Elugrottam a boltba, közben összefutottam - igaz csak egy intve köszönés erejéig - egy valamikori tanárommal. Ő volt, aki az általános iskolában a biológia rejtelmeibe beavatott bennünket.

Felmerült bennem egy gondolat, miszerint sokat köszönhetek ennek az embernek.
Az volt a módszere, hogy megkérdezte, még az óra legelején, ki nem készítette
el a házi feladatot. Ha becsületesen bevallottad, hogy te bizony lusta voltál elkészíteni, akkor kihívott az asztala elé, és kaptál egy bottal a fejedre. Nagyon fájt, de elmúlt. Viszont, ha nem mondtad meg és kiderült, hogy elsumákoltad, akkor kihívott az asztala elé, kaptál egy bottal a fejedre, és ez már egy kicsit jobban fájt, nehezebben múlt el, plusz kaptál egy egyest és, ami a legrosszabb, hogy megjegyzett. Nem egy életre, de egy idő után elővett, majd ismét.

Volt egy másik szokása is. (Ezt nem annyira értékeltem, persze a fejrekopit sem, de annak ma már látom az értelmét.)
A feleltetésnél, lassan, komótosan lapozgatta a naplót, mivel tudta mindenki, hogy melyik oldalon van az ő neve, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az ő lapját már elhagyta, ám ekkor jött a hidegzuhany, a tanár úr nem az éppen látott oldalról választott.

A lényeg, hogy azt gondolom, ez az ember nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bevalljam, ha hibáztam, és egyenes háttal tudjak állni akkor is, amikor a hibáimért a járandóságomat kapom.

Köszönöm neki.