Na természetesen nem szó szerint, csupán hiányosság gyanánt pótolnám bemutatkozásom "szokásos" formában.

Szóval arra már nem emlékszem mikor nyitottam ki először a szemeimet, de mégis megtörtént. 1984 hideg őszi októberében visítottam fel életem során talán a leghangosabban. Hogy kinek a karjaiban, azt sajnos a mai napig nem tudom, mivel egyke gyermek voltam/vagyok. A sors nemes egyszerűséggel úgy döntött hogy jobb lesz nekem szülők nélkül.
Talán a legkorábbi emlékeim egyike, amikor 6-7 éves koromban szaladtam át egy nagy, hatalmas fenyőkkel kerített focipályán a "közelünkben" lévő játék mozdonyhoz és homokozóhoz. Vidám, (az a lassított felvételes) hétvégi délután volt. Páran egy medence körül futottak versenyt, nem tudtam kik ők.. mégis valahogy jobban vonzott ritka egyszemélyes baráti társaságom..
Richárd, (ejtsd - Ricsárd) gyermekkori világi cimborám, aki már várta hogy átérjek azon a nyamvadt focipályán végre, kibírhatatlan vágyat érzett hogy bemutassa legújabb levegőbunyós technikáját.
Én mindezt egy fogam reptében sikeresen végignéztem, majd nyugtáztam hogy ez bizony ku@ára fájt!
Na persze komolyabb sérülés nem történt, egyszerűen tudomásul vettem hogy belőlem valószínűleg nem lesz ketrecharcos.
De repüljünk is előrébb egy hangyányit, mivel onnan pár évig ismét halványak az emlékek.
Karácsonyi előadás alkalmával, talán nyolc éves lehettem - életemben először úgy megijedtem a rögtönzött Mikulástól, hogy kedves nevelőnőnk ölében sikeresen becsináltam magam alatt és bőgtem vég nélkül. Egy fotó is készült a kis csoportról miközben zajlott az ünnepség, ahol én a kép szélén épp háborút vívok önmagammal és a tudattal, hogy mindenki előtt összepisáltam magam. Valamint a hirtelen jött helyzetet sem tudtam illően kezelni és ekkor tudtam meg azt is, hogy a télapó valójában nem is igazi.
Aztán elteltek a nagy ünnepek és ahogy tavaszodott bennem is virágzott a világ, valahol már akkor tudtam hogy rám még nagy események várnak.
Példa értékű magatartásom mellett nem lehetett figyelem nélkül csak úgy elballagni, éppen ezért mondhatom hogy nagy kedvenc voltam pesztráink körében. Egyik legkedvesebb időtöltésem az iskolanapok utáni délutáni leckeírás és tanulás volt.. Csak ezek után jött a szórakozás, a mesék és a játék.

Ám mindez megtört egy következő hétvégén, amikor kedvenc dajkám "Margit néni" (ő volt a legszigorúbb, mégis saját gyermekeként tekintett rám) elém állt két vadidegen felnőttel, hogy szeretné ha bemutatkoznék. Soha azelőtt nem volt ilyenre példa és mivel nem tudtam kikkel állok szemben csak álltam ott némán, félénken. Később úgy alakult hogy végül megismertem a két idegent, egyikük furcsa összehúzott szemű keleti származású hölgy volt, a másik idegen pedig egy tekintélyt sugárzó mogorva kinézetű termetes nagy pocakú idősebb, úgy a hatvanas éveiben járó (télapó szerű) férfi..
Nemesvámosról tartottunk egy könnyed beszélgetős ebéd után Veszprémbe.. oda, ahol ők laktak. Hatalmas két szintes nagy garázsbejárós, tetőkertes családi-házhoz érkeztünk. Itt már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Belső ösztöneim azt súgták - "Miért nem haza vittek, és miért hoztak engem ide"? Később, estére beigazolódott a gyanúm és mint kiderült - nem áll szándékukban haza vinni ha szeretnék maradni.
Jól megszokott, forgatókönyv szerű napjaimat felváltotta valami izgalmas és új, valami ami egy kis örömet is szerzett gyermeki lényemnek.. Így hát maradtam és attól az estétől lett Apukám és Anyukám.
Mintha nem is én lettem volna aki mindezt átéli, csupán egy nyaralás - gondoltam és előbb vagy utóbb ismét otthon leszek.
Soha nem tértem vissza korábbi erdős, medencés, kastélyszerű óriási kerttel borított hazámba.
Ahogy annak rendje-módja, vége lett a nyárnak és egy közeli iskolában kopogtattunk szüleimmel az oldalamon, mindkettejük arcán élénk napsütötte mosollyal. Beléptünk a tanterembe ahol rengeteg ismeretlen korombeli tanuló ült egymás mellett a padokban. Furcsa, kifejezhetetlen érzés kerülgetett..mint amikor mindenki téged figyel és nem tudod hogy miért.
Második osztályos tanulók voltak, és hamar megjegyeztem a tisztelt tanító néninek hogy én tavaly voltam másodikos. Ez van, rossz termet fogtunk ki. Illedelmesen elköszöntünk, mentünk pár ajtóval odébb..ott már csak én léptem be a terembe. Szüleim integettek a félig nyitott ajtó mögül majd leültem a legszebb lány mellé akit láttam.. de csak mert máshol nem volt szabad hely.
Első sor, szélső pad. Míg a tanító nő fel nem konferált, nem is mertem hátranézni. Majd felálltam - "Sziasztok! Tamás vagyok," (trololo) Nagy csend kíséretében jött a válasz vagy huszonöt irányból - "Szia Tamás"!
Ezt is letudtuk, harmadikos lettem. Onnan már szinte természetesen jött a többi, mintha nem is váltottam volna iskolát. Az idő múlásával aztán felfogtam hogy mi is történt velem és éltem boldog, gondtalan gyermekkoromat. 13 évesen anyu elküldött egy alapfokú angol nyelv-tanfolyamra nyáron, amit még megelőztek egyik ismerősük rendszeres délutáni korrepetáló látogatásai. Nyár végén a huszonévesek között ülve elvégeztem az alapfokú írásbeli-szóbeli vizsgát és szabadidőm maradékában a szüleim cégének irodaházában settenkedtem felfedezőként.
Mire tizenhat éves lettem, már gond nélkül kommunikáltam anyukámmal, ettől függetlenül Apuval maradtunk a szép és választékos magyar nyelvnél. Pár osztály erejéig még megzavartam magam egy kevés német tudással, ám ezt később már csak a vendéglátásban hasznosíthattam.
Mivel mindketten nehéz sorsú családból származó, kisebb családi vállalkozást vezető tapasztalt felnőttek voltak akik korán kezdték az élet nehezebbik felét, így én is ezen a nyomon igyekeztem bizonyítani..
Kivéve nyaranként amikor unalmamban egyik nap pl megtapasztaltam, hogy aerosol-os festékes flakont nem szabad bozótvágóval kettévágni. Még ha az üres is. Vagy a vadunatúj biciklit, amit születésnapomra kaptam - összetörni magammal együtt a Völgyhíd alatti liget lejtőjén száguldva.
Az ilyen húzásaim kemény büntetéseket vontak maguk után, volt itt minden a repertoárban.. (mindig tudtam hogy anyu kemény helyen nőtt fel). Sarokban állás, kukoricán térdepelés, nagy fekete vonalas füzet, amibe egyik keményebb büntetésem 14.000x leírni hogy "nem nyúlok többé cigarettához".
De persze a szigor ellenére azért jutott a jóból is, sőt.. Egyszer kiküldtek Apu egyik lányához Sandy-hez Canada-ba egy nyárra, hogy gazdagodjak némi élménnyel a korábbi elvesztegetett gyermekkor miatt.
Rengeteget kirándultunk és fantasztikus helyeken jártunk, olyan helyeken amikről álmodni sem mertem volna. Horvátországban például egy öböl mentén áthúzódó gát szélénél lévő étteremben ettem először tintahalat "soy-sauce -val" közvetlenül a semmivel alattunk.. előttünk csak az Adriai-tenger.

Majd ahogy törvényszerűen cseperedtem egyre inkább szerepet kapott az életemben, hogy lassan kéne is vele kezdeni valamit.Ezalatt cirka nyolc év repült" el.
Sajnos időközben Apu a kora miatt megbetegedett.. Sokáig túlsúlyos volt, emiatt szívbeteg is és ehhez társult még a cukorbetegsége. Az első szívrohamánál tudtam, hogy valóban nem hiába szán nekem ekkora szerepet. Mindig erős, sebezhetetlen gladiátorként tekintettem rá aki - állhat bármi az útjában mindent elsöpör. Múltak az évek mintha naponként változtak volna az évszakok, és én észre sem vettem hogy mennyire nem azt csinálom amit kellene.. Kimaradtam az iskolából, nem a legelőnyösebb baráti társaságot választottam és még sorolhatnám. Valahol kisiklott alólam a talaj én pedig haladtam az árral. Elköltöztem, egyik vendéglátós munka jött a másik után, később aztán azon kaptam magam hogy lassan egy éve nem is voltam a szüleimnél. Anyuval kamaszkoromat követően megromlott a kapcsolatom amit talán mindhárman nehezen kezeltünk és emiatt ritkán mentem haza. Persze hiányoztak és mindez mit sem változott mostanáig, végül mégis egykeként nőttem fel megtapasztalva annak minden velejáróját. A szebb időket felváltotta "karma" barátunk és ma már gyakorlatilag nélkülük élem mindennapjaimat. Ennek köszönhetően (de leginkább korábbi gyermekkoromnak) kialakult bennem egy elszigetelődési vágy ami abban merül ki hogy nagyon alaposan és óvatosan válogatom meg közeli ismerőseimet. Még ha emiatt sokszor el is "kergetek sokakat.
Sokáig igyekeztem közvetlen, nyitott személyiség lenni több-kevesebb sikerrel de valahogy mégis időnként visszatért az az űr amit korábban, kisebb koromban oly sokszor éreztem már.
Idestova 2-3 éve nem tartom szüleimmel a kapcsolatot csak amolyan néha hírt adok magamról telefonon keresztül stílusban.
Próbáltam az értelmemhez mért módokon érvényesülni, megragadni minden alkalmat hogy egy normális életet biztosítsak magamnak. Úgy tűnt sikerült a rögös úton, még ha sok csalódás közepette is, de megtalálnom ismét a helyes medert.
Dolgozóba jártam, felhagytam a vendéglátással, minőségellenőrként kamatoztattam képességem és alkalomadtán szórakozni jártam.. (bulik, nők) sportolni, úszni. Még egy rövid ideig zenélgettem is, abban mindig nyugalmat találtam.
Majd ismét megfordult a világ, közel két éve melanoma-t állapítottak meg a hajas fejbőrön.
Évek óta megbújt, egy anyajegy formájában aminek nem is tanúsítottam különösebb figyelmet.
Időközben ismét költöztem, ezúttal Dunaújvárosba.. Újdonsült fodrászom sikeresen belekapott fésűvel, egy részét felszakítva. Ekkor vizsgáltattam meg Fehérváron, ahol közölték hogy az ott nagyon nem jó és meg kell műteni.
Megijedtem, nem tudtam mi ez és persze hamar kés alá feküdtem. Kivizsgálástól számítva egy héten belül "excisio-val, plasztikával" már nyoma sem volt. Ezt több hónapos kimaradás követte, pihenés és gyógyulás. Majd a javaslatok ellenére "gazdag munkaerő-piacunk" helyzetére tekintettel amint felépültem, visszamentem dolgozni utókezelés nélkül. Letudtam azzal, hogy fiatal vagyok és erős.. meg a kemoterápia az nem segít és élni is kéne valamiből.
Így teltek az idők, visszamentem úszni is. Minden folytatódott a megszokott kerékvágásban.
De sajnos ismét utolért a sors, melyet oly nagy könnyedséggel hívtam ki magam ellen bármikor. Mint amilyen legyőzhetetlennek hittem Aput, úgy álltam én is az elém háruló akadályokkal szemben.
Tavaly elhatároztam, hogy szerencsét próbálok egy kedves barátomnál (nevezzük Róbert-nek) külföldön. Évek óta érlelődött, megfontolt döntés volt ez számomra és természetesen mielőtt Robi kiutazott, már akkor eldöntöttük hogy mi kint fogunk biztos jövőt építeni.
Február közepére minden elő volt készítve, a szükséges elintézni valók letudva.. már csak a repülőjegy lefoglalása volt hátra. Készen álltam. Munkahelyemen azon a héten terveztem a felmondásom mivel hónap végére volt időzítve az utazás.
Ám egyik nap miután megébredtem, iszonyatosan nyomta valami a bal fülem alatti részt. Azt gondoltam, elfeküdtem a nyakam. Pár napig tűrtem, de egyre kellemetlenebb volt és úgy határoztam kiveszek egy napot, meglátogatom imádott orvosomat aki korábban is műtött.
Vizsgálatok azonnali hatállyal, utazás időpont - leszámolás elnapolva.
Kicsivel több mint 4! hónap múlva már meg is volt az időpontom egy "parotidectomia' műtétre (a fültőmirigy műtéti eltávolítása) Budapesten két hetes "nyaralással" egybekötve.
Július végén hazaértem, ezt követte nagyjából három hónap felépülés. Ismét elköltöztem, időközben esedékes lett a leszámolás is.
Elteltek az ünnepek is szépen lassan, nyugalomban túl a nehezén.

S lám el is érkeztem máig. (ideje volt, nemde?.. ) Szükséges vizsgálatok, kezelés előtt.. Kénytelen, kelletlen - le kell tudni azt jóvan'.
Azóta sok változáson estem át ismét, leginkább az értékrendemet tekintve. Volt ebben lemondás, elfogadás, megértés és.... tanulság. Ismét vénültem egy kicsit, végre a "látás" képességét is "birtokolva".
Azok az apró jelentéktelen dolgok amik mellett mindannyian nap mint nap elmegyünk és talán észre sem vesszük, valójában nagyon is fontos dolgok amiket kincsként kell őrizni és ápolni.
Meglátni hogy ebben a világban létezik még szép amiért érdemes szenvedni, küzdeni. Meglátni amikor a falevelek hullanak.. nem csak rohanni a világban, vakon és boldog tudatlanságban..

Köszönöm hogy rám szántad az időt és elolvastad.