretű napszemüveg és igen, valóban öltöztet, mert szinte csak az maradt meg a látványból meg a hosszú, barna haja. Ez közvetlenül a Mexikói úti megállónál volt. Mire leértem a Nagy Lajos király útjához már rég elfelejtettem, de odapillantok a trolimegállóba és hajszálpontosan ugyanaz a lány, csak kicsivel világosabb szoknya, de hasonló alkat és igen a napszemüveg, az szinte pont ugyanaz, lehet más márka, de ugyanolyan nagy méretű, mint a szitakötők prizma szeme.
Jót röhögtem magamban s rögtön bevillant, hogy ez elmenne akár kandikamerás felvételbe is, hogy 5 buszmegállóba beállítani egy fiút és egy lányt, akik pontosan ugyanúgy vannak felöltözve s venni minden megállónál egy kamerával az autósok arcát, hogy mi a reakció.

Pont egy napja voltam egy televíziós válogatáson, ahol megkérdezték miért szeretnék náluk dolgozni s azt válaszoltam, hogy ezernyi olyan ötletem van papírra vetve, forgatókönyv, apró jelenetek, vicces történetek, kandikamerás ötletek, amik megvalósításához szükségem van háttér támogatásra.

Ezen agyaltam közben s nem volt kedvem megállni, hogy leírjam papírra. Azt már megtanultam, hogy papír és toll mindig legyen nálam. Félreállok, leírom és tekerek tovább.
Most elhagytam a járt utat s mivel sietős volt, ezért elkezdtem bemagolni a szöveget, dallamot kerítettem mellé és elkezdtem énekelni félhangosan a forgalomban.
Megálltam a pirosnál és éppen dudorászom, hogy két ember többször, de ugyanúgy néz ki lálálá, két ember többször, de ugyanúgy néz ki...
Jobbra tőlem egy nénike állt két nagy szatyorral. Igazi nénikés ruhában, sokat látott otthonkában, derekán vékony pánt, kopott cipő, őszes, bodor haj és élénk, világoskék szemek. Néz rám elképedve, hallotta a szöveget és a dallamot, de nem értette.
Magát a helyzetet nem értette, mert már vagy hatodjára énekeltem el ugyanazt a sort. Ránéztem és tudtam magyarázattal tartozom számára, azért is nézett rám kérdőn. Ha szó nélkül továbbhajtok valószínűleg mentőt hív és estére már egy gumislaggal a fenekemben, meztelenre vetkőzve magyarázhatom az ápolóknak, hogy csak egy kandikamerás jelenetet szerettem volna rögzíteni az agyamban.
Rámosolyogtam a nénire kicsit sután, bután és annyit mondtam neki, hogy dalszövegíró vagyok s elakadtam, ebből már nem sül ki semmi jó.
Csak a fejét csóválta, én meg beletapostam a pedálba.
Késő délután a Keleti pu. környékén tekertem s a fejemben összeállt egy történet, amit szeretnék majd leírni. A címmel viszont mindig bajban vagyok. Ha előbb a történetet megírom s utána elkezdek gondolkodni rajta, hogy mi legyen a címe, akkor mindig egy félórát filózok s mégsem lesz frappáns, igazán odaillő csak egy erőltetett dolog. Viszont ha csak úgy beugrik, akkor pont jó, pont csillagos ötös, de ha nem állok meg gyorsan, akkor elfelejtem.
Tanulva a délelőtti nénikés esetből jobbnak láttam félre állni, mert a következő pirosnál azon kapom magam, hogy megnyerek egy táncdalfesztivált.
Megállni ismét lusta voltam, ezért elengedtem mindkét kormányt s a legnagyobb forgalomban elővettem a papírt, tollat s leírtam, hogy LÉHA KOLJA POKOLJA.

Majdnem az életemmel fizettem ezért a mondatért. Egy busz haladt el mellettem és olyan közel, hogy nekisodródtam a padkának. Egyik kezemben a toll, másikban a papír és úgy kaptam a kormányhoz, szerencsére nem estem el, de nem sok kellett hozzá, hogy fejre álljak.
De leírtam.
1985-ben szobafestő tanoncként a gyulai kórházban dolgoztam pár hónapig.
A főnököm kiküldött a közeli kocsmába (Ibolya presszo) egy korsó sörért.
Kikértem, felültem a kerékpárra és fél kézzel vezettem vissza, a távolság kb. 500m. Már a kórház területén jártam közel a célhoz, a műhelyünkhöz. Egy éles kanyarban az apró sóderon kicsúszott alólam a kerékpár. Én leestem az oldalamra és a korsó sört úgy megtartottam, hogy éppen csak kilöttyent. Ez aztán az önfeláldozás, a saját (tepsi épségem hi-hi) nem érdekelt, csak a sör célba jusson.

Mielőtt hazaértem még eszembe jutott egy téma, ami vitte a pálmát a másik kettő előtt, de se meg nem álltam, se meg nem énekeltem, le sem írtam, így most tényleg az van, hogy csak arra emlékszem, hogy az Ilka utcán végig folyt a könnyem úgy röhögtem. Még most is derülök, de már csak azon, hogy milyen jót derültem valamin. Mint a kisebbik fiam, amikor szívből felkacag ha látja, hogy a nejem és én hosszan nevetünk valamin. Azt nem tudja, hogy miről van szó csak nevet azon, hogy nevetünk. Nevetés ragályos, pár éve volt egy kazettám. 5 percnyi nevetés, kacagás, artikulálatlan vihogás volt rajta.
Haverommal 1 perc után már egymás térdét csapkodtuk és törölgettük a könnyeinket. Teszteltük másokon is, de volt, aki tiszta hülyének nézett, hogy most akkor én mit is akarok tulajdonképpen tőle [kép]

Hja, majdnem kihagytam a legrosszabb változatot. Amikor azt felejtem el, hogy valamit miért írtam fel. Pár napja is tekerek, volt egy gondolatmenet, összefoglaltam és egy emlékeztetőt írtam hozzá. Szépen félreálltam és leírtam, hogy golyóstollal fogat mosni.
Ma előveszem a gyűrött papírlapot, amire egy halom félmondat, utalás, emlékeztető van felírva, ami mások számára ha olvassa kb. annyi, mint a nénikének a két ember többször, de ugyanúgy néz ki lálálá.
Félek is megmutatni bárkinek vagy akár elől hagyni az asztalon, mert ha valaki kézbe venné és megkérdezné: te mi ez?
Valószínűleg mentőt hívna és estére már egy gumislaggal a fenekemben, meztelenre vetkőzve magyarázhatom az ápolóknak.
Látjátok milyen bonyolult dolog az írás s milyen veszélyeket rejt magában?

Előttem van most is a gyűrött papírlap és tollal húzom át, amit már megírtam vagy legépeltem egy dokumentumba. Ilyenek vannak rajta, mint:

fejvesztési támogatás
légyírtás halonnal
fogat mosni golyóstollal
30/2775261 Kiss Lajos
sziget hapy jegy
fialaci
nyerjen ön is milliomost
léha kolja pokolja
pacuha jankó
ostrombél

Aztán egy párbeszéd lejegyezve, amit az asztalnál ülve írtam le a hívás után azonnal, nehogy elfelejtsem.

Paraszolvencia?

8:17, csörög a vonalasom.
Tessék guga...
Én meg Kriszti (idősebb nő hangja).
Na, ma visznek át műteni, úgy hogy hozzál be több pénzt!
???...
Ne haragudjon hölgyem, de azt hiszem rossz számot hívott.
Hjaj elnézést, azt hittem a férjem.
Semmi probléma és javulást, jobbulást, viszont hallásra!

Egy másik párbeszéd, a nejem és Benjamin a kisebbik fiam között zajlott le:

Anyaaaaaaa, fáj a karom...
Itt felül kisfiam?
Nem, itt leül.

Kurt Vonnegut írta egy könyvében, hogy az egyik regényét apró papírfecnikre írta napközben. Gyufásdoboz, cigaretta doboza, szalvéta, ami éppen a kezébe került. Megszámozta és berakta egy dobozba. A végén elővette és legépelte a kéziratot.

Nekem a legfőbb gondot az jelenti, hogy ettől nem lehet megszabadulni. Egy öngerjesztő folyamat része vagyok, amibe egyre mélyebben beleásom magam.
Éjjel is ha felébredek ott az ágyam mellett a papírla és a toll, mert szoktam olyasmit álmodni, ami egész jó kiindulópont egy történethez. Muszáj leírnom még mielőtt visszalszom.
Arra is volt már példa, hogy hajnal kettőkor ültem a gép elé és nekiálltam írni. A nejem hálóinben jött ki utánam és hunyorgott, dörzsölte a szemét. Apa te mit csinálsz ilyenkor.
Már egy félórája a gép előtt ültem, teljesen felélénkülve és ránéztem nagy elkerekedett szemmel, hogy hogy, hát írok.
Darabig nézett rám, mint aki szeretné ha ez most azonnal megváltozna és menjek vissza az ágyba.
Szó nélkül megfordult és ment aludni tovább. Megtanulta alárendelni magát akkor ha írok. Még Ő sem tudja mi lesz belőle, hogy fog végződni de látja nekem fontos.
Este 20h, a gyerekeket fekteti ágyba, még megnéznek valamit közösen. Egy pohár kakaó és próbálja Őket elcsitítani. Általában dühroham a vége, mert addig nem nyugszanak, amíg végleg ki nem idegelik.
20h felé már javában írni szoktam. Magamra húzom a műhely ajtaját, zene és próbálok elmerülni a gobndolataimban.
De egy ''fogjátok mááááááááááááár beeeeeee a szátokat!!!'' kizökkent. Rendesen el is felejtem, hogy mit akartam írni, hogyan szerettem volna levezetni, vagy mi lett volna a történet vége.
Pár percig megy a hangos szóváltás odabent s ilyenkor legszívesebben elmennék otthonról. Fel a kerékpárra, zene a fülembe s irány.
Vagy félrehúzódni egy dolgozószobába, egy másik házba, egy másik városba.
Ez lenne a befordulás, ami magányossá tesz és taszít a családtól?
Nejem szokta mondani mindig, hogy könnyű neked, te mindig megúszod. Kivonulsz a műhelybe, magadra húzod az ajtót. De próbálj meg bejönni és rendet tenni, majd meglátod.
Nekem még így is sok, hogy kihallatszódik.
De csak azért vagyok pipa, mert nem tudom leírni, amit szeretnék, nem tudok gondolkodni, tervezni.

Ha meg bemegyek, akkor én is üvöltök, de a végén rájövök, hogy jó ez így. Legalább engem komolyan vesznek, ha rájuk dörgök rögtön csönd lesz. Az már más kérdés, hogy a társasház többi lakója mit gondol vagy hogyan kommentálja. Nyár van, minden ablak nyitva.

Na, Zvolenszkiék meghülyültek, tisztára, mint az állatok. Nejem pont ugyanezt gondolja. Van egy tanítványa, egy bírónő, akinek van 3 gyermeke. Megkérdezte tőle, hogy szokott e kiabálni a gyerekekkel. A bírónő értette miért kérdezi, szerencsére a környékükön az összes kertesházban nagycsaládosok vannak, senki nem nézi hülyének ha néha üvölt és paprikavörös. Mindenki ugyanabban a cipőben jár. Nemsokára költözünk vidékre, Bánkra. Már várom nagyon, jó érzés lesz szabadon üvöltözni egymással és nem kell állandóan a fenti lakóktól tartani, hogy mindjárt mentőt hívnak s aztán egy gumislaggal...de ezt már ismeritek.
Akár engem, ismertek vagy nem? Ez az én ablakom, ahogy nézek a világra.

Hja, most megfordítottam a papírlapot és ezt találtam rajta:
biztos a negyedik emeleten lakik (Böce életszemlélete)
bankrablás robottal
disznóvágás a teraszon

Szerencsére emlékszem miért írtam le ezeket [kép]

Hozzászólások

(#1) rarri


rarri
(senior tag)

Kedves Guga,egy újabb szórakoztató írásodra bukkantam, és eltöltöttem pár jó percet. Köszönöm. :C Az a jó az írásaidban, hogy bennem is elindítanak egy gondolatfolyamot, mert hasonló volt, és hasonló most is az életem bizonyos szempontból mint a tiéd. A cetlizésben is hasonlóak vagyunk. Velem olyan is előfordult régen, hogy betépve felírtam valakinek a nevét, telefonszámát, és otthon másnap vagy harmadnap megnézve szép, ámde olvashatatlan hieroglifák voltak a betűk helyén. Pedig mikor leírtam, meg voltam győződve róla, hogy gyöngybetűkkel, pontos helyesírással írok. Az "ablakok" néha igen furcsák! :D Puszi: Reni

Vendégek vagyunk a Földön .S ha vendégségbe jöttünk, legyen ajándék az életünk.:-) / Gil /

(#2) Eastman


Eastman
(őstag)
LOGOUT blog

Üdv Guga!

Én is cetlizős vagyok. Már gyerekként is mindent kis papírokra írtam. Ezeket általában a későbbiekben összefűzöm, rendezem. A sebtében sajtcédulákra felírt telefonszámoknak külön doboza van a szekrényemben. Gondolatban ugyanis folyamatosan utazom és a más számára lényeges (-nek tűnő) dolgokat elfelejtem. Több füzetet, jegyzettömböt elkezdtem már, úgyhogy van is vagy 20 füzetem 2-3 oldalon megírva, de valami miatt maradt a cetlizés.

Szerdán elővettem egy régi nadrágomat ami utoljára nyár elején volt rajtam. Már két napja hordtam, amikor a farzsebében találtam egy rózsaszín papírdarabot ami kellemes szerelmes emlékeket, illatokat, sétákat, öleléseket a Margitszigeten, egy tünderi lány forró csókjait idézte fel újra. Nem gondoltam rá már több hónapja. Jó volt ez a kis "időutazás".

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.