Miről is írhatnék. Az autó. Legyen. Tudjátok épp ma kérdeztem meg a főnökömet, hogy az ő autójának mi a neve. Azt mondta: "Az én autómnak nincs neve. Nem értem az embereket. Az autó csak egy nagy kupac fém és műanyag. Egy használati tárgy ami nem érez, aminek nincsenek gondolatai. Nem kell ezt túlbonyolítani. Egy tárgy amit arra használ az ember, hogy beleül és elmegy vele valahova."

Én pedig őt nem értem. Szerintem ez nem így van. Az autó igenis "érző lény" akinek vannak gondolatai és érzései. Ugyebár mindenki tudja, hogy ez nem így van. Én is tudom. De játszunk egy kicsit, próbáljuk meg elhinni róla, hogy érez és lát. Úgy gondolom, hogy az autó igenis meghálálja azt, hogy letörlöd róla a koszt, megsikálod a lámpáit és letörlöd a műszerfalat.

Igenis az én autómnak van neve. Úgy hívják, hogy Vér Edény, a munkatársaim pedig elnevezték Tűzcsapnak. Nevén szólítom és tegyük fel meghálálja.

Igazából nem is erről akartam írni. Na mind1.

Csönd volt itthon, aztán megszólal a telefon. Indulás van, mert megjött a helyzet. Én erre nagy izgalommal elindultam. Hova? Hát el. Céltalanul mégis a cél felé, csöndben és izgulva. Vajon képes vagy rá és ki fogom bírni. Csak el ne tévedjünk.

Egy laza mozdulattal behuppantam a kocsiba, beindítottam, feltapasztottam az üvegre és a GPS-t és bepötyögtem. Calais - Franciaország. Számolás, számolás majd végeredmény. Lazán kiírta: Hátralévő távolság: 1637km. Pontos idő: 21:52.Várható érkezés: 17:35.

Csak ültem és néztem. Aztán lenéztem az akkor 5 hónapos jogosítványomra. Aztán vissza a GPS-re. Aztán a váltóra. 1.-esben van. Go.

Mentem, mentünk, tábla: A. Ausztriába érkeztünk, útitársam nagy boldogságára aki még sosem járt külhonban.

Csak úgy suhantam át az éjszakai Ausztrián, majd Németországon. Jó volt. Soha nem fogom elfelejteni. A rádió halkan szólt, az idő 3 óra körül járt. 5 órája vezetek már. Lassan kezd égni a szemem, de több mint 1.100km még hátravan. Menni kell. Majd ha nagyon fáradt leszek cserélünk a barátommal. Még jó, hogy velem van.

Tehát. Csend. Csak a 110 ló halk morajlását hallom, a számláló pedig 140km/h-on áll mintha odabetonozták volna. Ejjh de kellett volna egy tempomat. A visszapillantóba nézek. Előttem, mögöttem sötétség. Közel, s távol nincs egy lélek sem. Én pedig csak gonoszul megtöröm a sötétséget. A tükörben látom, hogy kedvenc K.anyám al van dőlve, bátyám pedig a hát támlának nekidőlve horpaszt. Elmosolyodom és gondolok azokra az indulás előtti szavakra amik elhangzottak: "Én ugyan nem fogok aludni!" Jó. Lehet rám céloztak vele. Jobbra fordítom a fejem egy pillanatra. Napszemüveg haveron. Nem tudom eldönteni mit csinál. Nézem az utat tovább majd halkan megszólalok. Tomi! Nincs válasz. Tehát akkor alszik. A rádiót még jobban elcsitítom és suhanok tovább.

Kanyar, balra. Aztán jobbra. Aztán 100km egyenes. Majd a végén egy enyhe jobbos.
Tábla: Köln - 90km.. A szemem majd kiesik már és látom, hogy a csapat is ébredezik a nappal együtt.. Lenézek az órára, 7:35. Kimerültem, lelassultam és álmos vagyok. Már egy egy pislantás után homályosan látok. Eljött a csere ideje. Az első parkolóba beálltam. 900km-ert és majdnem 10 órát vezettem egyhuzamban.

Megtörtént a csere, de valami belém hasított. Nem tudok aludni, félek. Egy nagy gondom van. Ha más vezet, én bizony nem tudok aludni. Ezért tág szemekkel néztem az utat tovább. Kiment a szememből a fáradság és olyan volt mintha most keltem volna. Csak az a 20 perc nyújtózkodás kellett..

A holland határ előtt T jelezte, hogy fáradt. Újabb 300km-ert nyomtam le. Ezután én megfogadtam, hogy az odafelé útban többet nem kívánok részt venni.

17:20-ra érkeztünk meg. Fáradságos út volt. Könnyekkel küszködve karoltam át édesapámat miközben a "büszke vagyok rád" mondatocska hagyta el a száját.

Gyors étkezés aztán induljunk haza. Azért ha már itt vagyunk, beugrottunk az óceánba egy fél órácskára.. Én kezdtem, mivel aludni akartam. 150km után immáron Belgiumban cseréltem a kipihent bátyámmal. 1.100km-ert vezetett egyhuzamban át egész Belgiumon, Németországon és fél Ausztrián. Németországban valahol cseréltünk, de csak 50km-re. Arra nem emlékszem már hol. A hazafelé út során 3 órát sikerült elszunnyadnom. Aztán beértünk Bécsbe. Itt újra én vezettem, egészen hazáig.

Soha nem fogom elfelejteni ezt az utat, egy örök élmény marad számomra. Majd amikor az unokáim megkérdezik: Papa! Neked mennyi volt az amit életedben legtöbbet vezettél egyhuzamban? Azt fogom mondani: "Kedvesem, a papa jó sok évvel ezelőtt fél liter vízzel nekivágott Franciaországnak".

A 3. nap 15:30-kor húztam ki a kulcsot a kocsiból. Az indulásnál lenullázott óra mutatott pontosan 3556km-ert.