Ez nem egy sajnáltató fiatal lány története, hanem egy olyas valami, ami megmutatja, hogy hiába vannak sorozatos csalódások az életben tovább kell menni, és folytatni az akadályok leküzdését, és ha még van egy mélypont is-vagy több- utána csak jobb lehet. Nem szabad feladni.

Engem édesanyám 5 éves koromig egyedül nevelt. Addig minden jó volt és szép. Azután költözött oda hozzánk édesapám...alkoholista ember. Megkeserítette az életem. 12 éven át félelemben tartott. Erről a 12 évről szeretnék beszélni.

A bajok akkor kezdődtek, mikor apám hozzánk költözött. A mi kis nyugodt, békés lakásunkba. Mindenét elitta. A házat is a fejünk felől. Jó dolgunk volt előtte, gazdagok voltunk, de mikor apám elkezdett inni, minden pénzünk elment. Természetesen anyum pénze fölött ő rendelkezett...sajnos. El kellett adni a házunkat, és kiköltöztünk a város szélére. Ott volt egy pici lakás. Azóta is itt élünk-élnek ők. Évekig nem bántott apám, csak kiabált. De azt folytonosan. Elég nehezen viseltem. Nehéz volt. Aztán egyszer csak megütött... Egyre durvult a helyzet. 14 voltam amikor elsokasodtak már az ütések. Nem is fizikailag fájt...lelkileg. A tudat, hogy gyűlöl a saját apám ez nagyon elkeserített. Többször mondta, és rengetegszer lehordott mindennek. Akkor idegi alapon már több betegségem is volt. Álmatlanságban szenvedtem, bezárkóztam, teljesen depressziós lettem. Senki nem tudott a bajaimról. Mikor bekerültem a középsuliba, elhatároztam magam. Nem akartam ezt az életet így tovább folytatni. Van egy elég húzós gerincbetegségem...3x-os gerincferdülésem van, és a hátizmom vmiért nem alakul ki. Járok úszni rendszeresen. Idegi alapú. Furcsa elhinni, de az. Ezen most próbálok segíteni. Remélem még nem késő. De ez nagyon nem is tud zavarni nagyon. Majd jobb lesz.
Mikor 9.-es voltam, ténylegesen elhatároztam magam, hogy nem akarok tovább itthon élni. Akkor már szinte mindent magamnak intéztem.
Mivel voltak kollégista osztálytársaim, elkértem a koliigazgató mobilszámát, és megbeszéltem vele egy találkozót. Elintéztem, hogy kolis lehessek. Sok ideig tartott meggyőzni anyumat, hogy engedjen el. 10. osztály I. féléve után tudtam bemenni koliba. Megszenvedtem azt az évet. Szörnyű volt. Egyre csak durvult a helyzet. Egyszer késsel támadt rám apám...meg akart ölni. Súlyos mondat ez, de így van. Akkor testvérem védett meg, bátyám. Ő most 20 éves. Ha ő nem lett volna...
Akkor kiborultam. Idegösszeomlásom volt. Nem bírtam tovább... ekkor engedte meg anyum végelegesen azt, hogy kolis lehessek. Azt hittem vége a szenvedéseknek. Még csak most jött a rosszabbik része.
Anyum is kiborult. Idegi alapon agyhártyagyulladást kapott. 15% esélyt adtak neki az orvosok, hogy egyáltalán túléli. Akkor volt az a pillanat, amikor én sem bírtam tovább...
Hetekig még csak haza se mentem. Amikor megtudtam, hogy mi történt, épp elutaztam. Dolgoztam, és még csak haza se tudtam jönni még pár napig. El lehet képzelni, hogyan bírtam így a munkára figyelni. Sehogy...aztán mikor végre itthon(úgyértve a városban) voltam, azonnal meglátogattam Anyut. A csodával határos módon túlélte, de nagyon nehezen kezdett el felépülni. Még most is 4 hónap elteltével is nagyon rosszul van. Apám viselkedése persze nem változott. Sőt...csak rosszabb lett. Egyik este nekiesett tesómnak, de ő megvédte magát...akkor épp otthon voltam. Kb fél órát töltöttem ott, de az pont elég volt. Apám amikor bátyámnak esett, ő visszalökte és belezuhant az ajtóba. Széttört az üvegajtó. Nagy baja nem lett. Csak szétvágta a karját. Őszintén szólva nem nagyon rázott meg, Közömbös már hozzám ez az ember. Ezután a jelenet után rögtön elmentem. Ezen az egészen egyféleképp tudtam túltenni magam. A nevelőtanárom a kollégiumban látta, hogy nincs velem minden rendben, és a tanulmányi eredményeim is sokat romlottak. Beszélt velem. Nagy nehezen elmondtam neki mindent. Akkor ő felajánlotta, hogy van egy pszhichológus itt a koliban, és menjek el hozzá. Megfogadtam a tanácsát. Voltam nála. Jót tett... rengeteget segített. Helyrerázta az életem. Megtanított arra, hogy az életemért csak én vagyok a felelős. Magamnak kell ezt irányítani. Így, 17 évesen. A véleménye rólam, hogy erős vagyok, és meg tudom változtatni az életem.Ez az ami hajt. A változás, a jó élet reményében. Bármilyen furcsa is, van jó oldala ennek az egésznek. Megtanultam élni. Tudom, hogy mi jó és mi nem, el tudom magamat látni fiatalkorúként, és emellett egy jó tanuló, lelkileg erős ember lettem. Túl vagyok egy szörnyű éven, de látom már nem volt hiába a szenvedés. Újra egész ember lettem. Vannak igaz barátaim,akik nélkül sehol sem lennék, és találtam valakit, aki szeret, és boldog vagyok vele. Néha még eszembe jutnak a régi, rossz emlékek, de ő akkor mindig ott van, és segít. Szeretem