Kicsit furcsák mostanában a beszélgetéseink. Van, hogy beszélünk, de nem mondunk semmit. Van, hogy nem figyelünk, mondjuk a magunkét, de mégis megfogadjuk a másik tanácsát.
Jó ideje már, hogy meglehetősen szokatlan a viszonyunk. Én kerülöm őt, sokszor ő is engem, de mégis keressük egymás társaságát. Elmond sok mindent, viszont arról nem beszél, ami a legfontosabb lenne számomra – de erről majd később.
Számtalanszor megosztja velem a problémáit és én az utóbbi időben meglehetősen kíméletlenül a szemébe mondom a véleményemet, vagy kellő határozottsággal közlöm vele, hogy ostobaságot akar csinálni és a jó megoldást akarja félredobni.
A legfurcsább az egészben, hogy amikor napok, vagy inkább hetek múlva újra előhozakodik a dologgal és elmondja, hogy mire jutott, a saját szavaimat hallom visszhangzani az övéi mögött. Ennyire adna a véleményemre? Vagy ennyire könnyen befolyásolható? Nem tudom, mert máskor viszont makacs, mint az öszvér. Igaz, hogy ilyenkor legtöbb esetben veszett ügy mellett akar kitartani.

Na, nem mintha én különb lennék! Ámbár engem nem lehet befolyásolni és ha hallok egy jó tanácsot – bár tudom, hogy azt kellene tennem – eleresztem a fülem mellett. Makacsságban aligha versenyezhet velem.

Ennyi bevezető után végre eljutottam oda, ami miatt elkezdtem írni ezt az egészet. Beszélgetés néma csendben!

Az egész hetem meglehetősen nehéz volt. Főleg érzelmileg. Ennek hatására már kedden a munkahelyemen elkezdtem írni egy verset, ami egyre hosszabb lett. Csak írtam és írtam és már azt éreztem, hogy lassan maga alá temet. A vers is és a probléma is, amiről írom. Nagyobb, mint képzeltem. Szerda este már annyira felgyűlt bennem tehetetlenségemben a harag és az indulat, hogy semmit nem aludtam. Másnap úgy éreztem jobb, ha nem mondok senkinek semmit, mert nem lenne jó vége. Olyat mondanék, amit később megbánok. Nem is szóltam egyetlen szót sem egész nap. Szúnyoglány volt az egyetlen, aki megkérdezte, mi a bajom. Csak bólogattam, hogy nem, nem akarok beszélni. Bevetett mindent, ami máskor szóra bírt (sokszor úgy érzem, túl jól ismer), de most mereven elzárkóztam előle is. Láttam rajta, hogy megbántódott. Akkor vetettem papírra az alábbi négy sort és a kezébe nyomtam.

Néma csend

Úgy érzem, most nincs mit mondanom,
Ezért némaságba burkolózóm.
Nógatásod ma semmit nem jelent,
Így hát marad a néma csend!

Legnagyobb meglepetésemre válaszolt, mégpedig egy hasonló, négysoros szösszenet formájában. Erre én egy hatsorossal válaszoltam neki. Nem tudom, hogy erre akart-e reagálni, mert vége lett a munkaidőnek.
A papír, amire írtunk, nála maradt, így nem tudom idemásolni a sorokat. Valószínűleg nem dobta ki, így ha sikerül elkérnem tőle, frissítem az írást.
Válaszának lényege az volt, hogy látta a bánatomat és neki elmondhatom, de ha nem akarom, tartsam meg magamnak (kissé megbántottnak, sértődöttnek tűnt a válasz).
Az én reakcióm erre az volt, hogy nehéz beszélnem, mert nem tudom, kiben bízhatok.

Így „beszélgettünk” kimondott szavak nélkül, vers formájában, „néma csend”-ben.

Aznap is mindössze két órát aludtam. Hajnali háromkor felébredtem és befejeztem a verset, amin napok óta dolgoztam már. Amikor leírtam az utolsó sort, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Jó kedvűen (magamhoz mérten) mentem dolgozni. Nem kellett sok idő és a jó hangulat szertefoszlott.

Inkább ne beszélj!

Nem hiszem el, hogy elég pár pillanat,
Hogy megint elrontsd a hangulatomat!
Elég pár szó, vagy néhány rövid mondat
És ismét vállamon érzem gondjaimat!
Inkább mégse beszélj, ne halljam hangodat,
Könnyebb talán, ha semmit nem tudok rólad!

Ezt nem mutattam meg neki, de idemásolom, mivel – miközben írom ezeket a sorokat – jár az agyam és érdekes elmélet született meg benne. Az utóbbi időben van úgy, hogy szándékosan mondok neki olyat, amiről tudom, hogy nem esik jól neki, vagy akár meg is bántom vele. Nem véletlen (erről szintén kicsit később). Viszont ő is gyakran mond olyat, ami miatt nagyon rosszul érzem magam. A fenti sorokat is egypár ilyen mondat ihlette. Felmerült bennem a lehetőség: lehet, hogy ő is szándékosan csinálja?

Kicsivel később elgondolkodtam azon, hogyan értelmezhette az utolsó verset. Talán úgy, hogy nem tudok és nem is akarok benne megbízni. Pedig ez nem így van, ezért folytattam az előző napi néma párbeszédet és a kezébe nyomtam az alábbi verset.

Bizalom

Csalódtam már sokszor, régi, jó barátban,
Ismerősben, családtagban és társban.
Mindig cserbenhagy az emberismeret,
Már nem tudom, hogy kivel beszélhetek.

Sokszor úgy érzem, nincs kiben bízzak,
Ezért is sugdosok inkább a papírnak.
Versbe öntöm gyakran napjaim bánatát,
Mivel ez a cetli, sosem verhet át!

Bíznék én, mert nagyon kell már valaki.
Jó lenne időnként emberi szót hallani.
Gyakran gondolom, hogy mégis elmondom,
De ahogy elkezdeném, elszorul a torkom.

Voltak már néhányan, akikben megbíztam
És olyan is, kinek teljesen megnyíltam.
Előbb-utóbb mindannyian csúful kihasználtak,
Ezért nehéz mostanában kinyitni a számat.

Nem tudtam mire számíthatok tőle, de a válasza elég nagy csalódás volt. Annyit mondott, hogy időnként elég furák a verseim. Megint azt éreztem, hogy amikor nyitok kicsit felé, akkor ő zárkózik be előttem.

Most jön az, amire korábban többször is utaltam. Mit nem mond nekem soha és miért bántom meg szándékosan. Nagyon sokszor kértem, hogyha megbántom valamivel, vagy olyat teszek és/vagy mondok, ami rosszul esik neki, akkor szóljon, vagy akár küldjön el melegebb égtájra, ha úgy könnyebb neki, nem fogok megsértődni, mivel még véletlenül sem akarok neki rosszat. Mégsem mondja. Volt, hogy láttam rajta és hosszas faggatás után végre kinyögte, hogy nem esett jól, amit mondtam. Miért nem képes ezt magától a szemembe mondani? Úgy tűnik, a szép szó nem segít, ezért bántom meg újra és újra. Hátha egyszer végre kinyitja a száját! Nagyon jó lenne, mert akkor talán tudnék vele őszintén beszélni és utána talán ő is velem. A „néma párbeszéd” következő része holnapra, azaz hétfőre marad, de olvassátok el előre.

Dalolnék én...

Dalolnék neked és egyszer meghallhatod énekem,
De mielőtt meghallanád, nekem van egy feltételem!
Nem csak az érdekel, hogy mik a problémáid.
Rólam mit gondolsz! A többi nem számít!
Számtalanszor kértem, hogy mondjad, ha bántalak,
Mégsem mondod sosem, pedig nincsenek falak,
Mik közénk állnának! Vagy csak én érzem ezt?
Hogyha nem így lenne beszélj és Geri elereszt!

Nem tudom, hogy fog-e válaszolni rá, vagy reagál-e bármit is. Több, mint egy év alatt nem jutottam vele sehová sem. Miért pont most, ennek hatására változna bármi is?
Tudom! Miért nem beszélek vele normálisan, élő szóban!? Mindig mondja, hogy akivel komolyan akar beszélni, az vagy nem ad rá lehetőséget, vagy azonnal témát vált. Velem lenne lehetősége, de úgy tűnik, hogy velem nem tud, vagy nem akar beszélni! Úgy értem, komolyan.
Amennyiben a fenti versre kapok egy pozitív reakciót, megmutatom neki az alábbit is és nem hagyom békén addig, amíg nem beszél velem őszintén.

S.O.S.

Segítségért kiáltok egy jó ideje már,
S füledbe ordítom életem bánatát.
Nem hallod, bár közelről kiáltok,
Mivel én csak némán ordibálok!

Egyelőre ennyi a néma beszélgetés!