A zöld békabőr — én így hívom a papírdollárost. A legnagyobb különbség indiánok és fehérek között éppen abban rejlik, hogy mit látnak ebben a zöld papírdarabban. Nagyszüleim indián világban nőttek fel, amelyben nem volt pénz. Közvetlenül a Custer-csata előtt a fehér katonák zsoldot kaptak. Tele volt a zsebük zöld papírokkal, és nem volt hol elkölteniük. Vajon mi volt az utolsó gondolatuk, amikor egy indián golyó vagy nyíl eltalálta őket? Úgy vélem, a rengeteg kárba veszett pénzre gondolhattak, arra, hogy most már soha nem veszik hasznát, hogy egy csomó bárgyú vadember teszi rá a mancsát arra, amit ők keservesen megszereztek. Ez a gondolat alighanem fájdalmasabb volt, mint a nyíl a bordáik közt.
A kegyetlen kézitusa közben vagy ezer ló vágtatott a csatatéren keresztül-kasul, hatalmas porfelhőt verve, melyben a katonák zöld békabőrei úgy kavarogtak, mint hópelyhek a hóviharban. És aztán mihez kezdtek az indiánok a rengeteg pénzzel? Odaadták a gyerekeiknek, hadd játsszanak vele, hajtogatni kezdték a furcsa színes papírdarabokat, bölény- és ló formájúra. Így hát mégiscsak volt, akinek örömet okozott az a pénz.

(...)

Emlékszem egy fehér emberre, aki elképedve bámult nagyapám mellényére. Fekete bársonyból varrták, és a gombjai tízdolláros aranyérmék voltak. A fehér ember szinte dührohamot kapott, egyre csak azt hajtogatta: - Ilyesmi is csak egy hülye indiánnak juthat eszébe, ilyen jó pénzből gombokat csinálni, miközben kilóg a segge a gatyájából! - Csakhogy nagyapa egyáltalán nem volt hülye, ugyanúgy megtanulta, mit ér a pénz, mint bárki más. De a pénz arra való, hogy az embernek öröme legyen. Nahát nagyapának öröme telt abban, hogy néhány arany indiánfejet hordjon a mellényén.

(...)

Nagybátyám szerette a lovait. Egyszer azt mondta nekem: - Egy indián képes annyira szeretni egy lovat, hogy akár az életét is adja érte. - Volt esze az üzlethez - rohadt jó lócsiszár volt -, de amit így keresett, azt legnagyobbrészt szétosztogatta a szegény rokonainak. A kereskedőnél erősebb volt benne az indián.
Az öreg néha, mintegy véletlenül, ott hagyott egy-egy üszőt vagy egy bikát valamelyik szegény rokon háza előtt. Szokta mondogatni nekem: - Az ételnek más szerepe is van, nemcsak az, hogy áthalad a testeden. Az ennivalóban szellemek rejtőznek, figyelik a sorsát.
Ha fösvény vagy, a szellem eltávozik, gondolván, „ez a mocsok olyan zsugori, hogy itt hagyom". De ha megosztod az ennivalódat másokkal, ez a jó szellem mindig veled marad. - Engem úgy neveltek, hogy az étel szent. Előre látom azt a napot, amikor majd semmi mást nem kell már adnotok nekünk, csak kapszulákat, amikben ennivaló helyett valamiféle vegyszerek és vitaminok lesznek, és a misszionáriusok arra fognak inteni, hogy kezünket a tányér fölött összekulcsolva így fohászkodjunk:
- Mennybéli Atyánk, áldd meg a mi mindennapi pirulánkat.

(...)

A medveálmodók egyik legnagyobb képessége abban rejlett, hogy kitűnően tudták rendbe hozni a törött csontokat. Volt egy különleges medveszerük - húhúwé- hähä pézsúdá -, ezt összekeverték zsírral, és a törött karra vagy lábra kenték. Tudták, hogyan kell pontosan összeilleszteni a törött csontvégeket, aztán szorosan átkötötték nedves nyersbőrrel, és egy hónap múlva a sérült már járni tudott a lábán, megfeszítette az íjat a korábban eltört karjával. Így mesélték nekem az öregek. És mondhatom, jóval kevesebbe került a dolog, mint ha kórházba vitték volna őket. A medvesámánok kitűnően értették a gyógyítást. Némely kilencven- vagy százéves indiánnak még az összes foga megvolt. Mostanság meg itt láthatod a sok fiatalt, eszik a boltban vásárolt mindenféle vacakot, aztán alig van már foguk. A modern kaják, a vadonatúj, csillogóvillogó kórházak és a rossz fogak, úgy látszik, összefüggenek egymással- . Pedig mi valamikor egészséges nép voltunk. Azok az öregek, a harcosok, akik Custer ellen küzdöttek, még az 1930-as és az 1940-es években is össze-összejöttek. Voltak köztük százévesnél is idősebbek, de még megülték a lovat, és szívesen elrágták a szívós húst. Szertartásaikat az éjszaka sötétjében tartották. Énekeltem velük én is.

(...)

John Fire / Lame Deer és Richard Erdoes:
Sánta Őz, a sziú indián sámán
ISBN 963 07 4637 9