Vááá, a mai nap az vááá.
Naszóval. Élménybeszámoló lesz, amikor végre úgy mennek a dolgok ahogy én szeretném.

Reggeli kelés vonatindulás előtt 10 perccel. Az összekészített ruháknak és forgószélként berontó anyámnak köszönhetően nem kések el, bár az "instant foghagymakrámes kenyeremet" futás közben kiejtettem a kezemből(mire hazaértem eltűnt az útról )

Beérek; főnök közli a napi teendőket; mindent azonnal meg tudok szerezni, mérőeszközöket, elektromos targoncát a munkadarabszállításhoz, műveleti utasításokat, rajzokat. Darabokat átveszem, amit nem tudok eldönteni főnök rögtön elbírálja helyettem.

Elintéztem, hogy átmehessek az öntödébe, egy jó minőségellenőr barátom két órán keresztül oktat, megmutatja hogy milyen folyamatai vannak az öntésnek.
Megtanulom: az öntés, művészet (akárcsak a kovácsolás).

Visszaérvén a pokolból, főnök közli, hogy ismét van átvennivaló, a darabokat megtalálom a kinti rakterületen. Gördülékenyen megy ez is: a 4 darabból mind a 4 tökéletes, és mivel egy raklapon voltak, megspóroltam az utat és a targoncakeresés idejét. Címkét rájuk, és irány a központi raktár (ismét mák, mert kolléga a szomszédos gépnél épp akkor végzett a készülékek felrakásával; enyém az elektromosjancsi )

Zuhanyzáskor, (ki tudja kinek köszönhetően) nem volt kiszellőztetve az öltöző.

Buszon hazafele egy érdekes csevegésbe folytam bele, két nyugdíjas korú bácsi beszélgetett a lottózásról. Felvidított a nyugodt, megfontolt, optimista beszéd, és feltűnt, hogy a válság szót az út folyam nemhogy tőlük, de senkitől sem hallottam. Helyette mosolygó, hahotázó tömeg a buszon. Baromira átéltem a hangulatot én is, fogtam a hasam a nevetéstől. A buszmegállóban már figyeltük az északnyugati sötét felhőket, de délről meg sütött a nap, ahogy bírt.
A jobb első kerék fölött egy ülés helyén kialakítottak egy derékmagasságú, fél méter széles "pelenkázó" jellegű helyet, ahova a táskáinkat lepakoltuk. Leszálláskor Imre bá táskáját a bal kezemmel kivettem, hogy majdjól leviszem neki. Ehelyett bénáztam egy kört: Jobb kezemmel a kapaszkodóhoz fogtam a saját hátizsákom, és ahogy fékezett a busz, a táska előrelendült, és szépen beszorult a kinyíló ajtó, és a kapaszkodó közé. Ott álltam mint a f@sz, arcomra a döbbenet és a vigyor ült ki egyszerre.

Vonaton hazafelé utazunk; ablakon kinézek; csöpög. Hazaérünk, vonat megáll, szakad. Két perc alatt hazasétálunk. Eláll. Hát kössz. Ennyi egy napra bőven elég volt.

De legalább zajlik az élet