2019. július 16., kedd

Gyorskeresés

Az utolsó védvár (én vagyok)

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Az utolsó védvár (én vagyok)

Hol kezdjem? Bárhol fogok bele a történetbe őrültség.
Eszembe jut néha, hogy milyen az őrült ember lelkiállapota, láttam eszement embert kórházban, még szakmunkástanuló voltam, festettük a kórházat. Csodálatosak voltak, akár az állatok. A cica nem viselkedik, a kutya nem magyarázkodik, egyetlen háziállat sem színészkedik. Ezek a társadalom számára elzárt, kizárt, megkülönböztetett és begyógyszerezett emberek úgy viselkedtek, mint az állatok.
Nem tudom hány éves voltam, csak azt, hogy szerettem volna megfelelni a soha ki nem mondott elvárásoknak.

Anyám azt mondta, legyen szakmád, szobafestőnek adott. A lelkem mélyén éreztem, hogy valami nem stimmel, én nem ezt szeretném, ez nem az én életem, de játszani kellett a játékot.
Páfrány, Zolcsi, Jani, és még egy csomó név, nagyon szerettem őket, emberek voltak, mind be nem vallottan alkoholista, az élet szép és van neki külalakja. Páfrány nekem példaképem volt, apaszimbólum, nagyon erős egyéniség, brigádvezető. Bármire rá tudott venni. Egyszer a kedvéért szétlocsoltam egy épülő házban 2 deci pálinkát. Hülyén hangzik, de totális manipuláció volt. Egy másik brigád, a művezető kedvencei a legjobb munkákat kapták. Nekünk alapmeszelés, glettelés, genyó munkák, ami alig fizet. Ők jöttek utánunk, s mázolás, meg úri melók, ami mind laza és kényelmes, 4-5X többet fizet.
Miután a pálinkát szétlocsoltam, a művezető megszondáztatta őket, s azonnal levezényelték őket. Minden munka a miénk lett.

Culi! Így hívtak, mert nem csak, hogy magas voltam, mindenkinél nagyobb, de egyszer megitattak velem elég sok pálinkát a melós kocsmában, ami a Petőfi mozi alatt volt, s a wc-ben mondták, hogy vegyem elő a farkam. Megmutattam nekik. Az anyád mindenit, neked aztán van szerszámod, ezt nem lehet akárhová tenni.
Nem értettem, később sem, sokáig nem, egyszer csak felnőttem, s ráébredtem, hogy mi az, ami számít. Az életben csak az tud érvényesülni, akinek nagyobb van.
Nagy ház, jó nagy. Nyaralás, minél hosszabb, s ha megkérdezed, hogy milyen volt, akkor egy mondatban összefoglalja. Jó volt, jó meleg. Bizonyítani kell mindenkinek, haladunk egy irányba, jó nagy robosztus autó, mutasd meg, hogy ki vagy, előzz. Siess.

Nem szeretek Budapestre járni, onnan jöttem, leéltem 20 évet, szép volt, vérforraló, aztán lenyugodtunk, kell valami más, én tanyán nőttem fel, láttam az eget úgy, ahogyan egész és kék. Hajnalban keltem, le voltam terhelve, már kicsi gyerekként volt rajtam felelősség.
Kimenni a rétre megitatni a teheneket. Jó messze voltak a tanyánktól, tényleg nem néhány perc volt. Fájdalmasan ordított a másik két tehén. Szívszaggatóan üvöltöttek felém, szaladtam vissza még két veder vízért. Az első kettőt letettem a két tehén elé, felhörpintették azonnal, egy napig szomjaztak kipányvázva a réten. A másik kettő megvadulva bömbölt, vizet kért. Csontig hatoló a szomjúság, s ahogy kérik a vizet, ösztön.

Megyek Pest felé, 2A, valaki a seggemben türelmetlenkedik, attól vagyok ideges, éppen elhagytuk Rétságot. Villog, tolja a dudát, centikre van tőlem, legszívesebben nyomnék neki egy satut, hogy forduljon fel, de ha még életben van, akkor letépném a kitört ablaküvegen át a vérző arcát, és feldugnám a seggébe, hogy pislogjon bele a saját szarába. Budapest nincs messze, már rég megelőzött, sőt, másodpercekért teszi kockára az életét, s másokét.
Budapesten mellettem áll a piros lámpánál, valahogy hiába minden igyekezet, nem jutott előrébb. Nekem Suzuki, zöld, szép www.guga.hu. Megvetően néz át, megismer, rádöbben, hogy hol találkoztunk. Arra is rádöbben, hogy tepert, mint az ökör, s nem jutott előrébb.

Az ember, ha ismeretlen helyen jár, s nincs nála térkép, akkor megalázottként segítséget kér. A megalázottságot senki sem kedveli, minden ember a nyeregre vágyik, hogy tudja merre lovagol. Én kinevettem azt, aki depressziós, s azt mondja pánikroham. Amikor átéltem nem is tudtam, hogy abban van részem. A térképemet kerestem. Vannak pontok, tudom, hogy a nejem hogy lélegzik, ha nehezet sóhajt azt is tudom, érzem, ha baj van. A gyerkőcök is úgy vannak nevelve, hogy ne szégyelljen semmit, nincsenek elkényeztetve. Kemény vagyok velük, nem is hisztériáznak, ha valamit nem kapnak meg. Nem azért mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs rá szüksége. Én vagyok a család feje, én hozom meg a döntéseket, s mindent annak érdekében, hogy a családunk épüljön, szépüljön. Mindent megbeszélek a feleségemmel, s annak függvényében, ő nem kérdőjelezi meg a döntéseimet. Azzal is tisztában van, hogy néha hibázok.

Most az egyszer hibáztam, nagyon nagy hibát követtem el. Saját magammal hitettem el, hogy az amit teszek jó. Ahogy élünk az irigylésre méltó, s tökéletes. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem volt veszekedés belőle, nagyon gyorsan zajlott le. Ő telefonált, reggel volt, és a kávé, amit főzött nem volt rajta a térképen. Észre sem vettem, hogy milyen állapotban vagyok, a takaró alatt szerettem volna megérinteni. Benyúlni a bugyijába, s várni, hogy rám mosolyog. Valami, valaki visszatartott ettől okosan. Ha önmagam ellensége lennék, akkor megtettem volna. Hallom, hogy a fiam mozgolódik az ágyban, felkel, kijön a szobájából egy szál gatyában, köszön, de a hangjában rémület, fél, retteg.

Na meséld csak el apádnak, hogy mi volt itt éjjel!
Én próbálok úgy tenni, mint aki ura a helyzetnek, s mindent kézben tartok.
A fiam összehányta az ágyat, belefeküdt, lehányta a falat, széthordta a lábával, lehányta a wc kagylót, s az egészből nem vettem észre semmit. Aludtam mélyen.

A frissen főtt kávét még megittam, a szokásos dolgok, s a kialakított világ, amiről eddig azt hittem, hogy létezik. Utána kimentem a műhelyembe, s próbáltam begyújtani a kályhát.
A nejem utánam jött, s kérdéseket tett fel. Én hiába válaszoltam neki, egyre jobban éreztem, hogy kiszakadok ebből a világból, valami nem stimmel, próbál velem tartani, de nem tud követni, csak ragaszkodik hozzám. Vagyunk mi egymásnak ketten, ő mindenkit megmar, aki bennünket bánt, én az égbe repülök. Megijedt, elrémült tőlem, mert látta, hogy összeomlott az utolsó védvár, aki én vagyok.

Valamikor régen volt a Nagy Magyarország, szépen önellátó volt, nem kellett ide semmi. Voltak a járások, emberek, problémák, amit tudtunk kezelni, s volt az identitástudat. Tudtuk, hogy hová tartozunk. Ez egy erős nemzet volt, erős egyénekkel, akik nem ismerték a félelmet.
Jött a Trianon, ne boncoljuk, nem mai történet, valakinek útban volt ez az erős nemzet, a szuper hatalom. De hiába robbantottak bennünket széjjel, egyénenként, mindenki, minden, s minden, s minden nagyon erős volt. Legyen az magyar délen, vagy északon, vagy a fasz tudja hova csatolva. Életben maradt, nem tűnt el, hiába volt az a cél, hogy beolvasztani. A terv nem járt sikerrel, köszönjük, de életben vagyunk, s a látszat ellenére összetartunk. Ócska zsidó trükk, hogy beszivárogtok az államhatalomba, s elhitetitek velünk, hogy semmit sem érünk.

Úgy kezdődik, hogy vásároltok médiát, mert pénzetek az van. Idejöttök, és megmételyezitek az erkölcsöt. Szokványossá teszitek, hogy a házaspárok elválnak a legkisebb probléma láttán.
Elfogadott tény, hogy rengeteg gyógyszert reklámoztok a tévében, mint ha beteg emberek lennénk. Bocsi, nem vagyunk betegek, lehet hinni az ellenkezőjében is, csak nem ez a propaganda lényege. Nem tűnik fel, hogy minden reklám arról szól, hogy vegyél szemetet, vegyél gyógyszereket? Vásároljál, vegyél fel hitelt, adósodjál el, kövesd a hamis értékrendet. Láttam egy embert. Igazából nem is ember, csak külsőleg kemény, nagyon igyekszik a látszatot fenntartani. Fáradságos meló, még az is nehéz neki, hogy rám néz és köszön, annyira színpadias. Valójában meztelen van, kilátszik a micsodája, de elhiteti magával, hogy a világ kiszolgálja, a világ a rabszolgája. A világ az úgy ahogy van, csak az ami, s egy leképezett gondolatvilág, mindenki mást vár, mint ami maga a világ, s az igazság. Az igazság az, amire senki sem kíváncsi.

Az ember elkezdi magának bemagyarázni, hogy nekem van igazam. Szerencséje van, hogy ha igazolják neki mások, s támogatják. Nekem nem volt szerencsém, senki sem támogatott, s nem értett velem egyet. Egyedül a feleségem.
Ő értette egyedül, hogy miről beszélek, ő volt nekem az egyetlen biztos pont a térképen, aki azt mondta, hogy én mindig itt vagyok neked. Benne nem kételkedtem soha, nem vert át, nem okozott csalódást. Ő nekem van teremtve, mert igaz vagyok, igazat beszélek, nem szeretem a hazugságot. Ő is igaz, nem hazudik, nekem van teremtve.

A Bibliában nagyon szépen meg van fogalmazva az, amit átéltem.

Jel 6,14
És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.

Sejted, vagy érzed, hogy valami nem stimmel körülöttünk a világgal? Soha nem találkoztam egyetlen emberrel sem, aki háborút akart volna, még is egyre több és borzalmasabb háború van. Ami kint az bent, ami fent az lent. Minden férfi nőre vágyik, minden nő gyereket szeretne szülni. Mégsem ez történik velünk. A kicsi gyerekek leülnek egy doboz elé és borzalmakat néznek, a szülők leülnek egy másik doboz elé és borzalmakat néznek.
Nem mesélnek a gyerekeiknek magyar népmeséket, nem is beszélgetnek velük. Az egész kitart karácsonyig, minden reggel rohanva ébrednek, gyerünk, mert nincs idő, edd meg gyorsan a reggelidet, nehogy lekéssd a buszt. Gyerünk kicsim gyerünk! A problémákat nem beszélik meg vele, ha megjött, nem a család védelmébe érkezik, nem is teheti, mert az egészséges családmodell arculatát rég lerombolták a fejekben. Ismét a tv elé ültetik, hagyjál már, fáradt vagyok, alig kapok levegőt. Apa az nem apa, anya az nem anya. A gyerek is csak egy fura húshalmaz és fura dolgokat tesz. Karácsonyra kap egy játékpisztolyt, vagy egy új, de legalább nagyon drága ajándékot, amit be lehet kapcsolni. Rá lehet kötni a tévére és a gyerek egy valódi Isten lesz, egy diktátor, népirtó, tüzel, kéjesen élvezi. Áhhhhh, ez az, újratölti a fegyverét, anyuka és apuka boldog, könnyes a szemük az örömtől, a mi kicsi fiunk.

Megértettem mindent, játékban vagyok, reggel, ahogy lehajoltam a kályhához, hogy begyújtsam a tüzet megnyílt felettem az ég. A bolha tökén a pattanás atommagja vagyok, s bepillantást nyertem az univerzum titkaiba, megláttam, hogy mitől dobog a szíve, milyen lélek lakik benne, s hogy, ami bennünket körülvesz az egy szünet nélküli, és észrevétlen harc.
Két választásom van. Vagy elmondok mindent és akkor azért tartanak bolondnak. Vagy soha többet nem szólalok meg, azért is bolondnak fognak tartani. Két ember van, aki megérti, hogy mit szeretnék mondani. Az egyik azonnal megrémül, a másik mosolyog. A többiekre kár fecsérelni a szót. Arra is rájöttem, hogy nincs semmi dolgom, itt vagyunk a dolgok kapujában. Nem mondom, hogy nem örülök, most már csak mosolygok, de az elején kiszaladt belőlem a lélek, úgy megrémültem.

Mindjárt érteni fogod, hogy miről beszélek, mert az, hogy az ég eltakarodik, felgöngyölítik, mint egy papírtekercset, az képletes, szimbolikus. Mindjárt átéled te magad is, hogy a valóság bekopog az ablakon, és a függöny elhúzódik. Az egész életed, életünk, amit valóságnak képzeltünk az felfedi önmagát és rájössz, hogy mi ez a színház, s ki a rendező.

Anyám a csirketelepen dolgozott, sok pici apró csirke, sok ezer. Én szerettem bejárni oda anyámhoz, gyerek voltam, bementem a csirkék közé és leültem. Észrevettem a fejükben a programot, megláttam azt az űrt, amit ők nem értettek. Keltetőgép, csirketáp, etetőgép, futószalag, ketrecekbe rakják, kamion viszi a baromfifeldolgozóba.
Leültem közéjük és azonnal odasereglettek hozzám, az egész mozdult egyszerre, mint ha egy sárga szőnyeg lenne. Bennem a kotlót látták, beborítottak, csipogtak, keresték a válaszokat.
Találtam köztük egy feketét, utólag visszagondolva nem volt véletlen, az életemben megtaláltam azokat a pontokat, ahol jött egy üzenet. Hazavittem, hogy elkerülje a sorsát. Nagyon megszeretett, ha mentem haza iskolából, akkor elém szaladt, követett a lakásba, leültem a konyhába enni és felugrott az asztalra, hogy velem legyen. Kapott a kenyérből, a tenyeremből evett, borzasztó fárasztó volt, hogy állandóan a lábam között futkosott. Egy igazi kotlónak megterhelő lehet a feladata, hogy ennyi kiscsirkét a szárnyai alá tereljen.
A csirke megnőtt, s egyik nap arra mentem haza, hogy anyám levágta, és levest főzött belőle.
Hiába gondoltam azt, hogy elkerülheti a sorsát. Potyogtak a könnyeim, szipogva kanalaztam a levest, anyám megértette velem, hogy a csirke az nem játék, hanem étel. Egyél fiam, mert ki fog hűlni!

Mire a fákról lehull a lomb megérted miről beszéltem.
Köszönök nektek mindent, tényleg mindent.

[Ezt külön.]

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.