Átvirrasztott éjszakák után, az ágyon ülve, rettentő nagy erőfeszítést okoz, hogy ne fordítsam a fejem oldalra. Azt nem szabad. Mert ha oldalra fordítóm hirtelen magam mellett találom a múltat és a könny megállíthatatlanul ömleni kezd a szememből, végig csordul az arcomon, lelkiszemeim előtt pedig poharak jelennek meg - egyre több – és azon tűnődök vajon hány ilyen poharat tölthetnének meg a könnyeim, vajon mennyit sírtam volna már tele, ha gyűjteném ezt a sós levet, mely fáj ha jön és mégis, a görcsös levegő vételek, sóhajok és a fájdalom artikulátlan hangjai mellett megnyugtat és mindig elhinti, hogy ennyi elég lesz már, hogy többször nem kényszerít rá, hogy zokogjak, hogy elfolyott a könnyek sora amit érte kellett ejteni, mint szörnyű kamatos tartozást, a nevetésekért, amiket nem köszöntem meg neki.