Azt hiszem, ezennel betörök az Nagy Online Birodalomba. Illetve beballagok.
Figyelem, mostantól ezen a helyen véletlenszerűen mindenféle írás fog felbukkanni. Rólam, a világról, meg mindenről, ami eszembe jut.
Először is, bármennyire is snassz, magamról fogok írni.
Most 25 és fél éves vagyok, hímnemű, villamosmérnök, EKKORA láma (copyright Hory) és elérkezettnek láttam az időt, hogy blogot írjak. De hogy jutottam idáig?
Ha igaz, valamikor 1982. januárjának legvégén születtem Nagykanizsán, meglehetősen nagy tapintatlanságról téve tanúságot, amennyiben voltam elég illetlen ezt az eseményt hajnali fél háromra időzíteni. Megvolt kezem-lábam, ujjam is vagy húsz, szóval mindeki elégedetten konstatálta, hogy újabb taggal bővült a dinasztia, méghozzá fiúgyermekkel. Ez édesapámnak vélhetően nagy örömöt okozott, tekintve, hogy addig csak egy leánygyermekkel rendelkezett. A nemek egyensúlya ily' módon helyrebillenvén, rögtön arra is gondot kellett fordítani, hogy nevet találjanak nekem, ugyanis az eredetileg tervezett ''Zita'', légyen bármilyen szép is, valahogy nem akart passzolni. Ebből kiderül az is, hogy létem első kilenc hónapjában sikeresen félrevezettem a külső szemlélőket a nememet illetően. Szóval: név kell a kölöknek. Hosszas tanácskozás után (engem nem kérdeztek meg) megállapodtak abban, hogy apám nevét kapom (márminthogy nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is). S lőn. Így lett rámaggatva ősi magyar nevem, amely amúgy vezért jelent.
Nevem tehát már volt, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elpatkoljak. 24 óra méhen kívüli lét elég volt ahhoz, hogy olyan sárga színem legyen, mint egy kanárinak. Újszülöttkori májgyulladás. Mesés. Állítólag van ennek valami köze a szülök vércsoportjához, de azóta se tudok róla sokkal többet. Anyukámnak már pár órás koromban feltűnt, hogy hacsak nem cseréltek el valami távol-keleti kollégára, akkor valami bajom van, de megnyugtatták, hogy nekem ilyen a bőröm. Aztán kiderült, hogy mégsem. Elkezdtem szép sárgán világítani, ennélfogva kék fény alá tettek, hátha megzöldülök. Nem sikerült, tehát alig egy napos koromban anyukámmal közölték, hogy valószínűleg nem sok minden lesz már belőlem. Azért elvittek Zalaegerszegre (szirénázó Nysa mentő, meg minden), így legalább azt is elmondhatom, hogy előbb voltam a megyeszékhelyen, mint otthon. Először arra gondoltak az orvostudomány nagy tapasztalatú tudorai, hogy esetleg le kellene cserélni a vérem. Aztán arra, hogy már minek. Én azonban, úgy tűnik, más véleményen voltam, mert hajlandó voltam enni. Azazhogy szopni. Az egerszegi főnővér, aki a szárnyai alá vett engem és anyukámat (a kanizsai doktorok és nővérek elég tuskók voltak anyukámhoz, azt javasolták neki, hogy ne sírjon, mert nem érdemes miattam, úgyis mindegy. Ezúton üzenem nekik, hogy nem lettem mégsem hulla, sem agykárosodott, ez utóbbit mondjuk néhányan vitatják ), azt mondta, hogy az a tény, hogy ilyen sárga kölyköt még nem látott, de mégsem éhségsztrájkolok, elég bíztató. A végkifejlet az lett, hogy az anyatej, meg a szerencse hathatós közreműködésével néhány hét múlva ''otthonomba távozhattam''. Szépen jöttek is a hasfájós-ordítozós események, ugyanis nem voltam hajlandó sírni. Ellenben ordítottam. Akik láttak akkoriban, azt mondták/mondják, hogy sosem sírtam - úgymond - ''keservesen'', csak dühből. Ha megpróbáltak megnyugtatni, megitatni, megetetni, akkor szépen elhallgattam, meghallgattam a nyugtató gügyögéseket, megettem-megittam, amit kaptam, megnyaltam a szám, és egy-két nekikészülődő, mély lélegzet után tovább ordítottam, kedves szüleimet ezzel az őrület határára sodorva.
Volt még egy érdekes ''feature'', ami még járt hozzám. Ez abban merült ki, hogy folyamatosan folyt a könnyem. Még szerencse, hogy akkoriban nem volt ennyire feltalálva az allergia, mint mostanság, mert talán egy csomó gyógyszerrel tömtek volna meg. Így azonban kiderült, hogy az orromba vezető könnycsatorna, ami a felesleges mennyiséget elvezeti, gyárilag zárva van. Ez kiderülvén, kis családunk bepattant a nagybátyám Trabijába, irány ismét Zalaegerszeg, ahol az efféle ügyekben jártas öreg doktor bácsi tartózkodott, magánrendelőjében korrigálva az ehhez hasonló apró ''defekteket''. Nem voltam még fél éves, és a tűk iránti ellenszenvem még nem fejlődött ki teljesen, így mindenki legnagyobb meglepetésére nyugalmasan tűrtem, hogy a doktor bácsi egy vékony tűvel az orromon keresztül apró lyukat üssön a szemem felé. Mindkét oldalon. Úgy is lett, apukám elmondása szerint a tű tapasztalt kezelője már az első szúrás közben egyszer csak diadalmasan rikkantott egyet, miszerint: ''A-ha! Nyelt egyet a gyermek!'' S valóban, a felesleges könnymennyiség azóta is a normális úton, az orr hátsó részén keresztül a torkomba távozik. (Az öregnek, ha még él, örök hála ezúton is. Ha meg már esetleg eltávozott közülünk, akkor Godspeed, doki!)
Ezek után nőttem, cseperedtem, megtanultam járni és beszélni, ez utóbbi gyakorlása során eleinte a magyar nyelvet hentesbárddal kezelve, aztán lassan belejöttem. Például förtelmesen pösze voltam. A kettős ékezetek semmilyen hatással sem voltak rám. Mai napig fennmaradt egyik kedvenc mesémből egy mondat a rokonságban, amelyet javított és bővített nyelvtanom szerint ''osszerezzen ózike!!!'' kiejtéssel sikerült csak abszolválnom. Aki nem tetszett, az a ''hulye'' jelzőre számíthatott és így tovább. Hamarosan ezt is kinőttem, és megtanultam rendesen beszélni. Ennek örömére kaptam is egy jól fejlett kétoldali tüdőgyulladást, amit pályafutásom során még kétszer sikerült megismételnem, annyi könnyebbséggel, hogy a másodiknál és a harmadiknál már megelégedtem az egyoldalival is. Ezek következménye, hogy se a karomban, se a csuklómban nem maradt valamirevaló véna. Ugynis egy-egy ilyen tüdőgyulladás annyi vénás penicillin injekcióval járt, hogy hamar úgy néztem ki, mint egy hardcore drogos. Feldagat a karom, a csuklóm, és szép kék színekben pompázott a bevérzésektől. A vége felé már kézfejbe kaptam a szurikat, hát nem kívánom senkinek. A vérvételeknél a mai napig jól ki sikerül ezzel akasztani a dokikat, amikor keresőlámpával meg nagyítóval kell használható vénát keríteniük. (Vagy egyből a kézfejemre céloznak, brr.)
Na jó, ennyit terjedelmes egészségügyi fejtegetésekről, halljunk (olvassunk, írjunk) inkább rólam - amire majd műsorunk következő részében kerítünk sort. Ez előreláthatólag valamikor másfél hét múlva következik be, ha nem jön közbe semmi.