Reggel már látszott, hogy ugyanolyan ócska idő lesz, mint tegnap, be volt borulva, nekem meg lejárt itt a szállásom, úgyhogy összecsomagoltam, elbúcsúztam bájos kis szobámtól és kibuszoztam a gyorsvasút állomására. Azonban itt ahelyett, hogy felszállltam volna az első Tajpejbe menő vonatra, vettem némi pékárut, leültem reggelizni és gondolkodóba estem: ki tudja, mikor jövök vissza az életben erre a környékre? Mi lenne, ha nekiindulnék megint a tónak és környékének? Aztán beláttam, hogy ennek semmi értelme, csomó cuccom van, az idő is szar, úgyhogy felcihelődtem, és nekiindultam - de a lábam csak nem akart Tajpej felé vinni, ezért ha már itt volt közel, azért csak megnéztem a hagyományos vonatok indulási tábláját. És hát épp ment egy vonat 15 perc múlva Chechengbe, amit nem is nagyon értettem, mert oda csak a kisvasút megy, az pedig közel sem innen indul, hanem két várossal odébbról, de ezt most nem is akartam feltétlenl megérteni, és már vettem is a jegyet rá, és már ott is álltam a peronon, és vártam a vonatot. Magam sem nagyon értettem, mit művelek...

Jött is, és bizony ez a kisvonat volt, úgy látszik, egy-kettő közülük innen megy. No, persze a vonat véletlenül se keskeny nyomtávú, és nem is különösebben helyes, vagyis persze aranyos, csak nem az a fajta kisvasút, amit mi annak hívunk. Olyasmi volt, mint egy Bzmot vonat, csak tiritarkára volt festve kívülről. A sajátomat nem tudtam lefotózni, de egy szembejövő ugyanilyet igen.

Menetközben:

A kalauz tök jó fej volt, mesélt az utasoknak a vonalról, a látnivalókról...

...még engem is átküldött a másik oldalra bámészkodni, amikor elértük ezt a félig kidőlt villanyoszlopot, ami afféle helyi látványosság lehet:

(Öcsémmel nagy rajongói vagyunk az érdekes villanyoszlopoknak, én ezen belül is szeretem a szép színes szigeteléseket. (Igen, egy újabb debil mánia, van egy pár...) Akartam neki fotózni folyómederbe épített vilanyoszlopot, ami nagy betonlábakon áll, de sajnos nem volt rá alkalmam.)

Eufórikus öröm lett úrrá rajtam, hogy mégiscsak utazhatok a kisvonattal az eldugott, gyönyörű tájakon, a vízesések mellett, a hegyek között, ahogy mindenütt írták. Kicsit aztán kezdtem csalódott lenni, amikor sehol semmi extra táj nem volt, csak a szokásos síkság, erdő, kicsit odébb a vad dombok. De igazán csalódott akkor lettem, amikor pont kezdődött végre a hegyi rész, a vonat pályája pedig egyszer csak véget ért, és onnantól pótlóbuszok jártak. Gondoltam, ok, egy megállót áthidalnak busszal valami probléma miatt, de nem, a busz egészen Chechenging ment. Hogy lehetek ekkora lúzer? Akárhova megyek, semmi nem jár?? Azért a busz is elég nemsemmi helyeken ment, tulajdonképpen abszolút élveztem az utazgatást, csak sajnáltam, hogy nem tudtam a vonattal menni végig.

Na, lehet leszállni, ez bizony nem megy tovább..

A sorompó fából van:

Az idő közben kezdett valami brutálisan beborulni, nem a kép rossz, tényleg ilyen sötét volt (és kb. délután 2 van), fekapcsolták a közvilágítást is. Elég ijesztően nézett ki.

Chechengbe érve már esett az eső, ez később szakadássá vált, és ezt aznap már abba se hagyta, viszont itt újra világosabb lett. Gondoltam, átmegyek busszal a tóhoz, ide közel van, és onnan Tajpejbe közvetlen busszal, de kiderítettem, hogy ez nem fog menni, mert nem érem már el az utolsót (ami kb. du. 3-kor indul a tótól...). Szóval akkor mehettem ugyanerre vissza, de nem baj, 20 perc múlva ment vissza busz. Elkezdtem mászkálni, (igen, az összes cuccommal a szakadó esőben) és az a helyzet, hogy nagyon megtetszett a hely, tök jó hangulata van az egésznek, végtelenül eldugott, pici falvacska, szép hatalmas hegyek övezik, van egy apró tava is, itt formás, szép házak vannak végre, összegezve a hely szelleme fantasztikusan pozitív, ha lehet ilyet mondani. Úgyogy 5 perc után egyáltalán nem akartam innen sehova se menni, itt akartam maradni. Nagyon örültem neki, hogy ide jöttem ma! A szakadó eső, és az, hogy rajtam kívül mindössze 5 turista volt az egész helyen, nagyon családias hangulatot teremtett, az árusok szóba elegyedtek velem, kijöttek a boltokból, vagy csak odamosolyogtak.

Úgy emlékeztem, hogy egy csomót fotóztam, de úgy tűnik, csak elképzeltem, hogy miket fényképezek le és hogyan mesélek majd róla, ám a szakadó eső miatt abszolút nem vettem elő a szabadban a gépemet.

Végül beültem egy étterembe és rendeltem egy kaját, elég pazar lakomát kaptam, és még egy helyi lány is társaságomul szegődött, aki mesélt a helyről. A kisvonat egyik alagútját javítják, ezért nem jár egy évig. A falucskában a fából éltek, de jó 20 éve a kormány természetvédelmi okokból betilotta a fakitermelést, így a falu elnéptelenedett. Megmaradt turistalátványosságnak, ám alig tudnak a helyről, még a tajvaniak se nagyon ismerik. A lány nagyon meglepődött, hogy egy magyar turista idetévedt, kérdezte is, hogy honnan vettem az ötletet. Nem is tudtam rendesen elmagyarázni neki, hogy leginkább a vasútmániám miatt keltette fel az érdeklődésemet.

Megígértem neki, hogy terjesztem, hogy ez milyen klassz hely, mesélek róla az embereknek, ezért is írtam róla ilyen sokat. Mondtam neki, hogy csináljanak ide szállodát, olcsóbbat, mint amik a Nap-Hold-tó körül vannak, és egyből lesz forgalmuk. A hely ugyanis egy kis gyöngyszem, a tó ingyenbusszal jól megközelíthető innen, és még egy híres fazekasműhely is van a közelben, biztos jönnének ide sokan. (A fazekasokra már nem volt időm, meg amúgy is tuti zárva lettek volna, ha én odamegyek... az elmúlt napokban csak eső és karbantartási munka kísér, ahova csak beteszem a lábam.)

Szépen visszabuszoztam, visszavonatoztam, már teljesen jól tudok közlekedni, megértem a menetrendeket, tudom, hogy meddig vegyek jegyet és hogy hol szálljak le. (A magyar vonatozási rutinom azért jól jön, mert pl. azért itt is megtréfáltak egy olyannal az Ershui nevű állomáson, ahol átszálltam, hogy a vonat nem arra a vágányra jött, mint amire ki volt írva, de nem sikerült kibabrálniuk velem! ) Tajcsungban átszálltam a nagysebességű vonatra, és este fél 11-re be is értem Tajpejbe. Szerettem volna ma még elmenni vacsorázni Shalaláékkal (akikkel piacozni voltam), de ahhoz azért hamarabb kellett volna visszaérnem a városba. Na sebaj, majd legközelebb.

Az itteni, sikátoros szállómba már úgy térem vissza, mintha haza jönnék, bejöttem szépen kódokkal, és már fenn is voltam a szobámban, ahová egy láthatatlan gondos kéz bekészítette az itthagyott cuccaimat. A szingapúri lányoknak már nyoma sem volt, most csak egy szobatársam volt, de vele nem is igen találkoztam. Ez az utolsó éjszakám itt, holnap sajnos indulok haza.