2019. június 24., hétfő

Gyorskeresés

Szerelem 848

Írta: | Kulcsszavak: 1848 . Petőfi . Szendrey Júlia . szerelem . love . szenvedély

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Feleségem és kardom

Petőfi Sándor verse

Galamb van a házon,
Csillag van az égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szelíden
Ringató karjaim,
Mint a harmatot a
Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem,
Mért meg ne csókolnám?
Csókokban nem szegény,
Nem is fösvény a szám.
Beszélgetünk is, de
Az csak félig beszéd,
A másik fele már
Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk,
Nagy a mulatságunk,
Gyöngynek is beillik
Fényes boldogságunk!
De az én kardomnak
Ez sehogysem tetszik,
Ránk szemét a falról
Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard,
Olyan mérgesen ránk?
Vén golyhó, talán a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod
Engemet féltened,
Hiszen ismerhetnéd
Már feleségemet,
Ismerheted lelkét,
Ezt a ritka lelket,
Aminőt az isten
Nem sokat teremtett;

Ha szüksége van a
Hazának karomra,
Téged saját keze
Köt fel oldalamra,
Oldalamra köt, és
Búcsuját így veszi:
Menjetek, legyetek
Egymásnak hívei!

Pest, 1848. április

"Julia erdődi naplója 1848-ból.

Nyolcoldalas füzet, sürün teleirva. Lapszámozva. Nincs összefüzve, de teljesen ép és sértetlen. Az első oldalon dátum: Erdőd, Sept. 30. 848. Az utolsó dátum a 8. oldalon van: October 17.

Ez a Napló-füzet teljesen ismeretlen. Tizenhét napnak a története. Egyesztendei házasélet után Petőfi először hagyta magára Juliskáját. 1848 szeptember 24-ikén elvitte Erdődre a feleségét, haza a szüleihez, s ő maga szeptember 30-ikán visszaindult Pestre, hogy kisürgesse honvédtiszti kinevezését. Október 17-ikén érkezett vissza Erdődre, s érkezése hirével végződik a Napló-füzet."

Részlet Szendrey Júlia naplójából:

"October 2.

Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: asszony, hogy érzed most magadat? érzed ugy-e magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi? Egy rész, miként azt a ma hajnal óta erre elvágtató kocsik tanúsitják: batyuba kötve csecsebecséjét, sírva, szepegve hagyja el lakhelyét és futásban keres menedéket a még csak álmában közeledő kutyafejű ellenség előtt. Még itt is csak ugy kukucskálnak ki becsinált kocsiaikból, hogy vajon nem nő-e nyomukban gomba helyett valami vért-szomjazó és emberhúst-ehető rácz vagy oláh tábor? Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része e földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez. Valamennyire alkalmazható például lássatok engem, mert én is e második részhez tartozom. Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!

Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kivánok, nem álmadoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetém, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szivével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.

És még ennyit sem tehetek! el kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek, nem élhetek nem halhatok veled együtt!

De ez még nem elég: hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák. Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy illy gyönge tehetetlen teremtés, kinek csak könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része lehet egy illy lény szerelme, de annak fő-kelléke nem."

Fiuk, Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született, 22 évet élt. Közös koporsóban nyugszik anyjával a Kerepesi úti temetőben.

Források:
Feleségem és kardom
Julia erdődi naplója 1848-ból.
Petőfi Zoltán
Szendrey Júlia

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.