2019. március 24., vasárnap

Gyorskeresés

Ébredés után érdes az álom. 1. rész

Írta: | Kulcsszavak: Ébredés után érdes az álom. 1. rész

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

6. Ef 2,2
Melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik;
7. Kol 3,6
Melyek miatt jő az Isten haragja az engedetlenség fiaira;

STN

Kitalálod? Isten, Sátán, a magyar nyelv az nem olyan, mint bármelyik, van benne doppler effektus, amit minden nyelv nélkülöz. Ííííí, megörülsz, felsikítasz. Ááááá, vagy nemleges a válaszod, vagy elálmélkodsz.

Hogy az angol egy a Sátán által megalkotott nyelv, s hogy mennyire káros, figyeld. Apa, anya, baba, cici. Na most nézzük, hogy van az Isten angolul? God. Visszafelé? Kutya. Evil visszafelé? Élet. Micsoda hatalmas összesküvői mellméret, vasald ki. A magyar nyelvben, ami szent, az oda vissza ugyanaz, vagy a kettes számrendszerben leledzik. Mert Isten úgy alkotta meg az embert, hogy legyen társa. Még, ha azt mondom együtt voltunk, hiába szerepel benne az egyes szám, két embert takar. Eggyé válni, ahhoz is kettő kell.

Kik az engedetlenség fiai? Nagyjából mindenki, mert keskeny az út, de vágjunk a közepébe, mert nem szeretnék rébuszokba beszélni. Evilágon kétféle ember él, létezik, létezett. Igaz ember, és bűnös. Kérdezd meg önmagadtól, hogy melyik tábort halmazod? Monnyuk, hogy igaz ember vagy. Mi alapján? Mert a tetteid? Igyekszel nem ártani senkinek, vagy betartani a tíz parancsolatot, ha vallásos vagy. De úgy is alakulhatott, hogy jó embernek tartod magad. Én is jó ember vagyok, valamire jó, csak az Isten a tudója, hogy mire, de szerencsére használ. (Szia pocilaci! Bontok egy sört a nem tudom hanyadik után :D).

1. Rm 10,10
Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre.

Akkor most jöjjenek azok a vallásos emberek, akik gépiesen bűnös embernek vallják magukat, mert a pap beléjük diktálta, s mindegy, hogy szokás a gyónás, vagy elmarad. A kaotikus egyházban fekete fejkendős varjak ülnek, mellüket döngetik, hogy én vétkem, én igen nagy bűnöm. Evangélikusoknál csak simán képmutatók, nem Istenre kíváncsiak, nem Isten dicsőségét hirdetik, hanem azt lesik ki mennyit dob a perselybe, ugyanolyan szigorúan néznek, megvetnek, aztán mise után olyan sugdolódzás megy, hogy attól hullnak az őszi levelek. A vallásos emberek vasárnaponként kicsípik magukat, s temlomba mennek. TEMP LOM, mise végén a pap kihirdeti, hogy XY mekkora összeget adományozott a TEMP LOM felújítására, s cserébe kap a családja egy márványtáblát, miszerint 50.000 Ft-ot adakoztak. Nagyon szép történet, de:

Mt 6,3
Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobbkezed;

Akkor hadd kérdezzem meg szemtelenül, hogy mit keres a templom falán a márványtábla, ami magasztosan hirdeti minden ember fölé emelkedve, hogy a harácsolásból mennyit adtatok vissza a Sátánnak? Vagy nem azért jártok TEMP LOM-ba, hogy az igazságot keressétek alázatosan? Ha a TEMP LOM-ban nem az igazságot hirdetik, s ti sem ismeritek márványtáblák, akkor mi az igazság? Ami megszabadít, bűntől, betegségtől, szenvedéstől.
Még is betegek vagytok, bűnösök vagytok, és szenvedtek, mert naphosszat panaszkodtok, hogy mennyit költöttetek gyógyszerekre, mennyi paraszolvenciában részesítettétek a doktorurat, és még mindig betegek vagytok, ezért még több vizsgálat, még több paraszolvencia, még több gyógyszer, még több mellveregetés, hogy bocsáss meg Isten bűnös lelkemnek.

1Kor 6,19
Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?

A férfi a kanapén ült, megrendelt egy kolbászos pizzát, és már a szájában érezte az ízét. Bontott egy sört, csatornát váltott, unalmasabbnál unalmasabb műsorok, léptette sorban, de semmi megkapó történet, ostoba celebek, vad és felkavaró hírek, különlegességre vágyott, amit mindig is keresett, de nem találta, pedig most cserélt elemet a távirányítóban. Éhes volt, reggel evett utoljára a munkahelyén. Szolga munka, gépsoron, mint egy robot, előtte elmajszolt egy szendvicset, megivott egy kávét. Szótlanul állt mindenki a futószalag mellé, nem beszélgettek, senki sem volt kíváncsi a másikra, lefoglalt mindenkit a saját problémája. Csekekk, csekkek, csekkek, és befizetetlen csekkek. Az öltőzőben panaszáradat, zuhanyzás közben is ömlött, hogy az asszony már megint, meg az autó is szerelőre vágyik, a gyerek az iskolában, a szomszéd feljelentett. Fogta a fejét, zúgott, az összes panaszos hangot egyszerre hallotta, kimenekült, buszra ült, s alig várta, hogy becsukja maga mögött a lakása ajtaját.

A postaládája üresen kongott, csak egy szórólap, pizzéria, lehívta a liftet, ami bagószagú volt, és embertelen ákombákomok borították, értelmezhetetlen feliratok vastag filccel. Még mindig menekült, elfordította a kulcsot a zárban és fellélegzett. A kabátját a fogasra akasztotta, lehuppant a kanapéra, s átfutotta az étlapot. Senkije sem volt, mindig is társra vágyott, egy nőre, akinek érezheti a bőre illatát, ha mellé fekszik éjjelre, vagy a szuszogását. Nem tervezett, a szülei meghaltak, testvére nem volt, a magány volt az igazi társa és a gondolatai, ami soha nem hagytak nyugtot. Bejárta az összes társkereső oldalt, abban bízott, hogy hiába küllemre nem vonzó, akad egy lelki társa, aki nem a külsejére kíváncsi. Az első fénykép elküldése után elbukott. Minden alkalommal megfogadta, hogy soha többet, aztán újra rászánta magát, nulla eredménnyel. Csak a prostiknál volt szerencséje, azok nem figyeltek a külsejére, soha nem volt elégedett, önigazolásként hatott, hogy testi kényszer, de megutálta magát minden alkalommal.

Ült a kanapén, a tévé villódzott, lenémította, hang nélkül jobb volt, reklám, vegyél gyógyszert, mert beteg vagy, vegyél fel hitelt, mert szegáény vagy, megint gyógyszer, megint hitel, és egy újabb gyógyszer a beteg világnak, s egy újabb hitel a szegény világnak. Adósítsd el magad, mérgezd meg magad. A tenyerét a szeme elé tette, az ujjai között átszűrődött a villódzás, a pizzára várt, hogy megszólaljon a csengő, s ő beengedi, majd hallgatja a liftet, ahogy közeledik, s beindul a pavlovi reflex.

A VIII. emeleten lakott, szoba, konyhás, kicsi legénylakás, de már vénembernek érezte magát, csak egy pizzára vágyott, mert nincs aki főzzön rá, nincs akivel megossza az ágyát és a gondolatait. A magánya olyan fertőző volt, hogy messzire elkerülték a szomszédok és a munkatársai. Csak a gondolatai nem hagyták cserben, folyton nógatták, hogy gondolkodj öregem, gondolkodj. Gyötörte az agyát a nap minden percében, válaszokat keresett, nem akarta bevégezni az életét úgy, hogy nem ismeri meg. De azt sem tudta pontosan, hogy mit keres, csak, hogy van valami, kell lennie, ennyire nem lehet az élete értelmetlen. Szerette a zenét, de abban sem talált válaszokra, a testi élvezetekben sem, még, ha lerészegedett is, elengedte magát, a saját horkolására ébredt, s hogy vizelnie kell. Kiábrándultan támolygott ki a sötétben a klotyóra, támasztotta a falat, baj volt a prosztatájával. Lefeküdt újra, de nem tudott elaludni, a mennyezetet bámulta keserűen. Elkezdte felsorolni az ismerőseit, szomszédait, hogy kire számíthat, ha baj van. Rokona nincs egy sem, de akinek van, mind panaszkodik, hogy azokra nem lehet számítani, mind hülye. A vele azonos emeleten lakók száma kb. 20 ember. 5 lakás, mellette egy rokkant férfi a kövér feleségével, aki úgy szuszog még jártában is, hogy a büdös leheletétől mállik a vakolat, ritkán fürdik, spórolnak, mert vastag hitelt nyögnek. Nem köszönnek, szúrós szemmel néznek, ha munkába indul előtte, kikukucskál az ajtón, hogy van e kint valaki, mert nem szeretne velük találkozni, állandóan suttognak. Aztán vannak a hangosak, csak így nevezi őket magában. Egy család, apa, anya, és két fiú gyerek. Iskolásak, naphosszat visítanak és bömböltetik a tévét. Nézik a mesét, a tévéből üvöltés, üldözés, visítás, rémület hangzik szakadatlanul, mesét néznek, dörögnek a fegyverek, halálhörgés, most végzek veled, véged van, a gyerekek olyankor néma csöndben vannak. Ha kikapcsolják a szülők, hogy ne nézd már ezt a szarságot, akkor beindul a vadászat. A két gyerek kergeti egymást, a szemeik kidülledve, a karjuk ökölbe szorítva a levegőben, az anyjuk próbálja őket túlkiabálni, nem bír velük. Beviszi a szobába a vacsorájukat, akkor jól van, nézzétek tovább, csak maradjatok csendben, oké?

A vele szemben lévő ajtó a liliomtipróé, vagány férfi, szívesen bekamerázná a lakását, minden este más hölgykoszorút fogad, s igen fiatalokat, aránylag csendes, névtelen, nem sokat lehet róla tudni, de semmi sem stimmel vele. Egyszer együtt mentek le a lifttel, a liliomtipró frissen borotválkozva, mellbevágó, és ízléstelen arcszesszel, végig a padlót nézte, majd gyorsan távozott.

A negyedik lakásban egy gazdag házaspár él, zárkózottak, hétvégenként, ahogy megjönnek a bevásárlásból, órákig pakolnak az autóból és cipelik fel az emeletre lifttel, majd finom illatok áradnak a nyitott konyhaablakon, és visszafogott, csöndes beszélgetés. A férj egyszer véletlenül kint felejtette magát a nyitott ablakon, a férfi is kihajolt, egy pillanatra összenéztek, és a férj azonnal becsukta az ablakot.

Az ötödik lakás az egy csodás hely, albérletnek van kiadva, mindig más, hónapokig, vagy hetekig. De huzamosabb ideje ugyanaz a bérlő, egyetemista, akihez feljár egy bájos lány, a mozgása, a kisugárzása, tűz lobban körülette, az egyetemista ajtót nyitott, megsimogatta a lány haját, magához ölelte és azonnal bevonszolta magával, az ajtóra sem ügyeltek, lassan csukódott be, miközben ölelkeztek.

A férfi nem talált senkit, akihez kötődne, noha mindenkit ismert, a kelleténél mélyebben is, mert alaposan magába szívott minden kinyerhető információt a környezetéből, a magány tette vele. A tévé tovább villódzott, valami sorozat, amit sohasem nézett. Barátok közt, csak a képeket nézte hang nélkül, valaki, aki talán valaki megjátszotta magát, nem is kellett hozzá a hang. Valaki elcsábult, mást ölelt, a film szeretné fellazítani az erkölcsöket. Nem számít semmi, mindent szabad, semmi sem állandó. Kikapcsolta a tévét, korgott a gyomra, zavarta a csend, egyre idegesebb lett, mint az éhező oroszlán, és vadul körbe tekintett. Ismerős falak, a bútor mind az övé, nincsenek felesleges díszek, puritán az egész, s felmerült benne egy kérdés. Mi lesz velem? Kié lesz ez utánam, ha meghalok? Elpatkolok, nincs örökösöm, megtalálják a holttestemet, jegyzőkönyveznek, elszállítják a személyes tárgyaimat, fertőtlenítik utánam a lakást, az állam a tulajdonába veszi, állítanak egy fejfát, hogy élt ettől és eddig, majd az idő végleg feledésbe meríti. Kit érdekel, hogy ki vagyok, mi vagyok, hogy létezem? Üvölteni próbált, beléhasított a fájdalmas felismerés, hogy hamarosan itt a pizzafutár, az sem kíváncsi rá, csak a borravalót lesi, elköszön unottan, ki tudja hányadik ügyfél. Emberek vagyunk, a tudata olyan volt, mint ha olvasztótégelybe mártották volna.
Ki vagyok én? Miért ez az egész? Ösztönösen érezte, hogy a világ nem úgy halad, nem arra, semmit sem értett belőle, keserű könnyek törtek elő belőle, szipogott, törölgette a szemét. Vágyott valamire, amit nem tudott megfogalmazni, csak érezte, hogy már elég belőle, sok idő telt el azzal, hogy nem értett semmit, szeretné végre megérteni.

A padló úgy tört össze alatta, mint, ha ablaküveg lenne egy roppant súly alatt, szilánkosra, s ő lezuhant a lakásával együtt a mélybe. Az első gondolata az volt, hogy földrengés, hatalmas robajjal szakadt szét az addig látott világ, zuhant a mélybe, nem tudta, hogy meddig marad életben, az összes idegszála megfeszült, jeges veríték a hátán, zuhant, de nem esett rá törmelék, nem látott semmit, zuhant a sötétben egyedül. Mindig is tériszonya volt, rémisztően hatott rá, ha filmekben egyensúlyozni látott valakit nagy magasságban, nem volt bátor ember, minden komoly megpróbáltatástól félt. A fegyverektől félt, a pókoktól, a kutyáktól, a fertőzésektől, attól is, ha idegen ember megszólította, az egész életét átjárta a félelem és az aggódás, ami sikertelenségbe, majd a sikertelenségtől telítődve a félelem újabb teret nyert, önbizalomhiány.

De egyelőre még életben volt, csak fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele, zuhant a feketeségbe, mélységbe, volt gravitáció, magatehetetlenül zuhant, kinyújtotta a karjait, de a sötétségen kívül semmi.

Elvesztette az időérzékét, a teret már rég nem érzékelte, csak a semmibe való zuhanást, ami egyenlő volt a féktelen, végtelen feketeséggel. Percek teltek el, vagy egy óra? Vagy egy teljes nap? Már nem érdekelte, eszébe jutott, hogy éhes, korgott a gyomra, a pizza, amit megrendelt, már nincs is hova kiszállítani. Egyáltalán létezik még a világ, és a napi rutin, vagy teljes mértékben megsemmisült?

Miután hazaért megivott egy üveg sört, egy másikat kivett a hűtőből, s bekészítette a pizza mellé. Pisilnie kellett, határozottan érezte, hogy a húgyhólyagja jelez, feszít. Álmodom? Akkor fel kell, hogy ébredjek, ki kell nyissam a szemem, kényszeríttette magát, hogy kinyissa a szemét, s végre megkönnyebbülve kimenjen az otthonában a vécére. Hiába nyitotta ki a szemét, pislogott, de nem látott semmit, tovább zuhant, és kétségbe esett.

Kigombolta a sliccét, elővette a péniszét, és könnyített magán, nem tudta hol van, talán megvakult, de érezni akarta, ahogy a padlóra csorog, ha a saját lakásában van, majd megoldja. Sokáig tartott, erőltette, koncentrált, de nem ment, a prosztatája már nem mai gyerek. Végre megindult, csak úgy, nem volt hangja, nem csobogott a padlóra, zuhant, és a vizelete is a semmibe veszett, még jobban kétségbe esett.

Miért nem haltam meg? Mi szükség erre? Értelmetlen, már rég le kellett volna zuhannom, taccs, a koponyán szétreped, vérem folyik patakokban, aztán ki tudja, de ez? Miért zuhanok szünet nélkül? Semmi akadály. Végre megpillantott egy kis fényt, csillagok, és a hold, telihold, ő meg száguldott zuhanva a végtelenben. Ez már a világűr? Megszállta a nyugalom, valami más történik velem, mert vagy megfagynom kellett volna, vagy levegőhöz nem jutok, de lélegzett, körbenézett, ezernyi apró csillag, mint ha lyukak lennének, s kívülről beszűrődne a fény.

A férfi érezte, hogy ez nem a halál, nem a valóság, valamit lát, de semmihez sem tudta igazítani. Éhes volt, és álmos, körbevette a feketeség és a szélsebes zuhanás a végtelenbe. A csillagok fénye, ahogy elsuhant, úgy tűnt, mint ha golyónyomok lettek volna a falon, ahol van az nem a világ, a fény kintről beszűrődik, koncentrált, de egyre fáradtabb lett tőle, már semmi sem érdekelte. Félálomban volt, érzékelte, hogy mi történt, és a rem fázis belopódzott, nem tudott ellenállni, képek jelentek meg, soha meg nem élt vágyak, ki nem mondott szavak, eltemetett, mélyre lenyomott dolgai. Zuhanás közben észrevett egy íróasztalt, a sajátja, bámulatos, de nem zavarta, eszébe jutott, hogy az ejtőernyősök ilyen esetekben, a levegőben odaúsznak. Evezett a levegőben, nem haladt, de végül elérte a sarkát. Hozzá képest az íróasztala, ami az előbb, ami ki tudja mikor volt, mert időtlen idők óta zuhan, az íróasztal ferde volt. Nem is tudta merre van fent és lent, csak bosszantó volt. Ráhasalt az íróasztal tetejére, magához ölelte. A keze a fiókhoz ért, kinyitotta, celofánban háztartási keksz, nagyon megörült neki, két kézzel majszolta, gyomorsav ellen tartotta, ha égető érzés fogta el, akkor bekapott néhányat belőle, a gyógyszereket nem szerette.

Kotorászott még, fényképek a szüleiről, iratok, végzések, jegyzőkönyvek, mint ha a világ nem is létezne, kiszórta mindet, ezek itt most semmit sem számítanak, személyi igazolvány sem kell, jogosítvány sem, nincs aki, megállítsa, fékezhetetlenül zuhant.

Egy doboz cigaretta, már rég leszokott, az ízére sem emlékezett, emlékbe rakta el. Mobiltelefon, az első, amit használt, nem szeretett volna tőle megválni, üdvözlőlap, karácsonyi, kackiás betűkkel magasztos és képmutató szöveg, azért tárolta, hogy legyen mitől hánynia, gyűlölte a karácsonyi és a szilveszteri sms-eket, egyikre sem válaszolt.

Egy kés, éles, fenemód, a markolata férfias, nem félt senkitől, csak…., nem tudta megfogalmazni, kés az kell, a férfi nem férfi kés nélkül. Csendes, és halálos társ, ha a szükség úgy hozza, bár nem számított soha semmi rosszra.

Biblia, meghökkent rajta, nem is tudott róla, hogy van Bibliája, soha nem érdekelte a vallás, meg a hülye egyházak, és ájtatoskodó papok. Értetlenül lapozgatta, mit keres ez az íróasztalom fiókjába? Az illata, ódon, nem penészes, csak nagyon régies, a tapintása selymes, és titokzatos. Nem tudta mire vélni, hogy miért van a fiókjában Biblia. Soha nem vásárolt volna, nem is kapott ajándékba, aztán beugrott. Valami keresztények öltönyben becsöngettek, gyorsan elhessegette őket, hiába a fekete öltöny, és a letörölhetetlen megváltott, és fényes vigyor az arcukon, kiábrándító. Mielőtt bevágta volna az orruk előtt, a kezébe nyomták, hogy fogadja el, behajította az íróasztal fiókjába, s végleg megfeledkezett róla.

Miért pont most került elő? Fogalma sem volt róla, hogy ébren van, vagy alszik, minden összefolyt, a valóság értelmét vesztette, már nem volt rá szükség, rengeteg kérdése volt, s megnyugvásra vágyott, függetlenül attól, hogy ébren, vagy álmában. Nem gyötörte tovább az agyát, feltette a kezét, megadom magam. Túl sok volt számára. Kiesett az összetört lakása alján, napokig zuhant a semmiben, éhezett, nem tudta felmérni a saját tudatállapotát. Haldoklók szokták elérni azt a pillanatot, amikor elengedik ezt a világot, amihez ragaszkodnak, s elrugaszkodnak, de ők felfelé mennek, ő meg pont ellenkezőleg, lefelé zuhan.

A fáradtságtól hallucinált, menekült az agya a teher elől, színes, de inkább világoskék gömbök, szappanbuborékok hátán lovagolt, ahogy egy kipukkant alatta, gyengéden ráesett a következőre, majd az is szertefoszlott, s ráhuppant egy másik szivárványosra. A méretük oly hatalmas volt, hogy csak csillagászati léptékkel lehetett volna kifejezni, nevethetnékje támadt, boldogító volt, káprázatos, és utolérhetetlen, ilyenről még soha nem álmodott.
Egy vészjósló hang magához térítette, félelmetes volt, nem mondott szavakat, de beszélt, értette, de nem tudta értelmezni, tudta, hogy nem az agyának szól, hanem a lelkének. Menekülni felesleges volt, eleve a semmibe zuhant, onnan csak egy másik semmibe tudott volna elfutni, hagyta, hogy megtörténjen vele, s várta, hogy felbukkan a hang forrása. Aztán rájött, hogy belülről jön, bentről, a lelkéből, felesleges volt körbenéznie, magába kellett tekintenie. A hang egyre jobban őrjöngött a fejében, s megpróbált kitörni, ismerős érzés volt, azonnal rájött, ez az a hang, ami mindig is arra sarkallta, hogy valami rosszat tegyen, s nem tudott neki ellenállni. Meggyőző hang volt, kitartó, addig érvelt, amíg meg nem tette. Először jó érzéssel töltötte el, hogy férfias, és bátor, dicsőséggel gondolt önmagára, s a saját vállát veregette. Utána hatalmas szégyenérzet töltötte el, mert erkölcsileg nem tudta feldolgozni. Semmiségek, a munkatársán bosszút állt, amiért az hónapokig lejáratta szándékosan a főnöke előtt, s megvonták tőle a jutalmat ok nélkül. A hang bátorítani, és lázítani kezdte, hogy igazad van, ezt nem hagyhatod annyiban, érted? Tenned kell valamit, mert igazad van, ha így marad, legközelebb még tovább megy, a félelmet táplálta, a lehetőségeket vázolta, hogy milyen rossz dolgokra lenne még képes, s meg kell akadályozni, bosszút kell rajta állni.

Hallgatott a hangra, elmés volt, agyafúrt és csavaros, autó kerekét kiszúrni nem játszott, a saját fegyverével kellett legyőzni és csapdába csalni. A belső hang azt tanácsolta, hogy várjon pár hetet, amíg elcsendesül a dolog, a delikvens elégedetten a markába röhög, végül mindenki elfelejtkezik róla, s nem fog eszébe jutni, hogy ő áll a háttérben. Vagy ki? A hang?
Briliáns tervvel rukkolt elő, amikor elérkezett az idő, intézd úgy, hogy te magad legyél az áldozat! Úgy győzd le, úgy semmisítsd meg, hogy közben a munkatársaid mind téged sajnáljanak, s ő legyen a vádlott. Az embereknek eszébe sem jut majd megkérdőjelezni, mind sorjázni fog hozzád, hogy ilyen szörnyűséget hogy tehetett veled? Együttérzésükről biztosítanak, kiállnak melletted, és ha kell, akkor meg is védenek vele szemben. Csak bátran, nincs mitől félned, ez nem ördögtől való gondolat, nyugodtan elpusztíthatod. Senki sem fog gyanakodni rád, hisz te az áldozat szerepében leszel.

Hallgattam rá, az öltözőszekrényemre piros festékkel ráfújtam, hogy mocskos zsidó, a kurva anyád, megdöglesz!!! Alá horogkeresztet, és felfeszítettem a szekrényt úgy, hogy a lakatnak ne legyen baja, befújtam a ruháimat pirossal, mint, ha vér lenne. Utána kihívtam a rendőrséget. ;]

Rm 8,39
Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Név jelentése:
Fejedelem, uralkodó

Név eredete:
Török-magyar eredetű, a sultan méltóságnévből, melynek egykori ejtése Szultán

Név elemzése:
A Zoltán név okos, gyors, elemző elmével ajándékoz meg, de nagy önértékelési problémákkal, önbizalomhiánnyal és félreértésekből adódó magánnyal is járhat. Természete idealista és érzékeny. Érzékenységének köszönhetően értékeli az élet apró, finom dolgait, és él benne a vágy, hogy az emberiséget szolgálja. Sokszor nem tudja kimondani, amit gondol, sokkal könnyebb számára írásban kifejezni, amit érez. Örömöt lel az irodalomban, a versekben, és ha úgy érzi nem értik, ideáiba menekül.

Becenevek:
Zoltánka, Zoli, Zolika, Zolcsi, Zotya, Zolti, Zoltika, Zolka, Zolkó, Zozó

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.