Most van magamra időm. Úgy igazán, nem az van, hogy akkor most beosztom, hogy ezt tanulom, ezt az ügyet intézem, ezt szervezem le, ezeket a kreatívokat vágom ki stb...
Ennek örömére, most úgy döntöttem, hogy megnézem, hogy ki is vagyok valójában, és hogy lettem ilyen. Tudom, már született egy ilyen bejegyzés, de az ember véleménye mindig alakul, főleg akkor ha saját magáról van szó.

Akkor lássuk csak. Jelenleg úgy gondolom, hogy vannak hiányosságaim, az egyik az, hogy nehezemre esik türelmesnek lenni, akkor, hogy ha nem látom a logikát a dologban, nagyon fel tudom húzni magam rajta, pedig néha csak bele kéne gondolni, hogy a másiknak az a dolog miért egyszerűbb, vagy hasonló. Emellett a másik nagy hibám, hogy néha úgy tűnhet okoskodom, pedig sosem áll szándékomban. Szeretem elemezni a helyzeteket és úgy találni megoldást, talán ez tűnhet úgy, hogy okoskodom.
Mindemellett segítőkész, kedves és normális tudok lenni (elég az önfényezésből )

Akkor következzen a lényeg:
Gimiből kikerülve nem voltam több, mint egy átlagos lány, kedves, segítőkész mindezt megfejelve egy jó nagy adag önbizalomhiánnyal. Ennek vannak okai, de most már lényegtelenek Ahogy telt-múlt az idő az egyetemen 5 év alatt bizony felnőttem, a 19 éves kislányból 24 éves, majdnem felnőtt, talán teljesen felnőtt lett.
Itt nem arra gondolok, hogy nem volt felelősségtudatom, vagy nem tudtam bánni a pénzzel, egészen kis koromtól segítettem a szüleimnek és még a pénzügyeket is rám hagyták, úgy gondolták megbízhatnak bennem. Érzelmileg nőttem fel. Erre jó példa az első egyetemista szilveszterem.
Egy kedves csoporttársam elhívott az általa szervezett szilveszteri buliba. Megbeszéltük, hogy megvár a buszmegállóban és együtt megyünk a helyszínre. Ez annyiban módosult, hogy nem kellett volna leszálljak a buszról, hanem vele együtt bemenni a városba és úgy vissza, mert ő összeszedte a többi vendéget. Erről elfelejtett tájékoztatni. Én meg nem vettem észre, hogy felszáll a buszra, sőt mi több, őt sem, mert az általam sütött répatortával ügyetlenkedtem lefelé a buszról. Mikor leszálltam felhívtam, hogy merre van, mire közölte, hogy hja hát ő a buszon, miért én nem? Mondtam, hogy nem, leszálltam. Az általa javasolt megoldási lehetőségek a következők voltak: Vagy megvárom, míg visszaérnek, ez 2 órát jelentett a -15°C-ban, vagy bemegyek a kocsmába megkeresem a bátyját, aki a pultos, és megkérem, hogy vigyen el. Akkor és ott a 19 éves greenity nem úgy döntött, ahogy most döntenék. Fél óra múlva jött egy busz hazának, és hazamentem... Mai fejjel nem félnék bemenni és megkérni a srácot, hogy vigyen el, akkor még óckodtam az ilyesmitől....
Az érdeklődési köröm is szép lassan átalakult. Ahogy már írtam, nem voltam én mindig Star Trek fan azt első párom plántálta belém, s bár most már nem vagyunk együtt, sok szép emlék köt minket össze, és ha Star Trekről van szó, mindig eszembe jut. Nem csak erről van szó. Az egyetemre úgy kerültem be, hogy én fizikus szeretnék lenni, és nem érdekelt hogyan. Feynman professzor könyvei vezettek el ide, de ez egy más tészta. Nem voltam kocka, jó édesapám informatika tanár, de ez nem jelent semmit. Gimiben inkább foglalkoztam a munkával és a tanulással mintsem bármilyen hobbim legyen. Aztán eljött az egyetem, a munkát abba kellett hagynom, maradt egy kis szabadidőm, az új környezetben pedig barátaim is lettek, nem felejtem el, amikor a Szenesben ücsörögtünk vagy a netet bújtuk az órák között. A végtelen viták a ki fizeti kinek a csokiját kérdésekben. Egyszóval a baráti társaságom nagyon is kocka volt, sokat tanultam tőlük és későbbi páromtól is. Aztán eljött a harmadév, más baráti kör, ha lehet, akkor még kockább... amikor szakdoga írás közben hetente telepítettem újra a gépet, mert mindig behalt, és már sírva hívtam fel az egyik barátom, hogy gyere, mert én már nem bírom... és ő jött és csináltuk, a hülyeségeim miatt pedig körbe lettem röhögve Szakhét-szervezés és minden finom nyalánkság volt akkor.
Mesterképzésen is sokat alakult az ízlésem.... s végül ez abban merült ki, hogy ősszel felmentem egyik barátomhoz, aki megmutatta az eredeti DOS telepítő lemezeit, és én nagyban vigyorogtam... erre megkaptam "2 éve még nem néztél volna így". Így hát egy kicsit kocka, amúgy is lökött nőszeméllyé nőttem ki magam