Itt, az első szónál arra gondolok, hogy a legnehezebb elkezdeni. Meg arra is, hogy ez mindenre igaz, nem csak az írásra. És akkor végig pörög bennem minden és ez az egész értelmetlenné válik. Nem, nem az elkezdés a legnehezebb, az a lezárás. Annak van súlya, az hagy nagy-nagy nyomot, egy vers, egy novella, akármi -féle szösszenet, szólhat bármiről, bármilyen röviden vagy hosszan, de az utolsó mondta, az utolsó szava, mégis mindent megváltoztathat, átértelmeződhet az egész. És ez gyakran megesik.
Most még én sem tudom, hogy ez miről fog szólni, mert gőzöm sincs róla, hogy mi lesz az utolsó, a záró, a vég. Vajon felemeli az előtte lévőket? A sárba dönti? Vagy ami a legborzalmasabb... talán lényegtelen semmivé törpíti? Eltörli? Nem tudom, de majd meglássuk. Netán ha az állna itt a végén: ennyi volt a mese mára bújjatok a jó meleg ágyba... tudjátok, hogy nincs is mese, minden itt zörög bennem, kavarog, és mint részeg aki már nem bírja, önkezemmel a torkomba nyúlok és mindent elétek hányok.