Az életem érzelmi része fellángolásokból áll: fellángol egy "szerelem" vagy inkább csak némi vonzódás, fellángolnak a barátságaim aztán szépen kialszik minden, mégsem maradok teljesen egyedül mert megvannak azok a konstans barátságaim, amikre mindig számíthatok. Nagy meglepetés, mikor felhívnak a barátaim, hogy elindultak elém az állomásra vasárnap este, vagy hogy az egyik legjobb barátnőm itt ül velem szemben minden nap a koliszobában...Persze ezek külsőségek, mégis itt vagyunk egymásnak és ez jó.

A fellángolások jó vagy rossz megnevezése szerintem kvázi hülyeség. Amikor fellángol, akkor nagyon jó, jó hogy van akinek kell az ember akár baráti akár "szerelem" szintjén, amikor szépen lassan, vagy néha gyorsan elmúlik, akkor tud fájni ezt viszont meg lehet tanulni kezelni. Meg lehet tanulni azt is, hogy ne engedjünk az ilyen fellángolásoknak. Van értelme? Szerintem nincs, mert ezek a dolgok is tudnak némi örömöt hozni a piciny lelkünkbe még akkor is, ha utána elmúlik még talán egy icipicit fáj is. Egyelőre nem összehasonlítható számomra a kettő.

"Szerelem" szintjén persze jobb lenne egy nem fellángolás szerű valami, ami tartós és kitart, most okosan azt is lehet mondani, hogy mindennek eljön az ideje, és azt is, hogy tenni kéne érte. S valóban mindkettő igaz.

Ezek megint olyan gondolatok, amik egy pihenésnél pattantak ki amúgy szanaszét mászkáló agyamból.