Megjegyzés: kissé szedett-vetett lehet a poszt, mert egy csomó gondolatomat leírtam, ami jelenleg a fejemben kavargott. Ezért bocsi.

Nem is tudom, hányszor meg hányszor hallottam már ezeket és ezek alternatíváit. Érdekes, hogy egy társadalomban bizonyos csoportok milyen mértékben viszonyulnak egymáshoz és azt miképpen teszik. Furcsa az is, hogy „átlagos” emberek szemébe esetleges informatikai szakirányok miféle vegyes érzelmeket váltanak ki, amikor szóba kerülnek.
A legáltalánosabb megítélés nyilván az, hogy ha többet ülsz a gépnél, mint pár perc, vagy 1, max. 2 óra, akkor bizony neked már semmi életed nincs. Törődj bele! Legalábbis ez a következtetés vonódik le állandóan, amikor egy olyan személlyel keveredek szóba, aki vagy alig használ számítógépet, vagy nem is tartozik az érdeklődési körébe. Az utóbbival semmi probléma sincsen, egészen addig, amíg meg nem próbálja magyarázni, hogy az a dolog – amihez egyáltalán semmi köze sincs – miért is rossz. Ezt nemcsak az idősebb generációnál veszem észre, hanem az 1-2 évvel nálam idősebbeknél is, vagy fiatalabbaknál. Nem vagyok szent, így én is előre – néha – elszoktam néhány dolgot mondani minden szépnek és jónak, ugyanakkor később nem voltam rest bevallani a hibáimat és meglátni esetleges lehetőségeket ezekben az opciókban, termékekben. Az viszont egyre idegesítőbb, hogy a tudatlan populáció többsége, akik TV-n nevelkednek többnyire, vagy azok a szülők, akik nem tudják megnevelni a gyereküket, vagy csupán képtelenek elfogadni a digitális világ előnyeit és hátrányait, lenézik azt, aki él ezzel.
Én azt szűrőm le, hogy a legnagyobb visszhangot még mindig a játékok kapják. Főleg – az én környezetemben jellemző – ha páran elkezdünk processzorokról beszélgetni vagy különféle játékokról és azoknak a tartalmáról, bizonyos rétegben ez elég taszítóan hat számukra és olyan klisés szövegek jönnek elő, hogy „hogy lehet ennyit ülni a gép előtt”, „biztos ezért nincs barátnőd”, „nincs életed”, „menjetek bulizni, szedjetek össze egy csajt”. Nem értem, hogy a számítógép előtt eltöltött idő – legyen az akármennyi – hogy függ össze azzal, hogy van e barátnőm, vagy nincs. Ennyi erővel a munkahelyemet is hibáztathatnám, hogy azt a 9 órát (beleszámítva az oda meg visszautat is), amit elvesz az életemből, tölthettem volna csajozással is.
Másrészről a „nincs életed” dolgot meg végképp nem tudom értelmezni. Mert, aki játszik, annak nincs élete, de aki facebook-on lóg, annak igen. Ez egyszerre primitív, súlytalan és teljesen ellentmondásos kijelentés. Van egy hölgyemény – akinek a hatására készült ez a poszt – aki még régebben mesélte, miképp részegedtek le az apjával a hegyükön. Nincs ezzel gond, de nem értem, hogy ebbe, hogy az „élj” érzés. Szóval úgy tudok csak élni, ha iszom? Ugyanez a hölgy volt ma kiborulva ránk, amikor egy kockább kollégával mondtunk neki pár infót, azokról a hardverekről, játékokról, amiket vettünk – köztük az árat is. Szinte már-már magáénak érezte az ügyet, felbosszantotta, néha úgy éreztem dühből kiabál. És akkor azt mondta, hogy nem a minimálbér miatt nincsen gyerek, hanem emiatt... ugye a sok gépezés. Mi persze nem igen foglalkoztunk vele, tovább álltunk.
Sokszor azt is megkaptuk, hogy mi nem tudjuk értékelni a pénzt, mert miféle dolgokra verjük el. És néha pont azok mondták, akik pl. dohányoztak – itt jegyzem meg, nekem bajom nincs a dohányosokkal, lő a szüleim is ezt teszik. Szóval az lenne a jó, ha dohányoznánk és ezáltal sokkal jobban tudnánk értékelni a pénzt? „Mert nekünk nem kell még semmire se költeni”... honnan tudják? Attól, hogy nem mondok valamit, még nem biztos, hogy nem létezik, vagy nem történik meg a háttérben. Én pl. minimálbérért dolgozom és a szüleimmel lakom. Ez nem azt jelenti, hogy amit keresek, azt mind meg is tartom vagy tarthatom. Fizetésem fele a szüleimnél köt ki, néha több, magyarul támogatva vannak. A telefonomat saját pénzen töltöm, moziba saját pénzből járok el barátokkal, utána néha beugrunk egy étterembe, vagy pizzázóba, beszélgetni az esetleges filmről és enni egy jót, persze mindezt saját pénzből finanszírozva és akkor még nem vettem magamnak semmilyen hardver se szoftvert, vagy bármit aminek köze lenne az informatika világához.
Sokan azt is elfelejtik, hogy a játékok pl. mennyi hasznos dolgot tanítanak nekünk. Logikai gondolkodást, ügyességet, növeli a reflexeinket, és nyelvet tanít. Pl. öcsém – 16 éves – de már angolul olvassa a mangáit, angolul kommunikál beszédben a külföldi játéktársaival, illetve angolul írogat, angol videókat azért többnyire megérti, főként azokat, amikhez nem kell semmilyen komolyabb nyelvtudás. Én 21 vagyok, aztán az angolul való írás se a legjobb, de rajta vagyok az ügyön, bár azért fejlődtem valamit, mert ott tartok, hogy azért a szöveget, amit mondanak, nagyjából megértem, már ha feliratozva van, hallás alapján elég béna vagyok, de ez persze az én saram, igyekszem javítani.
Aztán a jövőépítés. Pl. ha az ember játékfejlesztő akar lenni, nyilvánvalóan nem úgy fog nekiesni, hogy előtte, még egyetlen egy játékkal sem játszott. De akár mondhatnám azt is, hogy valaki a média felé tör és szeretne filmeket, videókat vágni stb... ehhez is sok segítséget nyújt már a korai elkezdés. Sokaknak itt kezdődhet el az élete karrierje és még nem is tud róla.
Összegezve, sorolhatnám még az előnyöket vagy megemlíthetnék néhány hátrányt is, de nem teszem, mert a többség ítélőképessége úgy se fog változni a dologgal kapcsolatban, idegen nekik az a világ, amiben benne élnek és még esélyt se adnak maguknak, hogy bekukkantsanak az ajtó mögé, és lássák a saját szemükkel az „igazságot”, inkább bámulják tovább és olvassák a kis táblát, amire mindenféle mendemonda és babona van és ezt szajkózzák végtelenül.

Ez lehet nekem fura és csak az én környékemen vannak ennyire ítélkező személyek, de ki tudja máshol mi a helyzet. Ti hogy álltok ehhez a kockaság dologhoz?