Ézs 55,12
Mert örömmel jöttök ki, és békességben vezéreltettek; a hegyek és halmok ujjongva énekelnek ti előttetek, és a mező minden fái tapsolnak.

Kedves naplóm! Mekkora baromság már a saját magad által vezetett naplódat megszólítani, hogy kedves. Nem kicsit nárciszizmus, na de mindegy, csapjunk a lovak közé. Régen írtam, lehet ez is baj, hosszú évek óta kiírtam magamból mindig örömet, s bánatot. Kezdem a végén. Miután machete-val kiirtottam egy négyzetkilométer kökényest (muszáj, mert másképp nem lehet kiszedni belőle a szemetet), és kihordtam az erdőből egy traktornyi téglát, betont, sörös üveget, pálinkás üveget, s egyéb valamikor szebb napokat látott alkoholos italokat tartalmazó palackokat, meg bezsákoltam fűtésre 8 zsák igen száraz gallyfát, megálltam és…, mi erre a legjobb szó? Észrevettem az erdőt. Eddig nem nagyon érdekelt, girbe-gurba fák aszt jóvan, meg elég meredek lejtő. Kaptatós volt felballagni a betontörmelékkel, rendesen átizzadt a pólóm és a két pulóverem, a kopasz fejem gőzölgött, guga egy munkagép, munkaterápiára fogtam magam.

Szóval egyszer csak ott termett az erdő körülöttem, s megmutatta magát. Akkor végeztem, lépni alig bírtam úgy elfáradtam. Ziháltam, szaporán vert a szívem, és ha valaki odajött volna, akkor valószínűleg köszönni sem tudtam volna, annyi erőm sem maradt.
Valami furcsát hallottam, neszt, zörejt, elég halk volt, s egyre erősödött, határozottan akkor kezdődött el, előtte biztos, hogy nem volt, mert meghallottam volna. Álltam a szakadt barna mackómban, a szétégett szürke kapucnis pulcsimban csapzottan, s mint ha színpadon állnék, elég szánalmas látványt nyújtottam, de mostanság ebben utazom, szeretem megbotránkoztatni azokat az embereket, akik rám vannak utalva. Hatalmas tapsvihar kellős közepén találtam magam, a fákon még megmaradt, s elszáradt, már tényleg csak ilyen gugát megtapsolásra való fakó sárga levelek egyszerre beindultak. Az egész délelőttöt, majd később a délutánt is az erdőn töltöttem, elszántan, hogy oly mértékben kifárasztom magam, hogy ha este belépek az otthonunkba, ami már lélekben rég nem az, csak annyi erőm maradjon, hogy eldőljek.

Vagy öt percig álltam némán és boldogan, s nem szégyellem bevallani, meghajoltam, s azt mondtam, hogy én köszönöm. Eszembe jutott egy sor a Bibliából, az idézet, amivel kezdtem, s életemben először tapasztaltam, hogy ez tényleg igaz, nem csak ilyen metafora, van, létezik, megéltem. Lehet csak bebeszéltem magamnak, de akkor is, senki más nem köszöni meg, amit teszek, persze nem is azért teszem, önző célból, mert bajban vagyok.

A mai napom egészen jól indult, de utána felébredtem (by nem férek a bőrödbe). Már tegnap délután elhatároztam, hogy addig nem eszek egy falatot sem, amíg el nem múlik a problémám. Nem vagyok túl bátor, de egyszer brahiból nem ettem egy falatot sem hét napig.
A haverom a kukoricás Zsolti, aki pattogatott kukoricát árult és bitang egy csávó volt, rengeteget lógtunk együtt, hatalmas arc. Szóval ő mesélte, hogy egyszer nem evett hét napig és az milyen jó volt. Na mondom, ha te megtetted, akkor én is, így aztán nem ettem hét napig. A vizet nyeltem, mint az ökör, de azzal nem lakik jól az ember csak egyre szomjasabb lesz. Hogy mi volt a jó benne, azt nem tudom megmondani, valószínűleg a csakazértis én is megcsinálom, semmi más. Hjaj, kukoricás Zsoltról feltétlenül el kell, hogy meséljek egy sztorit, még mielőtt továbbmennénk. Volt neki egy személyes galambja, odajárt hozzá kunyerálni kukoricát és már eléggé elkapatta, mert egész nap ott őgyelgett körülöttünk. Bontogattuk a söröket meg a töppedt szőlőből készült borokat és hecceltük a galambot, nagyon jól eltársalogtunk vele, s ez már napi szinten teljesen természetessé vált. Egyik reggel cefet másnaposan mondja, hogy ugorjunk fel a cipőboltba a csajokhoz, főznek nekünk lecsókolbászt, meg lesz hozzá friss kenyér, savanyú káposzta, másnaposság ellen kifejezetten jól jön, na meg ha ott vagyunk, akkor igyunk néhány sört is. Csajokkal elvihogtunk, rezsón megfőzték a cuccot, aztán legurítottuk a söröket. Jövünk ki nagy vihogva, meg egymás térdét csapkodva a cipőboltból, erre a Zsolti személyes galambja ott ül az emelet korlátján, feljött utána, mert látta, hogy hova mentünk be. Zsolti erre nagyon megörült és elkezdte tubicázni, meg így galambom, úgy galambom, meg kifejezetten díjazta, hogy hűséges kutya módjára követi. Hja, megint elkanyarodok egy kicsit, Zsoltinak volt egy nagy kutyája, fekete, talán valami tök mindegy, nem értek a kutyákhoz, de ilyen kisborjú méret. Az volt a neve, hogy bútor, érted, bútor, de csak azért, mert ha bement a lakásba nem volt kisebb a bútoroknál. Szóval intyempintyemezi a galambot éppen nagy elánnal, amikor megáll velünk szemben egy igen formás, kigömbölyödött csaj, fehér miniszoknyában, mindent megmutatva, mi meg így félig lehajolva a galambhoz ámulunk a csajra, meg sem bírtunk szólalni, mert olyan hülye helyzet volt. Erre Zsolti kivágta magát nagyot nyelve, mert még a szája is kiszáradt, hogy én ezt a galambot ismerem. A csaj elfintorodott, megvonta a vállát, s hozzátette, hogy csak rontasz a helyzeteden.

Uhhh, hol a vakarékban tartottam?
Hja, hogy nem eszem addig, amíg el nem múlik a problémám, velem az a helyzet, hogy elég csökönyös és makacs vagyok, ha valamit a fejembe veszek, attól nem tágítok.
A nejem a megmondhatója, hogy lehetek akármilyen beteg, orvoshoz csak a legvégső esetben megyek, s nem vagyok hajlandó gyógyszert bevenni. Ha fáj valamim, szokta mondani, hogy vegyél be egy (tököm se fogja reklámozni őket, egész nap dől a tévéből). Én meg azt válaszolom, hogy jobban félek a gyógyszerektől, mint a fájdalomtól. Nekem van egy hármas fogatom, ami minden bajra gyógyír. Fokhagyma, vöröshagyma, házi pálinka. Oszt jónapot, ha nagyon beteg vagyok, akkor növelem az adagot. Utoljára már tényleg csak azért hallgattam rá, mert nem bírtam kikelni az ágyból. 12 éve végzek ülő munkát. Ha szervizelek ülök, ha megyek valahová szervizelni ülök, ha megérkezek valahová szervizelni, akkor leülök szervizelni, majd onnan hazaülök, s otthon újra leülök. Így keletkezik a gerincsérv, na mindegy elmentem, mert már tényleg sajdítva néztem a fájdalomtól. De még az az orvos, úgy káromkodott, mint a kocsis, majdnem vigyázzba vágtam magam előtte. Nagyon smirdli volt a stílusa, amikor bekötötték az infúziót és feküdtem az ágyon, s közben mellettem a nejem meg a két gyerek, várták, hogy lecsepegjen, na akkor bejött a doki és békülékenyebb hangnemet eresztett meg, érted, leereszkedett, megkegyelmezett. Én értem, hogy megy a feszkó minden téren, és mindenkinél, a dokit rendesen maga alá gyűrte, vagy szakmai ártalom, mert a Neurológián voltunk. Na ennyit arról, hogy én miként kezelem a betegségeimet, már ha van, mert nem jellemző, pedig beleadok apait, anyait, a két végén égetem a gyertyát, de mindjárt mesélek.

Most valami más van, a köznyelv úgy nevezi, hogy pánikroham. Mindig is körberöhögtem azokat, akik arról panaszkodtak, hogy pánikrohamuk van néha és nyugtatón élnek. Na ne marháskodjál már, biztos nincs elég problémád, azért van időd pánikrohamra, aztán magamban legyintettem, hogy ez valami lesajnálni való népség. Még Polát is rendesen basztattam, amiatt, hogy rendszeresen nyugtatózta magát. S aztán egy reggelen úgy alakult, hogy elvesztettem a gugát. Voltak történések körülöttünk, ami miatt elég zaklatottak voltunk a nejemmel, s dióztunk, hogy mi legyen. Ültünk a bungiban, stresszeltünk, agyaltunk, hogy miképpen másszunk ki belőle ( a nagyobbik fiam Levente). Szerintem az már csak a kiváltó ok volt, mert valahogy 2010 közepe tájától folyamatosan olyan dolgok történtek velünk, amire nem volt magyarázat, értelmes válasz, nem sorolnám fel mindegyiket. De minden hónapra jutott egy jó adag belőle. Amikor Leventével történt a dolog, akkor már éreztük, s mondtam is a nejemnek, hogy figyeld meg ez már a második szint, innentől sokkal keményebb problémák jönnek. Ez 2011 őszén volt, és sajnos igazam lett. Ültünk a bungiban, amit már úgy belaktam, hogy minden porcikámban éreztem, jöttek vendégek és imádtak a bungiban leülni, beszélgetni, bontogatni a söröket, vihogni, az élet magvas dolgait megbeszélni. Az történt velem, hogy egy pillanatra beláttam a függöny mögé, tudod, mint amikor kiscsákóként a bábszínházban ülsz. Percekig kiürült a fejem, a nejem csak nézett rám, elkezdtem reszketve sírni, és nem tudtam megszólalni, soha nem éltem át ilyet előtte.
A legjobb kifejezés, hogy guga nem volt, a lélek kiszállt belőlem, a testem ült rémülten és rászkódva, időbe telt, amíg magamhoz tértem, s kérdeztem a nejem, hogy mi volt ez az egész?

Vettem egy nagy levegőt és örültem, hogy megszabadultam az egésztől, reméltem többet ilyesmiben nem lesz részem soha, mert elég kellemetlen volt, hogy én mint családfő lelkileg összeomlok a családom szeme előtt. A helyzet fokozódott Leventével, elkerülhetetlen volt, a legrosszabb, amit vártunk. Próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatokat, hogy semmi gond, végül is egészséges, stramm gyerek, talán túlságosan is az. De még mindig nincs semmi gáz, mert az én szüleim többet jártak miattam a rendőrségre, mint szülői értekezletre.
Ülünk a szobában az ágyon és megint eltávolodott tőlem a valóság. Egyszer csak úgy éreztem magam, mint aki idegen helyen jár, láttam már a bútorainkat, a tévét, a padlószőnyeg, elvileg nyugalmat kéne árasztania, mert otthon vagyok, de nem érzem otthon magam, akkor jöttem rá, hogy rábasztam. Skizofréniás tünetek, vagyok én és látom magamat, hogy belül milyen vagyok az én és megrettenek a felismeréstől. Eddig kifelé éltem, voltam bent az én, aki vagyok, akiről egyáltalán nem tudom, hogy ki. De azzal soha nem voltam gondban, hogy fogalmam sincs, hogy ki és mi vagyok, az csak egy dolog, hogy van nevem (Zvolenszki Zoltán), van feleségem, két gyermekem, Suzuki Swift, s egyébként mindenki úgy ismer, hogy guga. De ez mind mellékes, nem zavart, hogy felismerem bent magamat, hogy valami vagyok, embernke lettem elnevezve, de amúgy mi van ott bent? Látom magam második személyként, mint ha ketten lennénk, vagy többen, mert néha a belső hang, ami mindenkit szokott figyelmeztetni, a lelkiismeret vagy mi, néha azt is hallom, meg vagyok én és az, aki mindezt egy külső szemlélőként nézi, s elemzi. Mind ugyanaz, de még így sem tudom, hogy ki és mi vagyok. Na ez az érzés átsuhan rajtam egy másodpercre, s jóval több van benne, a deja vu-t szorozd meg ezerrel. Hirtelen összegörnyedek, megrémülök, és veszetten nézek körbe, hogy mi volt ez már megint?

Ilyen érzéseim voltak régebben is, még gyerekkoromban, iskolapadban ültem, s emlékszem hogy ugyanez az érzés egyetlen másodpercre átsuhant rajtam, s felugrottam üvöltve a padból. Tanár kérdezte, hogy mi a baj, nem tudtam megmondani, aztán családi ebéd alkalmával, tök békés minden, nagymamánál volt a család, aranylagzi vagy mi. Beléptem a konyhába a tányérommal és akkor is rám tört, ahogy megláttam a konyhát, az illatok, mint ha körülöttem a számomra valóságnak hitt világ egy pillanatra széthúzódna, s lehetőségem van bepillantani abba a világba, ami tényleg van és végtelen, s egész, s nincsenek kérdések. De olyan nagy az a teher, s olyan elviselhetetlen, hogy akkor is csak összegörnyedve üvöltöttem egyet, úgy megijedtem. Ezeknek nem tulajdonítottam soha jelentőséget, mert ritkán jelentkezett. Később, amikor rendszeresen füveztem, akkor nem csak egy másodpercre jelentkezett, hanem percekre, néha 15-20 percre, ömlött az információ az agyamba, azt hittem becsavarodok.
Ezért aztán nem is erőltettem a füvezést, mert szinte mindig átcsapott pánikrohamba, a lecsengési fázisa viszont nagyon brutálisan jó volt. Mikor vége volt a rohamnak, akkor olyan belső béke és nyugalom szállt meg, amit azóta sem tapasztaltam.

A nejem átszaladt anyósékhoz nyugtatóért, látva, hogy teljesen káosz vagyok, mint ha valaki egy turmixgéppel belenyúlt volna az agyamba és megkavarta szépen, s a szemhéjam mögött, forgott, s keveredett a botmixer nyomán az agyvelőm. Kábé így éreztem magam.
Érsekvadkert oda-vissza 20km, fogalmam sincs, hogy bírtam ki, ráadásul vendégünk is volt, nagyon úrrá kellett magamon lennem. Nejem megérkezett, s azt hittem azonnal hatni fog, kiábrándultam, s még jobban bepánikoltam, de egyszer csak végre éreztem a hatását, hogy ez jó, s már vigyorogni is tudtam. Guga megérkezett.

Folytatom, mert közben bealudtam, és eltelt egy éjszaka. Helyi idő szerint, hja ezt is elmesélem, kész kabaré, suszter és az ő cipője effektus. A számítógépem, 2003-ban építettem és nemrég az alaplap fogta magát és úgy járt, mint én, elfelejtett mindent Először azt hittem lemerült az alaplapi elem, de nem, nyákhiba, kontakthiba. Avagy a kutya idomul a gazdájához, néha van ilyen, hogy látod a kutyát, hogy ugyanúgy viselkedik, mint a gazdája, mint ha házastársak lennének már hosszú évek óta (erre később még visszatérek, mert szeretném a gazdi és a ző házi kedvencét alaposan kivesézni, mert valljuk be van mit). Szóval bekapcsolom a gépet és azt sem tudja hány óra van, szó szerint, meg, hogy first boot device, nyomjak meg mindenféle gombokat, ha szeretnék elérni valamit. Egy Sapphire 865 alaplap, nagyon összenőttünk, megszerettem, csak ilyen apróságok miatt nem fogom lecserélni, az ember egy kapcsolat során rákényszerül, hogy elnézze a másik hibáját, különben az a vége, hogy le is út, fel is út. Szóval a gépemet miután bekapcsolom, kedvencek között van a www.pontosido.hu, az alapján beállítom a számítógép belső óráját, a másodperecekre természetesen nem ügyelek kínosan, nem autista vagyok bazdmeg! Első lépés, hogy tudjuk, hogy hány óra van. Kezdő skizofréniásoknak és pánikbetegeknek ingyenes alaptanfolyam.

A nejem nemrég felvetette, hogy a kisebbik fiunk Benjámin elképzelhető, hogy autista, de nem is felvetette, csak feltűnt neki, hogy Bendzso felébred és azonnal megkérdezi, hogy hány óra van? Azzal nem elégszik meg, hogy mindjárt 6 óra lesz, nyomatékosan rákérdez, hogy pontosan mennyi az idő. Hány óra és hány perc. Oké, nekiáll, tesz-vesz, közben ráles a laptopra, s anélkül, hogy bárki kérdezné, tájékoztat a pontos időről. S ez így megy egész nap, soha nem kérdezi tőle, hogy hány óra van, de ő mindig mondja, kb. negyedóránként. Karácsonyra kapott egy neki való karórát. Ne ijedj meg, nem kínai lófasz, márkás, de azért a mi pénztárcánkhoz mérten. Uhhh, szóljatok már rám, hogy a kínai témát is boncolgassam, mert attól is feláll a hátamon a szőr.

Na és akkor most jön az, hogy mindenről, de mindenről lehúzom a vizes lepedőt, elsősorban magamról, s nem kímélek senkit, s akkor még visszafogott voltam, hogy finoman fogalmazzak. Mert azt sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen őszintén fogalmazzak, mert ha megtenném, akkor reggelre sokan pánikbetegek lennének.
Hja, sztori, bocsi a mellékvágányért. Reggel teázunk a nejemmel, s int, hogy éppen mit olvas. Miszerint a világon minden tizedik ember pánikbeteg. Uhhh, mondom az elég sok, hogy van az, hogy én egyel sem találkozok? Azért apukám, mert pánikbeteg vagy és ki sem mozdulsz itthonról, aztán jót röhögtünk. Ez természetesen nem igaz, egész nap úton vagyok a munkám miatt, és idegen házakba kell bemennem, idegen emberek közé, mások otthonaiba, s állandóan fogösszeszorítva és szigorúan összpontosítanom kell, hogy a világ vagyok beteg, nem én, mert ha egyszer is megfeledkeznék róla, akkor úgy járnék, mint nemrég az egyik ügyfelemnél. Volt egy kis szünet, amíg kereste a tollat, papírt, hogy felírja az adatait. Baromi idegesítő volt, mert ott sürgött-forgott körülöttem, már rég megjegyeztem az adatait, a számítógépéhez nem engedett oda, hogy folytassam a probléma megoldását, amit már fejben rég megoldottam. Addig-addig tolta a széket ide-oda, meg felemelt dolgokat, közben motyogott, meg értetlenkedett, lévén idősebb ember, s nem az én tempóm. Az előbb még azt hittem ide tettem, de látszott az arcán a reset, aztán folytatta a keresést. Gondoltam lecsapom egy fekete humorral, hogy írja be a google-ba, hogy toll és papír, mert, amilyen totális kémprogram, nyilván kiadná első találatként, hogy a táskájában van. Na ez az agyérelmeszedés, feledékenység. Uhhh, mi van, ha elfelejtette, hogy az előbb már bevette a Cavintont és túladagolja? Feljönnek a születés előtti élmények, durva cucc .
Szóval térült-fordult körülöttem, én meg nem vettem észre, hogy attól, amit csinált, totálisan befeszültem, idegileg kikészültem, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dolog kisült. Ültem ott mögötte, és a lélek bennem csinált egy hátraarcot, szembenézett velem és a felismeréstől üvöltve felugrottam. Az ügyfél megkérdezte, hogy minden rendben? Valamit mondhattam, mert legalább ő megnyugodott, én annál kevésbé, elég sok időbe telt, amíg visszatértem a valóságba, addigra ő is megtalálta a tollat és a papírt, a táskájában volt.

Megyünk ma Benjáminért az iskolába, a nejemnek ugyanaz az élmény jutott, mint nekem. Benjámin a főút egyik oldalán lévő iskolába jár, Levente a főút másik oldalán lévő iskolába. Ültünk-vártunk a Suzukiban, s mindkét iskolából lehetett hallani, ahogy kicsengetnek. Én Levente elé mentem, s vártam őt. Közben a Benjámin iskolájából sereglettek ki a gyerekek. Jöttek el mellettem csapatokban, köztük a nagyra tartott bánki ifjak is. Voltak úgy saccra hatan. Szoktam nekik köszönni, s ha úgy méltóztatik nekik, akkor vagy visszaköszönnek, vagy nem. Fiúk-lányok vegyesen, idétlenül vihognak a semmin, fejükben bőven van még hely az értelemnek. Gondoltam én vagyok az idősebb, leteszteljük, hogy vajon illemből, hogyan vizsgáznak. Engem még úgy és arra tanítottak, hogy a fiatalabb előre köszön a felnőttnek. Én nem tartom magam semmire, nem hogy nagyra, de idősebb vagyok. Szó nélkül elsétáltak mellettem, mint ha ott sem lettem volna. Na jó tegyük hozzá, hogy ettől még nem fogok sírva fakadni, de basszus annyira jellemző.

Oké, jön a nejem, és felháborodva mondja (egyébként pedagógus), hogy képzeljem, Benjámin jön ki az osztályteremből, és hangosan köszön mindenkinek, hogy sziasztok. Oda sem bagóznak rá, megkockáztatta még egyszer, s még hangosabban mondta, hogy sziasztok. Semmi, a nejem begurult és bekiabálta az osztályterembe, egyébként 2. osztályosok a drágáim, hogy úgy látszik itt senkit sem tanítottak meg a szülei köszönni. Aztán nagy kényszeredetten két-három valaki visszaköszönt az orra alól, hogy szia Benjámin! Közben ott állt az osztályfőnök, és erre az egészre nem szólt semmit. Na bumm, ez van, mondhatnánk na és? Elmondom, mi van, magamhoz mérten még kellően finoman. Kedves bánki gyerekek, én ismerem a világot, és pontosan tudom, hogy amikor felnőttek lesztek és kirepültök messzire, bizony hatalmas bajban lesztek. Amilyenek most vagytok, na az fog visszaköszönni rátok az életben, mert ilyen stílussal, amit képviseltek, a való életben nem lehet érvényesülni. Itt a bánki táblán belül esetleg, amíg a szüleitek asztalánál étkeztek, de utána? Na azt majd ti magatok elmesélitek, ha már megvolt az első kudarc után egy nagyobb pofon és rájössz, hogy az idétlen vihogásodért sehol nem adnak fizetést. Se kicsit, se nagyot.

Mi az a vizes lepedő? S, miért a hasonlat, hogy lehúzzák a vizes lepedőt? Őszintén bevallom, nem tudom magamtól, de mielőtt beírnám a kémprogramba, felvázolom a magam teóriáját. Én arra gondolok, hogy lázas beteg, átizzadta a lepedőt, de ez sántít, mert nem róla húzzák le, hanem alóla, mert felül takaró van, vagy a fene tudja, kérjük a kémprogram segítségét.

http://gatling.ikk.sztaki.hu/~kissg/harc/a-magyar-nyelv-vedelmeben.html

Így törik kerékbe a magyar nyelvet

Aczél Endre cikke a Népszabadság 1999. szeptember 4-i számának 3. oldalán arról, miket mondott Kövér László Németh Miklósról:
Kövér... alaposan lehúzta a vizes lepedőt Németh Miklósról.
Gyönnnnyörrrrű képzavar! A vizes lepedőt ráhúzni szokás valakire. Jelentése: bajba keverni. A cikk tárgyának ismeretében itt inkább a keresztvíz leszedéséről lehet szó.
Uhhh, na ennyit arról, hogy én mindenről és mindenkiről lehúzom a vizes lepedőt, s közben magamat keverem bajba. S még csodálkozok rajta, hogy pánikbeteg vagyok/lettem/voltam, mert, hogy újságom van számotokra.

Semmi sincs véletlen, megtaláltam a gyógymódot, nem akarom elkiabálni, de ma reggel nem vettem be nyugtatót, pedig tegnap délután még úgy gondoltam, hogy ennek a sorozatnak az lesz a címe, hogy: az elragadtatásig Frontinnal elvagyok. De ma átértékeltem, s az lesz a címe, hogy a világ vagyok beteg, nem én.

Mt 6,16
Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondon néktek, elvették jutalmukat.

Ez paradoxon, és az ilyen paradoxonoknak köszönhetően szinte azonnal pánikroham tör rám, mert egy olyan gondolati hurok képződik, melynek mentén, s ha elkezdem követni, akkor azzal végződik, hogy először csend, majd furcsa zajok, amik eddig is ott voltak, csak nem figyeltem rá, minden apró zaj kiélesedik, nagyobb hangsúlyt kap a kelleténél, és elkezdődik. Ezer ágra szakadok. Mint, ha egy vödör vizet porlasztanának, aki vagyok, az ezermillió apró darabkára törik és egy gugás összeomlás kellős közepén találom magam. A legdurvább esetben reszketek és sírok, és nézek ki a fejemből, ahol nincs senki. És most, tessék, itt ülök nyugodtan és írom a gondolataimat.
Szóval, ahogy Karinthy Frigyes mondaná: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

A tegnapi nap folyamán nem ettem egy falatot sem, úgy voltam vele, hogy az okát nem tudom, hogy miért, de Isten hasznosnak gondolja a böjtölést. Csak gyógyteát ittam. Golgota virág, orbáncfű, citromfű. Hja és azért csak engedékeny voltam magamhoz, mert amikor bejöttem az erdőről folyadékpótlás céljából, a liter vízbe, amit megittam, belecsavartam egy teljes citrom levét, s utána titkon belenyaltam a sóba, ami egy kicsi fém tálkában van a konyhánk asztalán. Nem akármilyen só, igazi, tiszta só, kaptuk az egyik ismerősünktől, akinek a nevét most azért nem írom le, mert nem szeret szerepelni egyáltalán, de ő tudja, hogy kiről van szó. Szia Ervin! Szóljatok, hogy később vessem alapos vizsgálat alá ezt a só témát, mert nem szabad szó nélkül elmenni mellette, hogy állami segédlettel mérgeznek bennünket. Tudom, te tengeri sót veszel, a másik blabla meg a himalája só, meg akármilyen, de legalább jó drága. Ahham, nézz utána, hogy miért van benne kálisó, cianidok és egyéb mérgek, aminek nyomán a férfiak hímivarsejtjei szaporodásképtelenek lesznek, de ebbe most nem megyek bele, ha van kedved olvass bele a www.tisztaso.hu oldalba.
Lényeg, hogy imádom benyálazni az ujjam és belemártani a tálkába, imádom a kristálytiszta só ízét, nagyon finom, csak nem tudtam, hogy a boltban vásárolható mérgek és eközött a só között ekkora különbség van, hatalmas, mert amit a boltban kapsz, annak a nacl tartalma max. 20%, a többi, na de tényleg hagyjuk, megint belemerülök ebbe az osztálymicsodába.

Szóval első lépésként éhezem, se tegnap, se ma nem ettem semmit, s milyen érdekes, Isten azonnal válaszolt tegnap is és ma is. Nem mondom, hogy jól esett, de tanultam belőle, s tényleg megérdemeltem. Igaz a tegnapiból jobban kellett volna tanulnom, mert akkor nem válaszolt volna ma hangosabban, hogy értsem is. Szóval a machete-val kaszabolom a kökényest, mert a bánki üdülőövezetet erdő övezi, s az erdőkben átláthatatlan, átjárhatatlan kökényes. Csak a vaddisznók találnak benne menedéket. S, még valami más is, ami miatt kaszabolom azt a kökényest. Polginak nemrég megemlítettem, hogy azért kúrják tele az erdőt szeméttel a bánkra érkező nyaralók és telektulajdonosok, mert a bokor vonzza a szemetet. S mutattam neki néhány helyet, ahol szó szerint tarra vágtam a környéket. A fák maradtak, szemét feltakarítva, bokor egy helyre hordva és elégetve. Munkaterápia, több szempontból is hasznos, egyrészt, ha az erdőn dolgozom, akkor a fizikai leterhelésnek köszönhetően teljesen rendben vagyok, guga egy munkagép, nincsenek elméletek, csak kemény munka. Másrészt a két fiam mindig velem van, ez mindjárt egy felelősség, nem engedhetem el magam, s irányítani kell őket, ez önfegyelmet igényel. Másrészt a két büdös kölyke mivel más után szedi fel a szemetet, legalább soha az életben nem jut eszükbe szemetelni, engem is ebben a szellemben neveltek. Kubi és a másik két közmunkás most biztos nagyon nem szeret engem, mert, amióta a polgi látta, hogy mit csinálok, azóta rádurrantotta őket a nyaralók körülötti erdőkre és mind a három árkot ugrik, bokrot nyes.

De ne szaladjunk ennyire előre, ott tartottunk, hogy Isten tegnap is, ma is válaszolt.
Ugye ott volt, hogy az erdő megtapsolt, de ezt hagyjuk, mert lehet csak bebeszéltem magamnak, de előtte, na azt nem. Suhintok, erre is, arra is és közben tekeredik a kígyó. A gondolataim, nézem a szép nyaralót, rendben van tartva, kívül rend van, belül sincsen, s kezdtem felvenni azt a fonalat miközben csapkodtam, s izzadtam, hogy a kurva anyátokat, vót kidobni kisbicikli a kerítésen át? Mióta jártok ide? A 70-es évek óta? Mi ez a rengeteg piásüveg, ami itt a bokrok alatt hever? Büdös parasztok, jöttök ki nagy elegáns autókkal, kurvára ügyeltek a külcsínre, mert a gyep az bezzeg szépen le van nyírva. Aztán egy rozsdás napernyőre tévedt a szemem, ahogy egy kidöntött bokor mögül előbukkant. Na mondom, mi a fasz? Vége lett a nyárnak, már nem kell, a vászon rég lefoszlott róla, naptejes flakon, dezodorok, amiket valaha gondos szemek emeltek le a polcról, apuci, szerinted melyiket vegyük? Melyik illat illik hozzád? Aztán nagy úriasan a kosárba rakták, befújták, bedezodorozták magukat, úgy jöttek ki Bánkra, majd miután kiürült, kikúrták a kerítésen át az erdőbe. Kubi a megmondhatója, hogy a második traktor szemetet hordta el, amit összeszedtünk a nyaralók után, s a történetnek még koránt sincs vége.

Suhintok nagy lendülettel, a talaj nagyon meredek, ügyes hegymászónak is embert próbáló feladat, de én nem kímélem magam. Valamit vagy csinálok, vagy nem. Az utolsó üvegszilánkért is lehajolok és összeszedem. Szóval fortyogok nagyban, magamban, s egyszer csak kicsúszott a lábam magam alól. Nem pánikroham, szó szerint lezuhantam és a halántékom egy centire egy hegyes tuskótól zuhant el úgy, hogy a szememmel láttam a tuskót.
Miután földet értem azt mondtam, hogy köszönöm uram, hogy nem vetted el az életem. Tényleg eléggé letaglózott a látvány, hogy min múlik egy ember élete. Aztán felálltam és folytattam tovább a melót. Ma meg úgy mentem ki, hogy a bánatot se érdekli, hogy élek, ha akarja vegye el az életem, Ő rendelkezik vele. Benyomultam a bokrok közé és ugyanaz a látvány fogadott. Gyönyörűen kiglancolt telkek, fúú de kínosan ügyelnek arra, hogy ott belül minden rendben legyen. A kerítés mögött meg wc ülőke, biztos összeszarták, meghajtotta őket a vidéki friss levegő, és nem akaródzott a finom lelküknek letakarítani. Elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy az asszony magától eltartva viszi a kerítés felé, és miközben undorodva azt mondja, hogy fúúújjj, átdobja. Ott a helye. Aztán babakocsi, megint piás üvegek, betontörmelék, konzerves dobozok, kiürült samponos flakonok, Amit csak el tudsz képzelni, amiért ezek a drága lelkek oly sokat fizettek abba a drága boltba, s toporogva várták, hogy mikor kerülnek már végre sorra, hogy bepakolhassák a finom szerzeményeiket az autó csomagtartójába. S indulhassanak végre Bánkra, ahol ha már mindent megettek, megittak, elfogyasztottak, magukra kenték, akkor fogják és kikúrják az erdőbe. Mert ezek ilyenek, nincs miért finomkodni velük, meg illedelmesebben gondolni rájuk. Így járt az agyam, hogy bazdmeg, nekem akarjátok előadni magatokat? Hányszor jöttök ki az erdőbe, a nyaraló mögé szemetet szedni? Kihozod a gyereket, az meg nyammog, hogy esse ízlik, asse ízlik neki, meg az is fúj, nincs valami más? Mit ennél drága aranybogaram, rendeljünk neked pizzát? Neeeem, hát akkor mit szeretnél enni? Hülye vagy, hallom nap, mint nap ezeket a dumákat, amikor kint vagytok hétvégén, hogy a gyereket trónra ültetitek és szolgáltok neki. Megmondom nálunk mi van, leteszem az asztalra az ételt, természetesen tudom, hogy mit kedvelnek, hisz ezért a két fiam, az anyjuk is a szájuk íze szerint főz, hisz ezért a két fia, ismeri őket. Szóval, ami az asztalra kerül, azt eszik. Minket még a régi világ szerint neveltek, és étkezés után megköszöntük az ételt, nem úgy, mint a hülyegyereked, hogy feláll az asztaltól és már fut is labdázni. Királyokat neveltek, azok nincsenek ráutalva, hogy bárkinek is köszönjenek.

S mikoron így füstölgött az agyam, azon a lejtős ösvényen, azonnal elvágódtam, megint lezuhantam, nem tanultam a tegnapiból. A sípcsontommal rázuhantam egy kiálló éles tuskóra, s akkor jöttem rá, hogy miért sípcsont a neve. Megint csak saját kútfő, de ha azt fájdalom, vagy erős behatás éri, akkor az ember olyan hangot ad ki, mint a síp. Vagy nem? Nem vagyok kórboncnok, vagy csontász vagy mi a sorozat címe, dr.csont, na ő biztos tudná, bár sohasem nézem. Alig bírtam felállni, aztán rácsodálkoztam magamra, hogy jééé tudok járni. Bár égetően fájt, sziszegtem, mint a sarokba szorított kígyó, de azért fától fáig eltipegtem.
Körbenéztem, hogy mit tudok még ezen kívül tenni? Köszönöm uram, hogy tudok járni és nem tört el a lábam, s nem győztem csodálkozni, hogy milyen apróságokon múlik emberek élete. Összeszedtem a cuccaimat, a két zsák gallyfát felcipeltem a kocsihoz, a szemetet másnapra hagytam. Mikor hazaértem a nejem kijött, hogy minden rendben? Talán azért jött ki, mert túl korán jöttem. Mondtam neki nem, egyáltalán nem. Mutattam neki, hogy mekkora puklis daganat keletkezett a lábamon, mint egy ököl. Sosem volt még eltörve semmim, gyanítottam, hogy most sem tört el, de idegesített, hogy hatalmas daganat van a lábamon és az egész lábam elzsibbadt, talán ideget ért.

Egyet megtanultam, ilyen lelkiállapotban nem lehet Istentől kegyelmet kapni, nyerni.
Sőt, most aztán én leszek az, akiről alaposan lerántom a vizes lepedőt (tudom, tudom, de olyan jól hangzik). Őszintén bevallva, amióta Istent megismertem, vagy pontosabban fogalmazva Isten megismertette magát velem, több hasznot hajtottam a Sátánnak, mint annak a lelki Atyámnak, akitől lélekben születtem. Ez sajnos olyan kikerülhetetlen tény, mint ahogy ezért Isten volt hozzám még is olyan türelmes, hogy nem pusztított el. Ez az igazi kegyelem, de mindjárt megérted.
A nejem mondta, hogy menjünk orvoshoz. Én aztán nem, jobban félek egy pszichológustól vagy elmeorvostól, mint a tűztől. Még, ha el is mennék, el sem tudnám neki mondani, hogy pontosan mi a problémám, mert olyan mély és szövevényes, még a végén valami téves diagnózist állítana fel, téves gyógyszert írna fel, s attól kettyennék meg végleg.

Sőt nemrég, amikor a nejem unszolására a gyomrom miatt elmentünk orvoshoz, tükrözés meg mifaszom, azt mondja a doki, hogy a gyomrának nincs semmi baja, nem lehet, hogy a fejében van valami bibi? Visszaküldött egy másik dokinőhöz, aki az elején megvizsgált. Mondanom sem kell volt akkora léha, lomha és most az jönne, hogy lenge, de szerencsére nem, ahhoz már túl idős volt. Szóval elég lekezelően beszélt, az az igazi komcsi időben felszopódott doktrína. Felírta az orvosságokat, megyek ki, nézem egyik 3000 Ft, a másik 2000 Ft, a harmadik, a negyedik és hadd ne soroljam. Hülye ez? Bevágtam a kukába és irány haza. Hagyma, fokhagyma, pálinka, az gyógyír az ember minden bajára.
Azóta a gyomrom rendben van, elég volt hozzá egy lekezelő dokinő, akitől jobban megrettentem, mint attól a fájdalomtól, amire éjszakánként ébredtem. Gyomorsav.

No de menjünk tovább, állok a konyhában és bizonygatom a nejemnek, hogy ahogy máskor sem foglalkozom a betegségeimmel, úgy ezzel sem. Máskor is elég azt gondolnom, hogy én nem vagyok beteg és kész, nem is vagyok, makk egészséges vagyok. Leszarom, hogy ötpercenként valami buzi gyógyszert reklámoznak. Nem vagyok beteg, bocs, célt tévesztett a reklám. Nem vagyok nyugdíjas, aki egész álló nap képes büszkélkedni, hogy hányféle gyógyszert szed, és milyen drágába került, aztán a fájdalmaival folytatja és mutatja is, hogy itt is ott is amott is, ami a házunk előtt is, áll a balhé áll a tánc, vidám ének hangja száll.
Makkegészséges vagyok, s aztán nézek üres tekintettel a nejemre, teljesen befeszültem, dehogy vagyok, én megzakkantam, atyaég, mi ez az egész? Hol vagyok? Idegesít, ahogy beszél hozzám, minden idegesít, minden idegen, nem találom a helyem, én sem vagyok. Összerezzenek megint, hogy mi volt ez az egész, s kimenekülök a lakásból, hogy keressek magamnak valami feladatot. A nejem látja, hogy bajban vagyok, de nem tud tenni semmit, csak sajnálkozik rajtam. A hideg levegő jót tesz, nehezen térek vissza a valóságba, és nehezen szedem össze magamat. Megvan, sepregetek a mínuszokban papucsban, jaj de jó. Guga te teljesen hülye vagy! Ez nem normális dolog! Hagyjál már, koncentrálok a munkámra, ez jót tesz, amíg sepregetek nem kell rád figyelnem! Oké, nyugtázom, hogy valószínűleg, de tényleg csak tipp, elképzelhetőnek tartom, de inkább nem tartom kizártnak, hogy többen vagyunk bent. Egyébként realtime, ahogy ezt a mondatot és a végén a szót leírtam, akkor volt egy enyhe rohamom. Na ilyen ez.

A nejem mindig kérdezi, hogy milyen? Beszélj róla, beszéljük meg, muszáj kibeszélni! Én meg azzal szoktam védekezni, hogy azért nem szeretek beszélni róla, mert ha elkezdem megfogalmazni, a gondolatokat követni, kibányászni, a képet lefesteni, akkor azonnal pánikrohamom van, úgyhogy maradjunk a jó öreg és már bevált módszernél. Szerintem én nem vagyok beteg, és ennyi, nincs nekem semmi bajom. A nejem ilyenkor tudja, hogy kár vitába szállnia velem, makacs és konok ember vagyok. Éjjel álmomból ébredek, mint akit az áram rázott és akkor tudatosul bennem, hogy álmomban is volt egy pánikrohamom. Ez már nagyon durva, kapkodom a nyugtatót egymás után, s olyankor minden rendben, totálisan lezsibbadok, ha kell beveszek egymás után hármat. Aztán imádkozom Istenhez, hogy Uram, aztán visszaszívom. El sem merek kezdeni imádkozni. Először figyeljünk oda a helyes, valós megszólításra. Szívesebben használom a mindenható Istent, mert ha Uramnak szólítanám, akkor hazudnék, hisz nem hallgatok rá, totálisan önfejű vagyok, magasról teszek rá, hogy Isten miről, s hogyan vélekedik. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a mennyek országában én leszek a legrosszabb gyerek, lehet még sarokba is állítanak, ez majd Isten dolga lesz, hogy milyen sorsot szán a lelkemnek, de hazudva nem kezdhetek el imádkozni.

Isten! Tudom, hogy ismered a lelkem, és tudod mi a bajom. Csak szól egyet és meggyógyulok, kérlek irgalmazz a lelkemnek, mert nagyon rosszul vagyok, nem szeretnék ígérgetni, hogy majd jobb ember leszek ezután, csak azt kérem tőled Isten, hogy vedd el tőlem ezt a betegséget, hatalmadban áll. Tudom, hogy nem nézed jó szemmel, hogy nyugtatókon élek, tudom, hogy azt tartod helyesnek, ha hozzád fordulok kegyelemért.

A történethez hozzá tartozik az (ugye, hogy semmi sincs véletlen) az autóban ültem, Rétságon a nagyparkolóban. A kistáskámba bekészítve egy szem nyugtató pánik esetére. Elég rendesen bekalandoztam a fejemben eme honnak minden zegét és zugát, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy nini, hol a guga? Bevitték az erdőbe? Olyan pánikroham tört rám, hogy rendesen kapaszkodtam a kormányba, s úgy viselkedtem, mint egy eszelős. Remélem nem látott meg senki. Miután az apró szilánkokból újra sikerült összeraknom magam, mondom oké, nyugi, vegyél egy mély levegőt, ott a gyógyszer a táskádban. Nyúlok érte, hogy majd nyállal lenyelem, csak adj uram de gyorsan már, kapkodva, idegesen rángattam a zippzárt, és a gyógyszer elgurult. Ha valaki akkor látott, jogosan mondhatta rám, hogy gugának elgurult a gyógyszere. Még nagyobb káosz lett úrrá rajtam, idegesen kiszálltam az autóból, mind a négy ajtót kinyitottam és tüzetesen átvizsgáltam az ülések alját, lámpával bevilágítottam és könyörögtem, hogy uram, ne csináld ezt velem, segíts, csak most az egyszer, naaa, lécci, lécci. És bazdmeg nem lett meg a gyógyszer, valami nagyon állat módjára értem haza, nem is emlékszem rá, hogy hogy tettem meg az utat (erre mondják, amikor vezetsz, hogy sohasem tudod az úton ki jön veled szemben). Berontottam a lakásba dúvad módjára és hol a gyógyszerem? Azt már tudtam, hogy idő, amíg hat, de legalább már bevettem.

Erre ma jövök haza az erdőről a bedurrant lábammal, és ugyan aránylag nyugodt voltam, de céltalanul nem lődöröghetek. Fogtam a porszívót és nekiálltam kiporszívózni az autót. A gondolataim szokásosan a megfelelő mederben. Eszembe jutott, hogy se tegnap, se ma nem ettem semmit, s inkább az éhség legyen úrrá rajtam, mint a pánikroham, a kettő valahogy kioltja egymást. Ez olyan, mint a savas meg a lúgos kémhatás, hja szóljatok már, hogy meséljem el miért szódabikarbónával, mosok fogat, mert fontos téma.
Elmélkedek, önelemzek, közben csuhogok, püfögök a porszívóval, eszembe jutnak régi dolgok, ahogy ott és akkor Isten munkálkodott, s hogy nincs okom pánikolni, biztonságban vagyok. Egy régi történet, amikor éjszaka plakátoztam egy nyelviskolának. A4-es lapok, kerékpáron, rádió a fülesben, mindig éjfélkor indultam és reggel hatra értem haza. Volt olyan útvonalam, hogy a Népstadintól indultam, Határ út, Erzsébet központja, majd a franc se tudja, valahol az Ecseri piacnál átmentem Soroksár Hősök terére és onnan Dunaharaszti, majd vissza. Buszmegállók üvegfalára kellett kiragasztani, nem volt rossz meló, azért szerettem csinálni, mert független lehettem mindenkitől. Érdekes, hogy én mindig csak ilyen munkákat vállaltam el. Egyszer a zuglói önkormányzatnál voltam környezettanulmányos. Valaki kért segélyt, én kimentem a címre és szemrevételeztem, majd javaslatot tettem. Általában tojtam az egészre, mindenkinek megajánlottam, egy két hülye húzás volt, amitől felment bennem a pumpa, de ezt most nem ragozom, mert teljesen más téma. A lényeg, hogy hétfőn megkaptam a címeket, kedd délutánig kerékpárral lejártam az egy hétre kiadott melót, mert ők úgy számoltak, hogy busszal megyek, mint mindenki más. Így az volt, hogy hétfő, kedd meló, majd következő héten csütörtök és péntek meló. A köztes időben kiruccantam a haverommal Hollandiába, Olaszokhoz, Angliába, stb.

Szóval hajnalban tekerek Erzsébeten a központban, beállok egy buszmegállóba, mint a helyi járat és vakolom fel az üvegfalra a plakátot. A szemem sarkából észrevettem, hogy közeledik két alak. Volt ilyen már máskor is, az utca még hajnalban sem üres, főleg nem egy városközpontban. Viszont azt is észrevettem, hogy a viselkedésükkel valami nem stimmel, a reakcióik, ahogy összenéztek és a válluk mozgása, a szemük villanása. Veszélyt szimatoltam, de már túl közel voltak. Még éppen sikerült kiugranom a buszmegállóból és felpattanni a kerékpárra, de úgy, hogy ketten kapaszkodtak belé, hogy megdöglessz a kurva anyád. Egyet sikerült fejbe rúgnom, a másik gondolom meglepődhetett, de az összes plakát szétszóródott a városközpontban a buszmegálló előtt az úton. Tekertem, ahogy kifért a csövön, befordultam egy sarkon, közben ezek üvöltöztek utánam, hogy kinyírunk baszod! Alig kaptam levegőt, életem első támadása volt, és mennyire értelmetlen, mert a támadás az ilyen, hogy nem nyújtanak be előtte kérvényt, hogy ilyen és ilyen indokok alapján szeretnénk önt megtámadni, egyetért e? Ha igen jelölje be az A rubrikát, ha nem, akkor a B rubrikát x-el, de kék tintával, s jól láthatóan. Szóval tököm, ez tényleg értelmetlen volt, jöttek és ha nem vagyok észnél, akkor végem. Aztán jobban belegondolva én rádiót hallgattam, plakátoztam, dudorásztam, honnan a hatodik érzék, hogy megneszeltem mi jár a fejükben? Na Isten valami ilyesmi, ennek ellenére én vásároltam magamnak egy személyi riasztót.

Ott volt a plakátok közt elrejtve, elég érzékeny szerkezet, és kurva nagy ricsajt csapott. Vittem magammal minden este, de sajnos csak magamnak csináltam gondot. Ilyen nyári langy hajnalokon családi házak ablaki előtt a buszmegállókban direkt igyekeztem halkan dolgozni, hogy ne ébredjenek fel a zajra. Nagy alattomban élvezve a jó zenét nyúlok a plakátért, még tánra is perdültem, olyan mozdulatokkal, piruett, meg bagett, vagy az nem az?
Erre megszólal a személyi riasztóm és sorra nyílnak az ablakok, mert ez nem holmi autóriasztó, amire a kutya sem figyel fel. Tényleg, ha senkit sem érdekel az autóriasztó, akkor minek bele? Szóval ennek olyan hangja volt, mint ha egy gyereket és egy papagájt egyszerre kínoztak volna, ezeket a keltett hangokat add össze és tedd bele egy mosógépbe és állíts be egy főmosást előmosás nélkül, zárja le a mosógép fedelét, forgassa el a… na szóval ez történt.

Miután a harmadik ilyen hajnali rikácsoláson voltam túl, rábíztam magam újra Istenre, ahogy előtte is, mert nincsenek véletlenek. Ott tartottam, hogy porszívózás, csühögés, pufogás nagy elmélyülten, egyszer csak látványosan előkerül az az egy szem nyugtató és hopp már be is szippantotta a szemeteszsákba. Én meg durrogtam magamban, hogy a fene vigye el, bezzeg a múltkor nem kerültél elő ilyen könnyen. S még az is megfordult a fejemben, hogy oké, hogy a porszívó szemeteszsákjába került, ha gond van, akkor képes vagyok és kiszedem onnan, addig kotorászok a porcicákban és egyéb alkalmatosságok között, amíg meg nem kaparintom a kis ribancot. S, akkor jöttem rá, hogy ez Istentől egy jel, egy válasz, hogy a nyugtató oda került, ahová való. Ma reggel ugyanis határozottan felkeltem, vagy izé, felébredtem és elhatároztam, hogy nem veszek be nyugtatót. Eddig minden reggel úgy indult, hogy hopp egy szem és már attól nyugodt voltam, hogy bevettem. Ha elindultam melózni, úton voltam, elég volt a legcsekélyebb jele is annak, hogy gyün a pánikroham, hopp egy szem és megint lezsibbadtam. Gondoltam is magamban, hogy elragadtatásig Frontinon elvagyok.

Meséljek még, hogy mi vezetett ide? Ha esetleg a történet eddig nem lett volna elég érdekfeszítő, akkor feldobom kicsit a témát. Hol is kezdődött? Ha pszichológusnál ülnék, akkor elővenné a gyerekkoromat, hogy biztos ott a gócpont, talán kaptam egy fülest Apámtól, mert nem tudtam befűzni a cipőfűzőmet. Ha a történet elég lesz rá, akkor mesélek a gyermekkoromról is, de most elég lesz visszamenni az időben 2010 nyarára, a Nemzeti Vágta környéke. Hulla szerelmes lettem egy lánybanőbe asszonyba, belepipultam, ki tudja hányszor vált el. Egyébként nem történt semmi, csak a neten beszélgettünk. Ebből lett egy kisebb családi képzavar, hja akkor sem ettem napokig. Egyetlen szót sem szóltam a nejemhez. Elég fájdalmas időszak volt, de szerettem volna meggyógyulni. Sikerült, s ha ez nem lett volna elég, a nejem is ugyanabba a csapdába esett, nem akarattal. Teljesen akaratlanul. Az élet így hozta, hogy ne legyek adósa. Túléltük, gugáéknál zajlik az élet. Nem túlzás, napi egy láda sör fogyott, annyit bírtam és néha kevés is volt. Ha a nejem nem tudta meginni a bort és maradt belőle, akkor bekóvályogtam a lakásba érte és kihoztam azt is. Tudatlanra ittam magam, s azzal indokoltam, hogy nekem így kell eloltanom magam, mert ha nem tompítom le magam eléggé, akkor olyan vagyok, mint egy kibaszott punk zenész, tombolok a színpadon, s valóban belül még most is, ebben a pillanatban is olyan ember vagyok, hogy fuck you, mindenki bassza meg. Csak próbálok viselkedni. Ha néha túlfeszítem a húrt, akkor elpattan, és Isten lekever egy maflást, olyankor észhez térek. Lásd a pukli a lábamon, de számtalan ilyen történetem van. A dolgok soha sem történnek véletlenül. Pont akkor mi? Amikor éppen az jár az eszembe, hogy én mennyivel különb ember vagyok nálatok, jaj de érdekes. Abban a pillanatban, amikor magamat az egekig magasztalom, s durrogok, hogy mások milyenek és én meg nem vagyok olyan. Bibliából szálka, gerenda stimmel?

Hja, emelem a tétet, a nagyobbik fiam Levente is pánikbeteg, volt olyan, hogy kitört rajta, remegett, zokogott, én meg attól lettem rosszul, és totálisan összeomlottam a látványtól, mert beleéltem magam a helyzetébe, pontosan tudtam, hogy mi zajlik le benne. Átöleltem, simogattam, záporoztak a könnyei és simogattam a hátát, nyugtatgattam. Vak vezet világtalant. Oké, csak, hogy még érdekesebbé tegyem a témát, a 2011-es évet végigdrogoztam, nyár végéig. No nem kell rosszra gondolni, semmi illegális, sőt a postás hozta házhoz. Kimentem a kapuba, átvettem mosolyogva a csomagot, a növényi mintákat , mert, hogy többfélét is rendeltem a netről. Látnokzsálya, ihhhh gyerekek, ha nem próbáltátok ne is tegyétek, embernek való. Kratom, csak, hogy felpörgessem a dolgokat, ha bealudnék a Zen Diamond-tól, de kipróbáltam vagy 20 féle növényt, hogy tudjam melyik jó nekem. Találtam a végére vagy négyet, ami mellett letettem a voksot.

Volt még más is pofon bőven, de azokat egyelőre nem mesélhetem el, mert még Bánkon lakunk, egyelőre, hozzáteszem, hogy remélhetőleg mire az ibolya nyílik, már másik talajt fogunk. De ezt sem szeretném elkiabálni. Kinéztünk egy helyet, hatalmas terület, kérő egy brutál erdő közepén. A szó, amit keresel önellátás. Egy kis méhészkedés, egy kis tyúk és az abból adódó tyúktojás. Kecskebirka füvet nyírja, galambok a padláson, szóval ilyesmiben gondolkodunk. Nincs bevezetve a víz, csak kút van. Szeretnénk teljes mértékben függetlenné válni a társadalmi szolgáltatóktól, akik szerintem inkább rablók, de megint másik téma.
Napelemről már elmegy hűtő, laptom és világítás, a többit majd kitaláljuk, a lényeg a startvonal, hogy legalább odáig elérjünk.

Addig is itt a vége, fuss el véle, majd folytatom, azaz abba sem hagyom, azonnal írom én tovább, csak egyszerre elolvasni sok ez, meg feldolgozni.
A kommenteket egyelőre nem szeretném, az a helyzet, hogy a téma, amit eddig vázoltam bonyolult. S, ha most kiragadnál belőle egy mondatot, s a mentén próbálnánk meg kommunikálni, szerintem nem tenne jót. Előrevetítve azt, hogy nem fejeztem be, úgyhogy a kommentek megválaszolása helyett inkább írok tovább, mert arra is rájöttem, hogy az írás, nem csak, hogy Istentől kapott ajándék, képesség, amit sohasem tanultam, de egyben lelki gyógyszer is. Mert, amíg írok, addig én lehetek, s olyankor úgy érzem, hogy az lehetek, aki vagyok.

Összezavarjalak teljesen?

Mt 16,24
Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.

Ajánlanék egy linket a boltokban kapható konyhasókról, nincs különbség, ami a boltokban kapható az szó szerint méreg: [link]

Muhaha [kockacukor, mert sikerült végigolvasnod egy húzásra]