Az élet így szép, ahogy van. Máshogyan el sem tudjuk képzelni.
Hazudok.
Mást se teszünk csak más milyennek képzeljük. Milyen lenne ha más milyen lenne? Ha az álmaink a vagyaink teljesülnének. Ha minden a miénk lenne. Igen azt mondtam minden. De nem, nem arra a mindenre gondoltam amire te. Egy kis semmiségre gondoltam. Pusztán egy szobára, könyvekkel, zenével, azzal akit szeretek. Zárjatok be. Dobjátok el a kulcsot. Ne adjatok enni, ne adjatok inni. Éltetni fog engem ez így.
Csak egyet kérek még. Ha nem sok. Ha még lehet. Annak a szobának legyen üvegből a fala, lássam a Napot, a Holdat, a Csillagokat, a villámokat, az évszakokat. Csak ennyit kérek. Aztán meg is feledkezhetsz rólunk. Mi megleszünk.
Én szeretni fogom. Mindig újat fogok megmutatni neki magamból és megismerem az ő minden apró rezdülését. Nem fogom megunni, arra egy élet is kevés, szivárvány lelkem minden árnyalatát rávetem s így ő se engem. Mikor évek múlva kileheljük az életet, nem csak a magunkét, az egymásét is fogjuk. Egyek leszünk, mindinkább mint életünkben lehettünk. Bár mi jön is azután így volt szép... és így volt muszáj.
Ketecskén tekergünk e bűvős üstben
Marunk és harapunk csak a szeretetre vágyunk
Apró üzenteket váltunk és mindenben a jelet látjuk
Szeress és cserében szeretni foglak ez a mi legnagyobb alkunk, vágyunk, átkunk.
Ha utra kelünk szárnyat kérünk s félünk, hogy lezuhanunk
Ha végül ugyis elveszünk kár félni, ha nem így van, hát minek félni?
Folyton csak ezt tesszük, menekülünk, követjük a magunk szerelmeit, játszuk a magunk játszmáit, hiszünk és bízunk és nagyon remélünk, azt mondják ezt veszítjük el utoljára és már fáj hallani annyit nyűgték, kikéne találni valami újat, most már valami mást kéne ecsetelni, azt mondom soha semmi nem veszik el, jól jegyezd meg, soha semmi nem veszik el, csak új helyre kerül, és ha így történik, hát kár sírni, majd valaki más tovább viszi, ahogy mi is kapunk újat, mit megkell őriznünk, de soha nem tudhatjuk, hogy épp másnak, vagy saját magunknak, örökké, talán azon áll, hogy megfeleően vigyázunk-e rá, őrizzük-e, szeretjüke, és ha igen, hát akkor ami utoljára hal, az valószínű mi magunk leszünk. Mert az élet véges és ez fájdalmas és felfoghatatlan és reméljük, hogy ez így nem igaz. Holnap majd meghalunk. Az emlékeink egy villanásra a semmié lesznek, a vágyainkkal, álmainkkal, reményeinkkel, ígéreteinkel, a mindennel együtt. A test majd ráng és gépek mozgatta tüdejével küzd, mikor már semmi nem lesz az első csók édes, az utolsó keserű emlékéből. Majd elmúlik ez is. A férgeknek jó szolgálatot teszünk, utolsó lépésként adunk valamit a Földnek, magunkat, kevéske pótlás mindazért amit elvettünk tőle életünk során. A kérdéseken lébdelt évek során melyek elszaladtak miközben mi egyhelyben rohangáltunk, várva a választ. De talán rosszul tettük fel a kérdést? Hogy tehetnénk fel jól? Kellenek kérdések egyáltalán?
