Ez is egy nyári este, de mennyire más, mint ez a másik...

Ott, akkor, persze nem tudtam sokat gondokodni az elmúltakon, mint most így a gép előtt, az asztalon finom citromos teával, miközben a falra játékos árny-fény rajzokat vetít a Nap fákon átszűrt alkonyi fénye...

...a szél kisöpri a fejemből az összes tudatos gondolatot, csak foszlányok bukkannak fel, hogy aztán továbbszálljanak és újabbaknak adják át a helyüket. A leggyakoribbak persze a mögöttem álló nap történései, még nem váltak emlékké, elevenek, a bőrömön érzem a nagy tó zöldes hullámainak simogatását, a felhők közül néha-néha előtörő nyári nap azonnal perzselő forróságát, a fülemben visszhangzik a kavargó tömeg moraja a fesztiválon, a számban az öreg hegyi nyaraló udvarán, tárcsában sült süllő hófehér húsának íze... De erről én nem tudok most, minden idegszálam az útra, a motorra koncentrál. Kezdem érezni, hogy nem a szél az, ami a gondolatokat elkapdossa, egyszerűen csak nincs időm most érezni ezeket is. Ahogy leszállt az este, felerősödött, majd viharos lett a szél, a látóhatár felől még derengő fény elég komolynak látszó felhőtornyokat vetített az égre, de a társaság gyűrűje és a tűz melege végül meggyőzött, hogy nem kell sietnem.

Most itt vagyok, koromsötétben, a motorom hátán, alig valamivel 110 kilométer per órás sebességgel az útviszonyoknak megfelelő sebesség felett - tekintettel arra, hogy az útviszonyoknak az ágyamban történő, 0 km/h-s sebességű alvás felelne meg. A gép jól viselkedik, alig egy hónapja van meg, még nem barátkoztunk össze teljesen, de úgy érzem, hogy szép jövőnek nézünk elébe, engedelmesen fekszik rá a széllökésekre, foggal-körömmel kapaszkodik az útba, csak a mélyebb nyomvályúk bizonytalanítják el, ilyenkor kicsit erősebben kell terelgetni, úgy látszik, azért annyira még nem vagyunk jóban. Ilyenkor kicsit hiányzik az Öreg Hölgy, de az ilyen magányos, éjszakába nyúlóan hosszú túrákra már nem Őt viszem, hiába, eljárt az idő. Az új társ magabiztosabb, erősebb, a fordulatszámmérő lecövekel a 7500 felett, nem hozzák úgy zavarba a húzósabb emelkedők, a néha szembe kapott széllökések.

A tavat, ami eddig jobbról kísért, lassan magam mögött érzem, most már tisztán délnyugat felé tartok, az eddigi ferde szembeszél szinte teljesen derékszögű oldalszél lett. Ami viszont jobban aggaszt, az az egyre közeledő villámok fénye, a közeljövőt elég sötétnek - és vizesnek - becsülöm, deréktól felfelé is csak mérsékelten vagyok most vízálló, alatta meg szinte semennyire. Fokoznám is egy kicsit a sebességet, de itt már több az erdősáv, kiszámíthatatlanabb a szél, így aztán marad a 110. Az első és a hátsó lámpa két fényköre vesz most csak körül, ilyenkor eszembe jut néhány régi dolog, ugyanez az út, akkor még az Öreg Hölgy hátán, fülledt melegben, két kar összefonva rajtam, egy másik sisak koccan néha az enyémhez...

...érdekesek a fák levelei a reflektor fényében, ahogy sodorja őket a szél, az éjjeli lepkék a fény felé törekvő rövid csíkoknak látszanak, de most nem koppannak a sisak ellenzőjén, a kabát elején, a szél az ő számítasaikat is összezavarja, az utolsó pillanatban mindig elhajlik a pályájuk, elvétenek. Aztán újabb csíkok, ezek már nem hajlanak el. Esőcseppek! Talán megúszom. Talán.

Az útszéli fényvisszaverők pontjai kezdenek ezer csillag szórt fényének látszani a plexin keresztül, aztán az út is egyre sötétebb szürke lesz, majd hirtelen fekete tükörré válik. Ennyi, elveszem a gázt, most már hiába sietnék, rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt elcsesztük. (Valahogy jobban hangzik többes számban...) A sebességmérő visszakúszik 70 környékére, és szép csendben ázok át. Először a bokám környékén lesz egyre hidegebb, majd térd körül, aztán a kesztyű és a kabát ujja találkozásánál, innentől már nem is annyira követem, szép illedelmesen és általánosan vacogok.

Húsz percig egykedvűen ver az eső, én egykedvűen tűröm, aztán csillapodni kezd. Már éppen megnyugodnék, amikor kicsit félre kell kapnom a gépet, az út szélén ott álldogál egy róka, dermedten bámul a reflektor fényébe, nem ugrik meg akkor sem, amikor elzúgok előtte. Idei kölyök, nyurga, hosszú lábakon, csapzott, még fiatal bundával. Remélem, miután kikerül az én fényem rabságából, a koma abbahagyja az út melletti szájtátást, és nem vasalja ki senki.

Egy alvó falun megyek át, a házak szemei lecsukva, fény szinte sehol, csak a kis dombon álló templom tornya áll a gőzlámpák hideg fényében, mint egy világítótorony. Ahogy elgurulok előtte, a sisakba behallatszik egy harangütés. Többet nem hallok, már eltávolodtam, de a kijelzőn az óra megmutatja, hogy mennyit hallottam volna: négy negyed, tizenkét egész.

Éjfél.

"The night is dark and I'm far from home."