Tulajdonképpen nem indult rosszul az év. Legalábbis úgy tűnt.
Némi munkanélküliség után lett meló egy olyan ember mellett, akit régóta ismerek és kedvelek. Jól tudunk együtt dolgozni és a munka is olyan volt, amit élvezek és amiben tényleg jó vagyok.
A cég viszont finoman szólva is érdekes. A tulajdonosok hűbéruraknak képzelik magukat, a dolgozók rettegésben élnek, mert nem tudják, hogy miért kapnak orbitális letolást. A munkaszervezés katasztrófa, de persze nem a szervező kapja a letolást, hanem a melós.
Gyakran csak 1.5-2 hónap után kaptam fizetést és idővel már nem is próbáltam kideríteni, hogy miért vontak le a kialkudott – amúgy eléggé nevetséges – pénzemből.
Augusztusban viszont elfogyott a munka. Állami projekt volt és elméletileg október-november körül indult volna a folytatás. Megnyert pályázat, állami és EU-s pénz, ehhez képest az sem biztos, hogy valaha is lesz folytatás.

Karácsony előtt 2 nappal a párom közölte velem, hogy jobb, ha befejezzük.
Nem mondom, hogy váratlanul ért, mert jó ideje voltak problémák, de én még reménykedtem, hogy meg tudjuk oldani. Illetve valójában csak egy probléma volt, de ebben valamiért nem tudtunk közeledni egymáshoz. Nem vesztünk össze, de már időnként morogtunk egymásra a felgyülemlett feszültség miatt. Tulajdonképpen igaza volt, hogy jobb most befejezni, de ettől még nem könnyebb.
Nagyon jó barátok vagyunk (ez szerintem alapfeltétel) és gyakran egy rugóra jár az agyunk. Tegnap voltam nála, hogy szilveszterre megcsináljam neki azt a sütit, amit nagyon szeret. Úgy tudtunk beszélgetni, mintha semmi sem történt volna és ez jó dolog, de ettől még nem könnyebb.

Eddig sem szerettem a karácsonyt, mert gyerekkorom óta szerteszét van a család és mindig mi mentünk mindenkihez, így valójában egy véget nem érő utazgatás volt az egész.
Felnőtt fejjel beintettem és azt mondtam, hogy ha valaki kíváncsi rám majd eljön, én nem vagyok hajlandó az egész ünnepet buszon és vonaton tölteni.
Soha nem jött senki.

A szilveszter sokáig kellemes dolog volt. 1996-tól 2009-ig egy nagyon jó, összeszokott baráti társasággal jöttem mindig össze. Gyakran el is utaztunk valahová szilveszterezni.
2009 decemberében viszont elváltam (illetve akkor még csak szétköltöztünk) és az ex-feleségem kérésére, nem mondtam semmit a barátoknak, mert a szilveszteri út már le volt foglalva.
Mivel feszült voltam, nem vettem észre, hogy az egész társaság feszült és kínosan érzi magát.
Mint később kiderült, a titoktartás csak rám vonatkozott. Az exem mindenkinek elmondott mindent. Hogy mennyi volt az igazságtartalma? Nem sok.
Viszont mire észbe kaptam, már én voltam az aljas szemét állat. Ezután már hiába is próbáltam bárkinek bármit mondani. Aki hitt nekem, annak a felesége nem és ez végül azt eredményezte, hogy széthullott a társaság.
Legalábbis én ezt gondoltam a tavalyi év szilveszteréig, ugyanis januárban kaptam egy letolást, hogy a „szokásos” szilveszteri buliszervezős email-re nem is reagáltam. Amikor közöltem, hogy nem kaptam emailt, az volt a válasz, hogy: Jaaa, persze!

Az idei évhez még az is hozzá tartozik, hogy az ex-feleségem bátyja a legjobb barátom, már 25 éve, de néhány hónapja kiderült, hogy a húga folyamatosan sugdos a fülébe. 4 év elteltével (a válás óta) azt vettem észre, hogy megváltozott a „hozzámállása”. Már ő is azt szajkózza, amit az exem. Pedig az exem azóta újra férjhez ment és gyereke van.

Most ülök itthon egyedül, megiszom pár üveg jobbfajta sört, megnézek pár jó filmet és ennyi.