2019. június 20., csütörtök

Gyorskeresés

Bemutatom (Széna tér)

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Nemrég voltam a kiccsaláddal a szlovén és horvát tengerparton, a nagyobbik fiammal búvárkodtunk szemcsiben kagylókért. Felhozott egyet, s még éppen elkaptam, ahogy a rák (remeterák) beslisszant a házba, jól behúzódott, nehogy észrevegyük.

Nem is ez a lényeg, volt szerencsém eltölteni egy hetet Budapesten, a Széna téren. Lakásfelújításban segédkeztem, vittem magammal a nagyobbik fiamat is. A körülmények úgy festettek, hogy aludni parkettán, a felújítandó lakás kellős közepén, se szék, se asztal, minden poros a lecsiszolt fal miatt, fürödni csak hideg vízben, enni csak zsíros kenyeret, de ezt majd később elmesélem, nem anyagi oka volt.

Az első benyomásom a házban lakó emberekről, hogy pontosan ugyanúgy viselkednek, mint a remeterák. Megyek fel a lépcsőházban, éppen jönne ki, kulcs már az ajtóban, aztán gyorsan visszacsukja, nehogy észrevegyem. Beléptem a folyósóra, becsuktam magam mögött az ajtót, s megálltam, néma csendben vártam. Pár másodperc múlva a kulcs újra a zárban, óvatosan kijött, s sietős léptekkel távozott. Ezt többször is átéltem, hogy kerülik a szemkontaktust, a beszédet, a köszönést, eleve a kommunikációt, mert minden formációja rendkívüli terheket ró rájuk. 20 évig éltem Budapesten, 2007 nyarán költöztünk Bánkra, itt sem jobb a helyzet, de legalább képmutatóan elintézik.

A szabadidőmet azzal töltöttem, hogy kiültem az ablakba, feltettem a lábam, sör, szivar és bámultam a népet. Kora hajnalban egy kávé mellett látom, hogy jön a mellényes kukás hölgy, aki a zöld kukák tartalmát ürítette ki, ezek a kicsi, gömbölyded utcai kukák, valami kulccsal nyitotta. Hja, bocsánat, időben vissza, mert a sztori előző este kezdődött. Franc már ebbe az állandó csapongásba.
Egy mozgássérült hölgy, kerekesszékben állt a zebra előtt, s már a harmadik zöld lámpát lamentálta át, arra gondoltam biztos nem mer elindulni. Nem magabiztos, vagy ismeretlen a környezet. Megjelent egy férfi, hatalmas szendviccsel a kezében. A nő a kezébe vette és türelmetlenül beleharapott. Hevesen gesztikulálni kezdett, majd egy laza mozdulattal a zöld kukába lendítette azt a fél pizza méretű szendvicset.

Másnap reggel a kukás hölgy, aki vörös hajú és fiatal volt, még azt is megmerem kockáztatni, hogy szemrevaló, ürítette a kukát. Először sörös dobozokat vett ki belőle. Körbekémlelt, s egy az övére csatolt üvegbe töltötte a dobozokból a maradékokat. Elérkezett a szendvicshez, csak egy harapásnyom volt rajta, a kézitoszi készülék oldalán fityegett egy szatyor, szétnyitotta a száját és belerejtette. Na mondom, itt aztán van immunrendszer, nem egy finnyás alak, aki elhányja magát, ha más után kell innia a pohár vízből.

Az étkezés számunkra is hatalmas problémát jelentett. Itthon hozzászoktam már, hogy azt eszünk, amit megtermelünk mi magunk, a boltban csak nagyon alapvető dolgokat vásárolunk, mint cukor, kávé, rizs, de sót például nem, mert azzal mérgezi a lakosságot a gyóccerlobbi. Boltban olyat vásárolni, hogy tiszta nacl nem lehet, patikában is betiltották.
Tiszta sót vittünk magunkkal itthonról. Vásároltunk kenyeret és zsírt, a kertünkben megtermelt zöldhagyma, fokhagyma tökéletesen megfűszerezte, de két nap után már csak néztünk, hogy most valamit azonnal enni kell, ami más. Találtunk egy közeli éttermet, ahol két órán keresztül ehettél, amennyit akartál, svédasztal, a pia árába építették be a hasznot. Maga a kaja 1200 Ft. volt, a boltban ennyi pénzért semmit sem lehetett vásárolni.
Egyik reggel leküldtem a fiamat, hogy tessék, itt van 1000 Forint, menj és vásárolj reggelit kettőnknek. Friss, szeletelt kenyeret hozott, a dátum aznapi volt, a maradék 3-4 szelet kenyér estére csontszáraz volt. 329 pénzért párizsi, ami inkább sertésbőr, szója, ízfokozó, adalékanyagok, emulgálószerek halmaza. Krémsajt, de legalább kenhető. Két nap múlva a fiam kiütéses lett és viszketett mindene, nincs hozzászokva ezekhez, a szarokhoz, itthon csak és kizárólag természetes táplálékot veszünk magunkhoz. Tyúkjaink tojnak, kertben virul a paradicsom, cukkíni, stb. Persze, hogy megviselte a szervezetét a hulladék, amit megevett.

Hja, a Raiffeisen bank fölötti ablakban punyultam esténként, léböjtkúrára fogtam magam, ami sok sörrel egyenlő, vigyáznom kell a sudár alakomra. Szóval nagyban vigyorgok kifelé, s látom, leparkolnak a rendőrök az ótójukkal. Van ott a bank előtt egy zebra, de a felfestés eléggé viseltes, tábla ugyan jelzi, de a mezei honpógár örül, hogy végre parkolóhelyet talál. Közvetlenül a lekopott, macskaköves zebra elé parkolt, a tábla tövébe. Bement a bankba, közben a rendőrök az ótóját fotózták, s a csekkre érkezett vissza. Magyarázkodott, de hasztalan, a rendőrök könyörtelenek voltak minden esetben, ugyanis ezt szinte minden leparkoló ótóssal eljátszották, ez ment egész álló nap. A rendőrök számára az a teherautók által meggyűrt, gyalogos átkelőhelyet jelző tábla, s a lekopott felfestés egy büntetési aranybánya. Ugyan ki figyel oda mindenre, s tud betartani minden egyes szabályt? Aki magáról ilyet állít az nem csak, hogy hazudik, de hülye is. Persze, hogy hibázunk mindannyian. Ám a rendőrök arról a tényről, hogy ők is emberek, s bizony őket is érheti még az életben kellemetlen meglepetés, mert, amit és ahogyan tesz az ember, az életben visszaköszön, elfelejtkeztek. Amint leparkolt valaki, izomból lecsaptak, s ha valaki merészelt védekezni, akkor hadonásztak mutogatva, s a paragrafusokat lobogtatták.
Szóval kedves budapestiek, oda ne parkoljatok, mert lesben állnak egész nap, hisz biztos bevételi forrás számukra.

A legnagyobb sajnálatomra bezárt a Szent Jupát, az az étterem, ahol hosszú, tömött sorokban álltunk, hogy bejussunk. Embertelen adagokat mértek ki, még ifjú koromban jártam oda, egyenesen ráláttam a konyhában arra a hordóra, amibe a maradékokat öntötték, s gondolom feletették a malacokkal valakinél. Nem volt még ilyen nyomi, színlelt ejus intézkedés, hogy emberi fogyasztásra tartott haszonállatnak odaadni tilos. Más is változott, a rendőrök és a közterület felügyelők a hajléktalanokat, akik leülnek a fűbe, vagy a virágárus nénit a villanyoszlop mellől azonnal elzavarják, hogy az utca embere ne lássa őket. Szerencsére a virágárus nénit sem ejtették a fejére, s hamarosan felbukkant egy másik helyszínen, mint a vízityúk, amelyik alábukik, s ott jön a felszínre, ahol nem is számítasz rá.

Mindenki fut, siet, szalad, hogy minél hamarabb meglegyen. Már kora hajnalban látható, hogy lihegve futnak a villamoshoz. Ez minden napszakban megfigyelhető, ha leszáll, s nem fut át a zebrán, akkor is siet. Nincs nyugalmuk. Kezdődik a barátok közt.

Na, de, volt ám positive is. Meglátogattam, s látogattuk a Rudit és a Ria nénit, azért fogalmazok így, mert első este még egyedül voltam, később csatlakozott a nagyobbik fiam, s ketten mentünk Ria nénihez. Ria néni a második anyám. Albérlő voltam nála, de elég szépen belefolytam a magánéletükbe. A volt férjével, Rudival hatalmas barátságot kötöttünk, s rendszeresen együtt lógtunk, amíg Budapesten laktam. 2007 nyara óta nem láttam őket, volt mit bepótolni. Rudihoz egyedül állítottam be, Dob utcai körfolyosós. Becsöngettem, kilesett a kisablakon, s eltelt néhány másodperc, miután a tantusz leesett neki, a sörök is előkerültek.
Hajnal egykor jöttem el, mindent átbeszéltünk, amit kihagytunk a hosszú évek alatt.

Ria nénihez már a fiammal mentem, ők is meglepődtek a hirtelen, be nem jelentett látogatáson. Megörültek ketten a fiával Robival. Ott is hajnalig maradtunk. Ria néni többször is elnevette magát, hogy ez ugyanolyan hülye, mint volt :DDD ezt bóknak vettem tőle.

Mindkét alkalommal blicceltem, jegy nélkül utaztunk a villamoson. Koromnál fogva, s a tapasztalat előhozta belőlem a vadállati ösztönt. Volt nálunk jegy, de basszus 1400 Ft. lett volna oda-vissza, ami egy napi élelem költsége. Nem volt szívem a BKV-ra költeni. A fiam lazán vette, ledőzsölt egy székbe, s értetlenül nézett rám, hogy mit figyelek annyira a megállókban? Az emberek szemét, ugyanis az ellenőrök nem ugyanazzal az ártatlan tekintettel szállnak fel, ha megtörténik, időben szerettem volna lyukasztani.
A karszalag felvétele már késő, előtte kell őket kiszúrni. Ahogy néznek, az különbözik, a prédára hajtanak, s tudják, hogy van, nekik meg jogukban áll lecsapni rá. Ezt a megvető, s nihil pillantást kerestem, hála az égnek nem találkoztam velük.

Amíg a lakást újítottuk fel, ami 1956-ban lett utoljára festve, s ez nem vicc, végig a Music FM rádió szólt. A házfelügyelő, vagy közös képviselő, a házban lakott, s egyszer benézett hozzánk, elbeszélgettünk. Ő mesélte el, hogy előtte egy olyan nő lakott ott nagyon hosszú ideig, aki egész nap feküdt az ágyon. Önkormányzati segély alapon kapta az ételt, kihozták neki házhoz. Felkelt, megette, majd visszafeküdt, s nézte a tévét, soha eszébe sem jutott felújítani. Az első festés után a fal szürke volt, telibe gletteltem, s az takarta el a mocskot. No szóval Music FM és a Petra. Az állandó vihogása a semmin, el sem hangzik a mondat, de már vihog, megelőlegezve, hogy ez bizony akkora poén lesz az idiótáknak, hogy ők is nyugodtan vihoghatnak olyan dolgokon, hogy meleg van, s nem esik az eső. Felvetül a kérdés, hogy miért hallgattam? Mert a lakás tulajdonosa, akinek segédkeztem a felújításban, ezt hallgatta.
Nem értem rá máshova tekerni, melóztam, valaminek meg szólnia kellett. Egyébként is melyik szabadkőműves rádiót hallgassam a sok közül? Nem mindegy mivel akarnak felprogramozni, ha engeded? Kritikus szemmel és füllel kell fogadni, a fiam meg is jegyezte, hogy ezeknek kb. 2db cd lemezük van, s egész nap azt játsszák. S tényleg, óránként, mint, ha replay lenne.

Egyik este kigyalogoltunk a Moszkva térre, lehet már nem is ez a neve. Unatkoztunk, lemosdottunk a kádban hideg vízzel, s felfrissülve embereket szerettünk volna látni, vagy hátha ismerős arc, vagy kommunikálni. Első látvány, dülöngélő fickó oldalba hugyozza a villamost, ami áll, s emberek rajta, várnak az indulásra, s rezzenéstelen arccal néznek egy másik irányba. Ezt hívják idegen szóval empatikus toleranciának? Vagy inkább úgy, hogy a strucc a homokba? Na igen, amikor a kukás hölgy akciózott, én is lebuktam az ablakpárkány mögé, hogy ne, hogy észrevegye, hogy figyelem. Nem akartam zavarba hozni.

Nem is tudom mit kerestem abban a városban 20 teljes évig, a zaj és a levegő elviselhetetlen. Bánkon csönd van, s tiszta a levegő. Budapesten a levegő marja a torkomat, csípős, aki ott él nyilván fel sem veszi, a zajt sem. Volt egy este, amikor a fiam felhangosította a rádiót a nyitott ablaknál, s mondtam, hogy ebből elég volt. Becsuktam az ablakot, s kikapcsoltam a rádiót. Régen zenére aludtam, az egész ifjú koromat meghatározta az éjszakai rádiózás melletti alvás. Nemrég a lakás tulajdonosa, s a barátnője, aki pszichiáter nálunk járt Bánkon. Elmeséltem neki, hogy imádok zenére aludni, beépül az álmomba, színeseket, élvezeteseket álmodok. Leszögezte, hogy az emberi agy csak is csöndre vágyik, a csöndben tud pihenni. A melatonint meg sötétben tudja termelni. Tök mindegy, az éjszakai világításról nem mondok le.

Májustól szeptemberig az udvaron alszom a nagyobbik fiammal a fűben. Vagy telihold, vagy a csillagok, télen meg a fürdőszobában egy ócska és halvány lámpa, mert botorkálni nem szeretek. A zenét viszont kikapcsoltam végleg, mármint éjszaka. Így is tudok aludni, talán jobbat, néha zenével álmodom, ma éjjel például a színpadon voltam gitárral, s eljátszottam a füst a víz felett.

Lehet így lezárni egy témát?
Ugye nem, valami még hiányzik :DDD

Itt a vége, ne fuss el messzire véle, mert még nem fejeztem be, a kommentekre meg kár pazarolni az energiát. Tudom, hogy „guga hülye vagy”.

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.