Fábri Ferenc (Bid)

Egy bánki táborozó önéletrajza

A háborúban apám elpusztult, anyám özvegyen nevelt. Az ostrom, a család megfogyatkozása és a nehezedő viszonyok miatt a korábbi vidám, energikus kisgyerekből zárkózott, sokat olvasó, beteges iskolás lettem. Rosszul is ettem, ez az ostrom alatti erőltetés következménye volt: „Egyél, kisfiam, legyen benned valami, más úgysincs”.

Anyám illatszerboltot vezetett, ez elég jó életszínvonalat biztosított számunkra, egészen az 1953-as államosításig. Akkor a Corvin Áruházba ment elárusítónak, majd egy lyukkártyás cégnél végzett valami betanított munkát. Mindez érezhető esést jelentett anyagiakban.

Az iskolát egy Eötvös utcai kis magániskolában kezdtem, amely egy lakásban működött. Ez családias és eléggé személyre szóló volt, több barátot szereztem itt. A tanulás nem esett nehezemre, már iskola előtt olvastam, s ezt később sem hagytam abba. Negyedikben a Wesselényi utcai iskolába kerültem, ahol kilencévesen cserkész, illetve farkaskölyök lettem, s két táborozáson vettem részt, 1948-ban éppen Bánkon, 1949-ben Bodajkon. Az ezzel járó viszontagságok nem viseltek meg, az évközi kirándulásokon is örömmel vettem részt.

Az Érsek utcai általános – ahová ötödiktől nyolcadikig jártam – a korábbi szűk körű, belterjes zsidó iskolákkal szemben kifejezetten proletár suli volt, négy-öt vad hangadóval, akik akadályozták a tanulást, és balhéztak a szünetekben. Mindez nehezítette beilleszkedésemet az osztályba, barátaim továbbra is a korábbiak közül kerültek ki. Osztálytársaim kis tudósnak hívtak, amit megtiszteltetésnek is vehettem volna, de én nem tartottam annak, s nem is volt az. Egy ideig fel voltam mentve tornából, s valami értelmiségi jellegű attitűddel álltam a dolgokhoz – és némileg szemben a többiekkel.

Tizenegy évesen kerültem Bánkra, két ismerős egyidejű ajánlása révén. Eszter óvónői képesítése nem túlzottan imponált, de azért érdeklődéssel mentem oda. Az első évben – bár nem éreztem rosszul magam – nem sikerült igazán beilleszkednem. Legjobb barátom Demián Pali, a Kapitány lett, emberi ideálom pedig Kuszma, a maga higgadt, mindenoldalú szakértelmével. Ma is úgy érzem, ő volt a legkülönb mindnyájunk közt – 23 évesen halt meg egy gázbalesetben Németországban. Fociztam és számoztam (azaz számháborúztam), úsztam és zsinórlabdáztam, de időnként nem vettem részt a programokban, inkább magamban játszottam ezzel-azzal. Jó ideig beteg is voltam, ám amikor anyám meglátogatott, azt mondtam neki: „Örülök, hogy eljöttél, és mégis, valahogy zavartál”. Ő pontosan megértett, nem vette zokon, s többé nem jött le Bánkra, csak később, amikor 18 évesen szobafőnök voltam.

(Bánkon nem szerettük a szülői látogatásokat, amely kizökkentett a megszokott életből, szétválasztott minket látogatottakra és nem látogatottakra – az utóbbiakkal egész napos kirándulásokat szerveztünk.)

Persze szerelmes is lettem, azt hiszem, legtöbbünk számára Bánk (legalább) egy-egy nagy érzelem története is. Sehol ennyire természetesen nem voltak együtt lányok és fiúk, ez – főleg akkor, az iskolai elkülönítés korában – különösen nagyszerű dolognak tűnt. Részt vettem az olimpián és számos érmet nyertem. A nyaralás vége előtt haza kellett mennem, anyagi okokból. Ezt nagyon zokon vettem, s megígértettem anyámmal, hogy a következő évben egész nyáron lenn lehetek. Ez így is lett, egészen 1958-ig. A tábori naplót fellapozva tudom, hogy mennyi szeretettel búcsúztak tőlem a többiek – erre nem is emlékeztem.

A következő években e távolságtartás gyorsan megszűnt, teljesen feloldódtam a közösségben. Az étvágyam is megjött, 13 évesen már a „nagyok” legkisebbjeként egyes éjszakai programokba is bevontak. Eszter féltett is kicsit, miket fogok a többiektől tanulni, ám eszébe sem jutott, hogy megakadályozza részvételemet az amúgy is féllegális, csínysávba eső kalandozásokban.

Ekkor már mindenben aktívan részt vettem, mind a sport- és játékprogramokban s azok szervezésében, mind a szellemi tevékenységekben. Tarokkoztam és lórumoztam, gomboztam és halmáztam, a Bánki Béka Brekegi című faliújság szerkesztőbizottságának tagja voltam, verseket és humoros szövegeket írtam.

A téli szezonban összejöveteleket és túrákat szerveztem, s rendszeresen jártam fel Eszterhez – mint sokan mások. Ő akkoriban ősztől tavaszig kendőfestésből és esőkabát-hegesztésből élt, ezért mindig otthon lehetett találni – de ez egy másik történet. A bánki le- és felutazáskor lelkesen pakoltam a teherautóra a csomagokat. Valamit megőriztem különállásomból is, ha módom nyílt rá – különösen éjszaka – gyakran magamban jártam az erdőt. Sokat szavaltam és énekeltem, a Hét évszázad magyar verseiből még a tó közepén, csónakból, holdfénynél is tartottam felolvasást. Sok verset tudtam, ezzel lehetett hatni a gyerekekre, ám igen rossz hallásom volt. Az volt ugyan az álláspontom – s ma is az –, hogy az éneklés és együtténeklés öröme számít, semmi más, de például sógornőm ma is hamisan énekeli azokat a dalokat, amelyeket tőlem tanult – s ezt a szememre is hányja. Bíd, a hőstenor – ezzel a titulussal karikírozott Medve1 emlékezetes képzőművészeti kiállításán, melyet szénnel rajzolt az ebédlő falára 1952-ben.

Több kissráccal kötöttem szoros barátságot, fiúkkal és lányokkal is, némelyiket egész nap a nyakamban hordtam vagy elvittem rúdon biciklizni. A kapcsolaton az sem rontott, amikor a kerékpárral együtt az árokban kötöttünk ki.

16 éves koromtól a nyaralás költségeinek egy részét magam kerestem meg az erdészetnél, illetve a téesznél végzett félnapos munkával. A délutánt már a gyerekek között töltöttem. 1956-ra Medve mögött egyértelműen a második ember lettem, s mikor 1957 nyarára a történelem vihara a bánki társaság jórészét, így őt is elsodorta, természetesnek tartottam, hogy átvegyem az örökségét. Igyekeztem kevésbé kemény légkört megvalósítani, mint amilyen Medve idején volt, amikor nagy lehúzások és pokrócozások is megestek. Már korábban bevezettem a „seggbedugósnak” nevezett sportot, amelyben az egyik csapat láncot alkotott, mindenki az előtte lévő fenekébe dugta a fejét és átkulcsolta annak combját, a másik csapat pedig a sor tetejére ugrott, és tízig számolva, vagy össze tudta azt dönteni, vagy nem. Azután cseréltünk. Ez nagy vadulás volt ugyan, de nem alázott meg senkit.

Szobám lakosaival egy-két kivétellel a mai napig jóban vagyok. Medve frenetikus dumájával szemben – aki félórákat szónokolt, s ezzel remekül elszórakoztatta a srácokat – én inkább a cselekvés mezejére léptem, mivel hamar észleltem, hogy az én szövegem messze nem köti le őket annyira. Nagy megmozdulásokat, focit, számháborút, sportversenyeket, túrákat szerveztem. Pedagógiámnak nem voltak alapelvei, csak jól akartam magamat érezni, s úgy gondoltam, ami nekem jó, az jó lehet másoknak is. Azért odafigyeltem azokra, akiknek más igényeik voltak, s igyekeztem mindenki számára kellemessé tenni a nyaralást. Eszterrel nagy összhangban működtünk – ehhez ő nagyon értett –, bár olykor túlzott sportosságom nem tetszett neki. Egyszer Rétságra mentem egy csapat lányért, s bár szemerkélt az eső, gyalog hoztam őket Bánkra a 3 km-es erdei úton. Ekkor csak ennyit szólt: – Tudtam, hogy elindultok, ha te is ott vagy! –, de éreztem, hogy feszültség dúl benne. Sárosak lettek, de semmi bajuk nem lett – ez volt egyetlen nézeteltérésünk, amelyre emlékszem.

Este, amikor a kicsik lefeküdtek, kezdődött az igazi élet, a nagyobb kamaszok fennmaradtak, és vagy szerveztünk valamit, újságot szerkesztettünk, esetleg megterveztük a folytatásos játék következő szakaszát, vagy csak szórakoztunk, udvaroltunk és röhögtünk. A nagyobbak társasága télen is összetartott, közös színházlátogatásokat, ilyesmit szerveztünk. Általában, ha valami használhatót láttam vagy hallottam más társaságban, azt levittem Bánkra, s meghonosítottam ott. Ezt persze mások is megtették, ezért lett kultúránk olyan sokrétű.

Volt egy szent bögrém, mely köré kultusz szövődött. Meséket találtam ki a gyerekeknek Malvinkáról, a falu legokosabb buta gyerekéről és Mloáról, az ősemberről. Az egyiket este meséltem a lányszobában, a másikat reggeli után az ebédlőben – ez inkább egy állandóan ismételt vicc volt, speciális előadásmóddal. Mindkettőnek bizonyos motívumok ismétlődése volt a lényege. Elmondtam továbbá számos regényt, a Két kicsi hódot, az Északi odüsszeát Jack Londontól, Jókai-novellákat és egyebeket. Két évig voltam a medvék szobafőnöke, s ma is életem egyik csúcspontjának érzem ezt az időszakot. Ezt egyszer Eszternek is megemlítettem, aki félreértve a hangsúlyt, ezt mondta: – Te csak ne becsüld le azt! – Nem is úgy értettem, én ezt komolyan így gondolom – válaszoltam.

Mégis abbahagytam, részben egyetemi kötelezettségeim miatt – a nyár egy részét termelési gyakorlatként építkezéseken töltöttem –, részben pedig úgy éreztem, elég volt, kinőttem a gyerekkorból. 1962-ig, diplomám megszerzéséig még lejártam látogatóba (ilyenkor indián módra cserkésztem be a társaságot, hogy engem ne vegyenek észre), azután sokáig még úgy sem. Ebben egyes kapcsolataim megszakadása is szerepet játszott. Egyébként legtöbbünknek volt egy eltávolodó, majd később egy, újra a közösséget kereső korszaka.

1978-ban, az utolsó bánki nyáron két ötéves ikergyerekemmel lementem sátorozni. Amikor este lefektettem őket az erdőben, a sátortisztáson, s lementem a házba a többiekhez, Eszter aggódva kérdezte: – S mi lesz, ha felébrednek? – Majd újra elalszanak – válaszoltam.

Első bánki túrámat 1956 tavaszán szerveztem, ma is látom, Medve hogy rohant a találkozóhelyre, a Margit-híd hídfőjénél lévő przemsl-i oroszlánhoz, hogy ő legyen az első. Már nem emlékszem, hogy hová mentünk, valószínűleg Hűvösvölgybe. 1957 után alakult ki második túracsapatom – az elsőt még általános iskolai barátaim alkották – a bánkiak egyetemista korosztályából. 1957 nyara után egy hetet még Bánkon töltöttünk – Szeptemberi Áhítatnak, Sznobok Klubjának nevezve magunkat. Nagy csapat volt, kicsit el is különült a bánki gyerekektől. Ekkor vált rendszeressé körünkben a turistaházak látogatása, a színházba járás és egyéb kulturális programok.

Később, részben bánki mintára, gyerek-túracsapatot szerveztem, mely több mint két évtizedig működött. Főleg gyalogosan és csónakkal jártunk az ország valamennyi hegységében és folyóján. Tavasszal egyhetes gyalogtúrát, nyáron egy vagy két kilencnapos evezőstúrát rendeztünk, emellett ősszel és tavasszal havonta egy-két egynapos túrát – olykor télen is – s évente néhány két-háromnaposat. Az évek során összesen mintegy 150 gyerek (később fiatal felnőtt) jött velünk, egy-egy túrán 6–12 volt az átlagos létszám. Néhányszor Szlovákia hegyeiben és Ausztria határszéli területein is megfordultunk. Az egyesületnek – mely az FFTE nevet viselte – volt jelvénye, faliújságja, rendszeres hírlevele is. A túrákon rendszeresen játszottunk szellemi játékokat, Ki mit tud?-ot és hasonlókat, sport- és tájékozódási versenyeket tartottunk. A túrák résztvevőinek és a versenyek győzteseinek színes plecsniket készítettem. Ez volt életem másik csúcsidőszaka.

A bánki társaságot is bevontam a turisztikába, több felnőtt-gyerek túrát is rendeztünk, egynapos, focis, számháborús megmozdulásokat és háromnapos, távolabbi utakat is.

Mindez elsősorban Bánk hatására alakult ki, de része volt benne a cserkészetnek is, s alapvetően a saját nomád természetemnek. Eszter egyhelyben szeretett lenni, s ez a gyerekeknek is egyfajta állandóságot nyújtott, én inkább a csavargást, a változatosságot kedveltem, s megpróbáltam ezt a csapattal megosztani. Ezt nem mindenki élvezte, többen el is maradtak. Akik velem jöttek, edződtek és tanulhattak, ismerkedhettek a világgal.

A nyolcvanas évek második felében, Eszter betegsége idején kezdtem bánkológiával foglalkozni, összegyűjtöttem emlékezetes szólásainkat, legépeltem és sokszorosítottam a naplók és faliújságok anyagának válogatásait. Fotóalbumokat is szerkesztettem, s összegyűjtöttem bánki tárgyú verseimet, elsősorban Eszter iránti tisztelgés gyanánt.

Bánki életrajzomhoz szorosan hozzátartozik néhány Eszterhez fűződő emlékem. Négy könyvet kaptam tőle: 18. születésnapomra adta nekem Berda József kötetét, az Ostor és olajágat, melyet a szerzővel is dedikáltatott. Ő ezt írta bele: „Bídnek, a szó, a vers, a rím... öreg barátodtól, Esztertől”.

Palasovszky Ödön ma is igen avantgárd, 1926-os Punalua című kötetének verseit évekig röhögve szavaltuk Bánkon: „Az öreg fölvette a szappanszakállt / Megjött a tél / A marmelád-ernyő lett a divat – / S amikor már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy / más a ping-pong és más a tenisz, / Karácsonytájt megszületett Lefkovits.” Eszter már évek óta kórházban feküdt, én jártam a lakására, ügyeit, postáját intézni, s rábukkantam a rongyos füzetre. Elkértem, nekem adta. Ereklyeként őrzöm.

Utolsó heteiben azt mondta: válasszak egyet magamnak a könyvei közül. Majd egyszer – választottam. De ő erősködött, végül Szalay Lajos: Genezis című csodálatos grafikai albumát vettem le a polcáról, s vittem be hozzá. Ezt írta bele: „Bídnek, sok szeretettel és hálával mindenért, amit velem tett – Eszter néni”. Széteső kézírását csak hónapokkal később, halála után sikerült kibogarásznom.

Végrendeletében Hunfalvy Magyarország és Erdély című három kötetét hagyta rám. A 19. század közepén készült kiadvány ma százezreket ér, de nekem sokkal többet jelent az, amit ez a hagyaték is jelez: hogy mennyire ismert, tudta, hogy minek örülök. A könyv Rohbock-féle grafikáit sokszor használtam fel, az ország egy-egy táján járva a gyerekeknek gyártott plecsniket ezek másolataival díszítettem.

Utoljára az 1980-as évek második felében voltam vele színházban. Elmesélte, hogy Dévi beállított hozzá két jeggyel a Három nővérre, Ascher Tamás, a Prof rendezésében. Ám neki más programja volt. – Itt a zsebemben két jegy a jövő hétre, eljössz velem, Eszter néni? – kérdeztem. Megállapodtunk, érte mentem, taxin elvittem a Katona József Színházba. Már igen rosszul járt, a négy lépcső, amelyet más észre sem vesz, komoly akadály volt számára. A szünetben ki sem jött, hazafelé meg tragédia volt, hogy otthon elromlott a lift. Óráknak tűnt, amíg felértünk a második emeletre. De élete utolsó színházi élményét holtáig mesélte mindenkinek, s én boldog voltam, hogy ezt számára megszervezhettem.

Saját bánki házikójában töltötte a nyarakat. Utolsó nyarán, 1990-ben felkereste őt Farkas Endre, s négy részben interjút készített vele. Ebből s az egykori gyerekekkel folytatott beszélgetéseiből állt össze a Nyugodtan tegezz című könyv, melyet én lektoráltam, s írtam hozzá utószót, újra átélve a történeteket. Én a kötethez interjút nem adtam, gondolván, majd megírom azt, amit én fontosnak tartok. Endre Bánkból sok mindent kívülállóként szemlélt, ezt-azt félre is értett, halhatatlan érdeme viszont, hogy a könyv mégis elkészült; erre mi, bánkiak nem voltunk képesek, noha egyesek korábban már próbálkoztak vele. Eszter néni sajnos nem érte meg a megjelenését. Előzőleg az Új Pedagógiai Szemlében hármunknak – Farkas Endrének, Kereszty Zsuzsának (Jolánnak) és nekem jelent meg egy-egy írásunk Bánkról.

Úgy éreztem, nálam többet senki nem kapott Esztertől s az ő révén Bánktól, és ezért mindent, igazán mindent meg kell tennem érte, amit tehetek, és amire szüksége van. Azt hiszem, meg is tettem. 1991. február 24-én, Jégtörő Mátyás napján halt meg.

Eszter halála után, a kilencvenes évek közepén kezdődött a bánki élet reneszánsza. A tóparton nyaranta találkozókat szerveztem, Eszternek a Ganz utcában emléktáblát állítottunk, ahol minden október elején, a születésnapja alkalmából összejöttünk. Egyik társunk, megfelelő méretű lakás birtokában, január végén rendszeres találkozóknak ad helyet. S egyre szaporodnak az újabb szervezések, egyszeri vagy állandó jellegű találkozási alkalmak. A generációk összeöregedtek, ma már tíz-húsz év korkülönbség mit sem számít. Nem vagyunk persze egyformák, nem rajong mindenki mindenkiért, de az a 40–50 fő, akikben az összetartozás érzése erős, rendszeresen eljön. Sokan csak esetenként tűnnek fel, külföldön élő társaink is meg-megjelennek köztünk, ha tehetik. 1991-ben jelent meg Pesten Ribizli, aki Amerikában él, s akivel addig még sohasem találkoztam. Este fél tíztől hajnali háromig dumáltunk hármasban a nejemmel, mintha együtt lettünk volna gyerekek.

Bánk kihozta belőlem az értékeket, talán többet is, mint amennyi volt bennem. Bánk különbbé tett, mint amilyen voltam, aktív, kezdeményező, derűs, együtt érző lettem. Felismertem, hogy a közösség a lényeg, hogy „csak másban moshatod meg arcodat”, hogy önmagunk megvalósításához a többiekért tett lépések vezetnek el. Felismertem azt is, hogy minden alkalmas játékra, szórakozásra s emellett ismeretterjesztésre is. Hogy a megfelelő stílussal, dumával bármit érdekessé lehet tenni – feltéve, ha a szöveg nem uralkodik el a cselekedetek fölött. Hogy mindenkit mozgósítani kell, és lehet is, de egyéni megközelítéseket kell alkalmazni. Hogy teret kell adni mindenkinek, ötleteknek és javaslatoknak, ám a fő eseménysort kézben kell tartani. Mindezt Bánkon tanultam meg, s később túravezetőként, de munkahelyi vezetőként is alkalmaztam.

Ezt próbáltam viszonozni mind a társaság szervezésével, mind Eszter szolgálatával.

Jegyzetek

* A szerzőnek a Taní-Tani 28-29. számában megjelent: A nyaraltatás pedagógiája (A bánki minta szerint) című írása, mely egy nagyobb tanulmány néhány fejezete. Ugyanott található Leveleki Eszter bánki nyaraltatásáról szóló írások rövid jegyzéke is.

1 Medve – Molnár Gábor: Leveleki Eszter unokatestvére, 1936-ban született. 1953–56 közt volt a medvék, a 10–14 éves fiúk szobafőnöke, magával ragadó egyénisége a mai napig érezteti hatását a társaság stílusán, szóhasználatán, olyanokén is, akik őt nem is ismerték. Remek színészi és rajzkészsége volt, bánki nyelvünk elemei legalább ötven százalékban tőle származnak. Elméletem szerint Bánk csúcsidőszaka Karamell 1949–50-es regnálása mellett az ő régenssége volt. A későbbiekben inkább a létrejött értékeket őriztük és ápoltuk.
1956-ban forradalmi szereplése miatt Svájcba emigrált, itt élt 1992-es haláláig. Nem vitte semmire, bohémiája és magyar érzelmei ott csak hátrányt jelentettek. Ő is egyike a 20. századi magyar történelem áldozatainak. (A medve csoportnév csak áttételesen származik tőle. 9 évesen mondta: minden ember medvének (jónak) születik, csak egyesek később elrókulnak. Így lett e fogalom Bánkon a megbízhatóság, becsületesség metaforája, s csak később vált a nagyobb fiúk jelzőjévé.)