Amikor a nagymamám haláláról írtam, az nyilvánvalóan kicsit más volt (vagy mégsem?), hiszen közvetlen hozzátartozóm (ez nagyon rosszul hangzik ebben a formában leírva) és nagyon közvetlen kapcsolatom volt vele.
Akiről viszont most próbálok megemlékezni, az nem családtag. Talán kollégának mondhatnám, bár valójában alvállalkozóként dolgoztam neki. Viszont az évek során egy nagyon közvetlen, baráti viszony alakult ki közöttünk, de talán még annál is több. Valamilyen szinten, apám helyett apám volt.

Nem is tudom pontosan, hogy mikor ismertem meg, de kb. 15 éve. Akkoriban egy földmérő cégnél dolgoztam és "porbafingó" "huszeonegynéhány" éves ifjonc voltam. Már volt némi szakmai rutinom, de még nem vettek komolyan.
Dolgoztunk egy mélyépítő-tervező cégnek (konkrétan szennyvízcsatornát terveztek) és egy helyen egyértelműen el volt rontva a geogéziai felmérés amit csináltunk. Szóltam a főnökömnek, de nem foglalkozott vele. Természetesen hatalmas botrány lett belőle. A javított felmérést viszont nekem kellett elvinnem a megbízókhoz (Gerinces mi? Az ex-főnököm nem vállalta a felelősséget).
Akkor találkoztam először "Az Öregekkel"!
Érdekes találkozó volt, hiszen "rajtam csattant az ostor", de én úgy voltam vele, hogy magasról teszek a lojalitásra (Elvégre is, szóltam a főnökömnek, hogy elszúrtuk, de nem érdekelte.) és őszintén elmondtam, hogy mi, hogy volt.
A cég két vezetőjével tárgyaltam. Egyikük egészen berátságos és megértő volt, bár nagyon ki volt akadva (érthető okokból), a másikuk viszont nagyon kemény és szigorú volt, már-már rideg és nagyon könyörtelen.
Később kiderült, hogy ez egy tudatosan megtervezett szerep volt, amit megbeszéltek egymással. De ez csak jóval később derült ki!

Lerendeződött a dolog és eltelt néhány hónap, amikor is csörgött a telefonom. Az "Öregek" voltak és munkát ajánlottak, mint alvállalkozónak. Nem a cégnek, ahol dolgoztam, hanem nekem, személy szerint!
Eléggé meglepődtem, de elvállaltam.
Jól alakult. Rendben lement a munka, szépen "összecsiszolódtunk". Próbáltam maximálisan megfelelni az elvárásaikank, de javaslatokat is tettem, hogy hol lehetne javítani az elképzeléseiken. Legtöbb esetben változtatás nélkül, de legfeljebb minimális változtatással elfogadták a megoldásaimat.

Ezután is kaptam tőlük munkákat és egyre többet jártam hozzájuk, de egyszer csak jött a hidegzuhany! Meghalt a "jófej" cégvezető. Ekkor derült ki, hogy a másikuknak mennyire nehéz dolga volt, hogy felvállalta a rideg, könyörtelen tárgyaló szerepet!
Mindig is tiszteltem az éleslátása és az egyenessége miatt, de mivel megszűnt a szerep, megláttam az igazi arcát! A kemény, következetes, rendíthetetlen (de észérvekkel meggyőzhető) tárgyalópartner ugyan úgy megvolt, de mellette megjelent egy jó humorú, közvetlen, meleg szívű és segítőkész ember!
Egy hónap alatt többet beszélgettünk, mint előtte öt évig!

Jöttek az újabb munkák és a munkamegbeszélések egyre barátibb hangulatúak lettek. Ahogy teltek az évek, egyre jobban megnyíltunk egymás felé. Egyre jobban számított rám a munkában, sőt, kulcsfigura lettem, komoly felelősséggel. Rám bízta informatikai téren az alvállalkozók koordinálását.
De igazából, ez mellékes.
Közben megismertem a családját is. A felesége egy közvetlen, jó humorú és nagyon erős asszony! A gyerekei (velem egykorúak) nagyon különbözőek, de abban egyformák, hogy megvan bennük az a tartás, amit vagy örököltek, vagy tanultak, de valószínűleg mindkettő.

Néhány éve komolyan megbetegedett. Mondanom sem kell, rák. Az sem volt biztos, hogy túléli a műtétet, de túlélte és a jósolt fél év helyett még két évig köztünk volt! Példa értékű volt, mind az Ő, mind a családja hozzáállása!
Betegsége közben sem veszítette el a humorát! Akárhányszor meglátogattam, mindig jókedvű volt és bizakodó!
4 évvel ezelőtt végigasszisztálta a válásomat. Tartotta bennem a lelket és próbált felvidítani.
A nagymamám halálakor Ő is megrendült és átérezte a fájdalmamat, pedig akkor már Ő is beteg volt!
Elképesztő módon tudta elkülöníteni, ugyanakkor vegyíteni a munkát és a magánéletet.

Soha sem fogom elfelejteni, hogy mennyi bölcsességet próbált átadni.
Soha sem fogom elfelejteni a keményen átdolgozott napok utáni közös sörözéseket.
Soha sem fogom elfelejteni, hogy szinte feltétel nélkül bízott bennem (De ezzel hatalmas terhet is tett rám, hogy megfeleljek ennek a belém vettett bizalomnak! )
Soha sem fogom elfelejteni, hogy szinte családtagként kezelt.

Már több hónapja meghalt, de még most sem feltétlenül tudom szavakba foglalni, hogy mennyi mindent köszönhetek neki és a családjának! Amíg élt, képes volt (úgy-ahogy) elhitetni velem, hogy Ő nem is annyira fontos, mert mindig azt érezette, hogy én számítok igazán és Ő az aki sokat köszönhet nekem.

Szegényebb lett a világ egy jó emberrel, egy jó kollégával, egy igaz baráttal, egy szerető férjjel és jó apával!