2019. július 16., kedd

Gyorskeresés

Sólyomszem, I. rész

Írta: | Kulcsszavak: történelem . politika . xx. század

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Nem szoktam politizálni (a kelleténél többet), de most kicsit kiment az a bizonyos biztosíték. Vasárnap este a Magyar Köztársaság elnöke beszélt a tévében, egy amolyan hosszabb lélegzetű riportban. Az egyik téma a volt miniszterelnök, Horn Gyula kitüntetésének elutasítása volt. Elmondta az érveit, az előzményeket, meg úgy általában az ügy hátterét. (Zárójelben megjegyzendő: megfigyelhető volt, amint szinte aggályosan ügyelt arra - és nem csak ebben a témában - , hogy nem úgy utalt magára, hogy ''én ezt csináltam, ez a feladatom'', hanem az elnöki hivatalt személyesítette meg: ''az elnök feladata'', ''az elnöknek kötelessége volt...'', stb. Nálam sokkal okosabbak azóta - meg már előtte is - kitárgyalták az ügyet pro és kontra, elítélték a döntést, támogatták, politikai indokokat és kapcsolatokat kerestek mögötte, ahogy az manapság szokásos. Véleményem nekem is van, de előtte elmondok egy történetet:
Valamikor az 1880-as évek elején történt, hogy egy göcseji kis falu két családjában is született egy-egy fiú. Egyik család sem volt gazdag, parasztok voltak, éldegéltek a maguk munkája nyomán, ahogy őseik is tették már évszázadok óta. A fiúk növögettek, egyikük (nevezzük Jóskának) legénnyé serdülve szomorúan állapíthatta meg, hogy az apja nem rá, hanem a nővérére íratta a földeket azzal a megokolással, hogy gazdag lány legyen és gazdag legény vegye feleségül. (A lány aztán teherbe esett házasságon kívűl, szóval nem jött be a terv.) Jóskánk nem tehetett mást, minthogy mérlegelte a rá váró sorsot, és arra jutott, hogy kivándorol Kanadába. S lőn. Előtte elvette a kedvesét, és megígérte neki, hogy amint összehoz egy kis pénzt az idegenben, őt is kiviteti. Egy vasgyárban kezdett dolgozni Cleveland közelében, s idő múltával teljesítette ígéretét, és immár ketten dolgoztak, hogy egy kis vagyonra tegyenek szert. Közben hallhatták, hogy Európában nagy háború tombol, s bizony a koma, a sógor, a Gyuri és még sok régi barát valamelyik harcmezőn hajtotta örök álomra a fejét (ha egyáltalán megtalálták a fejét, miután kupán vágta az akna). Aztán a háború véget ért, és bizonyára arról is értesültek, hogy kisebb lett az az ország, ahonnan elindultak, de ahova mindig visszavágytak. Közben született egy kislányuk, akivel aztán haza is tértek, hozva magukkal a félretett dollárokat, hogy abból kezdjék el azt az életet, amire mindig is készültek: gazdálkodni a maguk földjén. Így is tettek, vettek egy kis öreg házat, ami helyett aztán újat, nagyobbat építettek, jó hosszú utcafronttal (ahogy Jóska mondta: hogy elfáradjon az a piszok apám, ameddig elmegy előtte), földeket vettek, lovakat, tehenet, ahogy az dukált. Maradt még egy kis tartalék pénzük is, de azt hamarosan elvitte a gazdasági válság. A földeket azonban nem tudta megingatni a válság sem, így átvészelték ezt is.
Most lássuk, mi történt a másik fiúval (nevezzük mondjuk Pistának). Róla nem tudunk ilyen hosszú történetet mesélni, megnőtt, megnősült, gazdálkodott, született négy gyermeke, két fiú és két lány. Sokáig nem maradhatott azonban velük, mert még a nagy háború előtt baleset érte: a szénásszekér rakodása közben eltörött a nyomórúd [link], és olyan súlyosan megsérült, hogy néhány nap múlva meghalt. Legidősebb fia, aki akkor még csak tíz éves volt (és akit szintén nevezzünk Pistának), vette át a gazdaságot. Igaz, hogy az ekét végig kellett húzatnia az úton, ha szántani ment, mert a szekérre nem tudta feltenni, de a föld és a szőlők együtt maradtak, nem kellett eladni őket, így mindegyik gyermek megkaphatta a maga részét, amint felnőtt. Ifjabb Pistánk, hogy, hogy nem, pont a fentebb említett Jóska (akkor már) bácsi lányát szemelte ki magának, és kitartóan udvarolt is neki. Történt azonban, hogy az emberiség, nem okulva az előző nagy háborúból, újra harcolni kezdett, és Pistánknak is be kellett vonulnia a haza szolgálatára, egészségügyi katonaként, a 9. honvéd hadosztályhoz, az erdélyi bevonuláskor, majd 1944-ben a Kárpátokba. Itt aztán fogságba is esett és csak 2 év hadifogság után térhetett haza. Amikor elindult “a frontra”, a kutyája kísérte a legtovább, a falu határán túlra, és amikor hazaért, a kutya szinte ugyanazon a helyen vadászott éppen, ahol öt évvel azelőtt elváltak, és boldogan üdvözölte gazdáját. Más szempontokat nézve már nem volt ilyen rózsás a helyzet: a németek elrekviráltak sok állatot, amit meg meghagytak, azt elvitték az oroszok. Pistánkat az anyja sem ismerte meg (biztosan szívet melengető érzés az öt év után hazatérő katona számára), egyrészt, mert az ukrajnai kényszermunka alatt olyan feketére égett a napon, hogy négernek is nyugodtan elmehetett volna, másrészt a felszabadító orosz katonák kedves bánásmódja miatt szegény asszony nemigen volt többé beszámítható. (Állandóan attól félt, hogy jönnek az oroszok Pistánk bizonyos idő után már csak legyinteni szokott, és oda nyilatkozott, hogy: “Jönnek a rossebeket, hiszen már itt vannak évek óta…”) Szóval szinte a nulláról kellett újrakezdeni mindent, de pár év alatt azért talpra álltak. A félbeszakadt udvarlást befejezve Pistánk megnősült, elvette kedvesét, egy lányuk született.
Minden mehetett volna a maga útján - persze a világ nem állt meg - egyik-másik módosabb portán kistraktor váltotta fel vagy egészítette ki a lovak munkáját, pótolták a háború alatt elkallódott felszereléseket is, de valami lassan megváltozott. Idegenek jöttek a faluba, addig sosem hallott dolgokról beszéltek, közös földről, osztályharcról, kizsákmányolásról, meg imperialistákról. Voltak, akik megpróbáltak ellenük szólni, de közülük sokan eltűntek, hogy aztán csak évek múlva kerüljenek vissza hortobágyi kitelepítésről, munkatáborból, ha egyáltalán visszatérhettek. Birtokukat, állataikat az új vezérek emberei vették a kezükbe. Így esett, hogy a falu egyetlen nemesi családját is elhurcolták, kis kúriájukból pedig istállót alakítottak ki. Megjegyzendő, hogy generációkon át ebből a családból került ki a falu orvosa - ez valami hagyomány lehetett náluk, hogy a férfiak orvosnak tanultak - , aki a helybelieket ingyen gyógyította, és ezért – érthetően – szeretet és tisztelet övezte őket.
Agitátorok járták a régen békés éjszakákat, kit szép ígéretekkel, kit erőszakkal vettek rá, hogy csatlakozzon a TSZ-hez, a módosabb gazdákat kuláknak nyilvánították, és mindenüket elvették, lefoglalták, a legkülönbözőbb jogcímeken. A szegényebbek sem jártak jobban, a különbség csak annyi volt, hogy tőlük nem lehetett annyit elvenni, mert nem volt mit.
Évek teltek el, a földek nem adtak olyan jó termést, mint előtte, mert a gépesítés még gyerekcipőben járt, a „modern” technikát a Hofherr G-35-ös traktorok [link] és a 11,5 tonnás szovjet Sz-100-as lánctalpas monstrumok [link] képviselték. Belátható, hogy ez utóbbi, különösen fordulékony gépezet milyen jól jöhetett a Göcsej dombokkal és árkokkal szabdalt parcelláin. A munka oroszlánrésze tehát továbbra is a lovakra maradt, de „közös lónak túrós a háta” alapon szegény állatok már nem kaptak olyan jó gondozást a nagy TSZ istállóban, mint otthon, a saját gazdáiktól. Arról nem is szólva, hogy nem alakulhatott ki olyan bensőséges kapcsolat ember és állat között, mint régen, hiszen a rossz bánásmód és a túlterhelés miatt elég gyorsan cserélődött az állomány.
És nem csak a munka változott: a párttitkár aláírást gyűjtött a faluban, hogy nincs Isten, a harangozót megfenyegették, hogy ne harangozzon reggel, délben és este, a TSZ elnök meg a Rózsafüzér Társulatra (itt lehet olvasni róla, a vége felé: [link] , lényegében annyi, hogy összegyűlnek bizonyos időközönként, és imádkoznak) azt mondta, hogy: „Vágna közéjük a villám!”. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy mindkét szomszédasszonya tagja ennek a közösségnek, ennélfoga ő van közöttük. Így idő múltán az ő házába vágott bele a villám, le is égett az egész tető.
Évek teltek el így, az emberek politizálgattak – suba alatt – és arra jutottak, hogy a törökök 150 évig voltak itt, a „németek” 400-ig, a ruszkik pedig legalább 600 évig kitartanak. Hogy ez egész pontosan hogyan jött ki, arra nézve nem maradtak fenn adatok. Voltak néhányan, akik még bíztak: „Meglássátok, majd jönnek az angolok és megsegítenek minket.” Általában ezeket letorkolták azzal, hogy: „Mér’, nem volt elég, amikor a háború alatt jöttek, és még a lovaknak is le kellett húzni a fülöket?” Ez arra az időre vonatkozott, amikor a háború vége felé a szövetséges bombázók már nem szorultak végig közvetlen védelemre a németek meggyengülése miatt, így az „unatkozó” vadászok a lőszert alacsonytámadásra használták el; lényegében lőttek mindenre, ami mozgott, a magyar lovacskák meg erősen megijedtek a halált köpködő rokonoktól (rokon alatt a Mustang értendő).
Szóval úgy tűnt, hogy kénytelenek lesznek beletörődni a helyzetbe, és abból kihozni a legjobbat. Ebben szerepelt a TSZ-elnök megkergetése vasvillával, de szigorúan csak akkora sebességgel, hogy ne érje utol az ember, hogy ne kelljen agyonütni. Mert errefelé, ha az ember már vasvillával kerget valakit, akkor utolérés esetén agyonütésnek vagy agyonszúrásnak kell következnie. Amennyiben a befejezés elmarad, az már a becsületen esett foltnak minősül. De ha az ember nem éri el a delikvenst, el lehet ütni az egészet azzal, hogy: „Hát gyorsabban futott az a mocsok, sehogy se tudtam elkapni.” Az meg már ugye mégsem becsület kérdése, ha az ember nem tud gyorsan futni?
Aztán megint csak beigazolódott a régi bölcsesség, hogy „annyit a kerék fel, ahányat alá.” Egy nagy bajuszú kommunista, aki miniszterelnökségig vitte, változtatott egy kicsit a dolgok menetén. Kevesebb lett a padlássöprés, nem csukták be ok nélkül a fehér bajuszú, tisztességben megvénült magyar parasztot „a közellátás veszélyezetése miatt”, ha levágta a saját disznóját, és úgy általában javult kicsit a falusiak „közérzése”. Ez azonban nem tartott sokáig, mert megint fordult a szél, és visszatért a dombok közé a rettegés. Újabb nagy nekibúsulás következett, ahogyan illik is a magyarhoz, de ismét voltak néhányan, akik azt mondták, hogy: „Meglássátok, egyszercsak lesz egy nagy pukkanás, aztán vége lesz ennek a piszokságnak.” A kiábrándultabbak már csak legyintettek: „Anyád p*csája, nem vége.”
(Folytatása következik.)

Hozzászólások

(#1) Szaszati


Szaszati
(tag)

Még, még, még! :R

Nagyon olvasmányos, érdekfeszítő, valósággal odaszegez a monitor elé. Egyébként családon belüli a történet? Vagy a végére kiderül? :P

MobileArsenal - World domination temporarily suspended...

(#2) TompapaTM


TompapaTM
(lelkes újonc)

Nagyon jól írsz. Tetszik. Várom a következőt. :R

(#3) Racecam


Racecam
(HÁZIGAZDA)

Amikor Parci elindította a Logoutot egyben megegyeztünk, nem szeretnénk ha politikai tartalmú írások is helyet kapnának itt, mert az egyszerűen kezelhetetlen indulatokhoz vezet. (Lásd. poltopic)
Éppen ezért az írásaidat a blogodba visszatettem és a topicokat bezártam.
Kérlek a jövőben kerüld a direkt politikai utalásokat tartalmazó írásokat.

Com'è diverso il mondo visto da qui

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.