„Nem tudom, hogyan kezdjem magyarázni: mennyire gyűlöltük a Szovjetuniót, az akkoriban még rendületlen imperialista nagyhatalmat, amely kíméletlen zsarnoksággal nyomta el gyarmatait. A Kreml akkori urai nem érték be azzal, hogy el­nyomják és kifosszák a bennszülötteket: elvárták tőlünk, hogy szeressük is őket. A leggyűlöletesebb megaláztatások egyike a kényszerű november 7-i felvonulás volt: masírozással és énekléssel kellett ünnepelnünk a dicsőséges Szovjetunió születés­napját. Akármennyire fújt a hideg szél. A párt igen egyszerű módon kényszerített minket a felvonulás­ra. Az embereknek munkahelyük, iskolájuk szerint kellett gyülekezni az induláshoz - így a személyze­ti káderek feljegyezhették, hogy ki nem jött el. S abból baj lett. Különösen élénken él emlékezetem­ben az 1952-es felvonulás. A bölcsészkar a Statisz­tikai Hivatal mögött masírozott. Megfigyeltem az egyik hivatalnokot - vézna kis középkorú férfit -, amint az erőlködéstől szederjes arccal cipelte a rá­ bízott súlyos, fakeretes táblát. Több ízben kis híján felbukott, mert bele-belebotlott a tábla hosszú nye­lébe, amint a heves szélben próbálta megtartani Rákosi keménypapírra mázolt képét. Egyre jobban lemaradt a kollégáitól, és miközénk került, akik mögöttük haladtunk. Egyszerre szó nélkül ki­lépett a sorból, s vadul verdesni kezdte a plakátot egy lámpaoszlophoz.
- Elegem van ebből a pofából! - ordította. - Rohadt, kopasz gengszter! Egy nap van a héten, amikor kialhatnám magamat, akkor is kihurcol­nak az utcára!

Dühöngve, az őrültek erejével csapkodta a pla­kátot, míg cafatokra nem foszlott.
- A ruszkik pribékje! Halljátok? Gyilkos!
Valahonnan egy pillanat alatt két ávós került elő. Két oldalról karon ragadták a szerencsétlent. Miközben elhurcolták, vinnyogni kezdett, mint valami öregasszony:
- Nehéz volt a tábla, elvtársak... csak azért tet­tem, higgyétek el... túlságosan nehéz volt!
Aki ilyen jeleneteket kénytelen látni, az óhatat­lanul egyre erősebb vágyat érez magában, hogy megfordítsa végre a szelek járását. Az ötvenes évek elején a légkör az egész országban telve volt forra­dalmi feszültséggel. A nép egyre féktelenebb, az ávó egyre kapkodóbb lett. Mind többen idézték Pe­tőfi versét, amely 1848. március 15-én kirobbantot­ta a forradalmat a Habsburg-uralom ellen:

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!

Az 1848-as forradalmat Ausztria az Orosz Bi­rodalom segítségével verte le. Petőfit kozák lova­sok tiporták el a segesvári csatatéren - mely a trianoni békediktátum óta Romániához tartozik. De sem vereségünk emléke, sem megcsonkított hazánk kicsinysége nem tört meg minket annyira, hogy véglegesnek fogadtuk volna el a szovjet megszállást. Arra biztattuk egymást, hogy a törö­kök sem tudták örökre leigázni Magyarországot - akármilyen csapás volt is Mohács!

Gyakran idézett szállóigénk ez: „Több is ve­szett Mohácsnál!” „Mohács” ma már szimbólum, amely hamu alatt lappangó büszkeséget sugall. Azt a dacos hitet, hogy legpusztítóbb vész után is újrasarjad itt az élet. A mohácsi csata mély sebeket ejtett a nemzet testén - de a túlélés ke­serű dicsőségét is idézi. 1526-ban Mohácsnál a benyomult török sereg megsemmisítette az egész magyar lovas- és gyaloghadat, s utána százhatvan éven át Magyarország az Ottomán Birodalom tartománya volt. Hazánk lakosságának csaknem fele pusztult el ezalatt éhínségben, járványokban és rabszolgasorsban - a törökök Észak-Afrika emberpiacaira hurcolták ezrével a magyarokat. Ám az Ottomán Birodalom eltűnt a történelem süllyesztőjében, Magyarország pedig még mindig megvan. A magyarok számára ez a történelem és a politika legfőbb tanulsága - már kicsiny gyermekkorukban magukba szívják ezt, jóval azelőtt, hogy iskolába kerülnének. A mohácsi vészről és a török hódítók bukásáról először a ferences atyáktól hallottam - akiket később a rendszer elűzött kolostorukból. Ettől azonban nem felejtettem el tanításukat: minden elnyomó birodalom széthull egyszer.

Mint Kossuth Lajos, 1848-as forradalmunk ve­zére mondta az emigrációban, a magyarnak „tör­ténelmi egysége” van: évszázadokon, évezredeken gondolkozik, így védi magát a jelen hatalmai el­len.A nemzeti múlt elevenen él mindannyiunk­ban. Nem olyan komplikált, hogy ne lehessen rá jól emlékezni. A legegyügyűbb magyar is érti. Ezeréves írott történelmünk sorozatos vereségek átvészelésének iszonyúan egyszerű históriája. Mindig van egy tatárjárás, de valahogy túléljük. A magyar népnek, mint a zsidó népnek, nemzeti vallása a történelem: a megpróbáltatások mindent kibíró elviselésének a történelme. Fejünk zúg a sorscsapásoktól, de szívünk csordultig van a büszkeséggel, hogy mégse pusztult ki nemzetünk.

Megbűnhődte már e nép
a múltat s jövendőt...

- zengi a Himnusz. Híven szólaltatja meg azt a rátarti önsajnálatot, mely a magyarnak talán legjel­lemzőbb tulajdonsága. Ettől oly lázongó alattvaló, akárhányszor sújtják is porba. Nincs sok győzelmi babérunk, de attól dicsőülünk meg, hogy túléltük a tatárjárást (1241), a török hódoltságot (1526-1686), az osztrák elnyomást (1711-1918), a német megszállást (1944-1945). Nagy hatalmak polgárai bíznak győzelmeikben. Azt hiszik, a hatalom mind­örökké tart, mint az isteni dicsőség. Mi a hatalom elgyengülésében hiszünk. Rossz alattvalók vagyunk, nem tudunk belenyugodni abba, hogy el­ nyomásunk örökre szól. Számunkra csak az volt a kérdés: mikor és hogyan távoznak a szovjet csapatok.

Egyszóval: gyűlöltük az oroszokat - türelmet­lenül és vérmes reményekkel.

Mint a legtöbb országban, ahol nincs sajtósza­badság s a közvéleménynek fóruma: nálunk is az egyetemek voltak a zendülés melegágyai. Gyűlé­seinken egyre többször szólalt meg a szabadság és függetlenség vágya. Követeltük, hogy vessenek véget az önkényes letartóztatásoknak és kivégzé­seknek; hogy az oroszok fizessenek a kivitt gabo­náért és urániumért; hogy szűnjenek meg az ide­gen katonai támaszpontok Magyarországon; hogy legyenek szabad választások. Tiltakoztunk az el­len, hogy a hatalom minden szinten gerinctelen, tehetségtelen talpnyalók kezében van - s megfo­gadtuk, hogy felszámoljuk az ínséget. Éreztük, hogy a világ reménykedve (a rendőrség pedig gya­nakodva) tekint felénk. Kettős dicsőségről álmo­doztunk: arról, hogy felszabadítjuk hazánkat, s ezzel hozzájárulunk a Szovjet Birodalom bukásá­hoz - ha kell, életünk árán is!

Nem volt diák, aki ne emlékezett volna Zrínyi Miklós példájára. Zrínyi gróf a kicsiny Szigetvárott négy esztendeig kitartott a török ellenében, mígnem 1566-ban maga Fényes Szulejmán szul­tán vonult százezer főnyi seregével a vár alá. Zrí­nyi katonáival heteken keresztül állta az óriási túlerő ostromát, s amikor élelmük és a lőszerük elfogyott, vitézeivel együtt felvette díszruháját, zsebébe aranyakat tett azok számára, akik majd megölik s eltemetik - majd társaival együtt kiro­hant a vár kapuján, egy végső, halálos összecsa­pásra. Már mélyen behatolt az ellenséges had zö­mébe, mikor végül levágták. Szulejmán szultán - végleg felőrlődve attól, hogy oly sokáig feltartóz­tatta seregét egy kicsiny „hangyaboly” - a várat­lan kirohanás lármájának hallatára szélütötten összeesett és meghalt. A szultán halála után a tö­rök nagyurak egymással kezdtek viaskodni a hatalomért, s Magyarországot évekig nyugton hagy­ták. Zrínyi, ha elesett is, hatalmas győzelmet ara­tott: időt nyert az országnak. S ami az utókor szá­mára még fontosabb: dédunokája írt róla egy hős­költeményt, és azóta szigetvári Zrínyi Miklós ve­zeti lovasrohamát minden nemzedék képzeleté­ben, biztatva példájával s hirdetve, hogy a túlerő­ben lévő ellenségre is lehet halálos csapást mérni.

Egy sem akad köztünk, aki ne hallotta volna Hunyadi harangjait. 1956 Hunyadi János nándor­fehérvári győzelmének ötszáz éves évfordulója is volt. Azé a hősé, aki zsoldoskapitányból Magyarország leghatalmasabb főurává küzdötte fel ma­gát, s jól fizetett, alaposan kiképzett hadával Nán­dorfehérvár alatt 1456-ban megsemmisítő veresé­get mért az ostromló török seregre. Győzelmével megmentette Ausztriát és Itáliát a már-már elhá­ríthatatlannak látszó török hódítástól. III. Callixtus pápa elrendelte, hogy a pogányon aratott dia­dal emlékére minden délben szólaljanak meg a harangok világszerte - mind az ítéletnapig! Erre emlékeztet a déli harangszó ma is a keresztény világ templomaiban. De Hunyadi legnagyobb győzelmét nem is a pusztító törökön, hanem a pusztító időn aratta: zúgó harangjai évszázadok távolából tartják bennünk a lelket. Minden ön­kényuralom azt sulykolja belénk, hogy érzéseink, gondolataink, vágyaink nem számítanak, hogy senkik vagyunk, s úgy kell leélnünk egész életün­ket, ahogy mások rendelik. Egy idegen hatalom önkényuralma kétszeresen sértett és bőszített mindannyiunkat: semmibe vette nemcsak szemé­lyünket, nemzetünket is. De ha a senkik életét él­tük is, tudtuk, hogy nem senkiktől származunk.
Hunyadi harangjai azt kongták a fülünkbe, hogy egy történelmi tett kihat a messzi jövőbe! Akár győzünk, akár veszítünk, forradalmunk erőt, hitet, önbizalmat adhat ivadékainknak hosszú évszáza­dokon keresztül.

Múltunk csakúgy serkentette forradalmunkat, mint jelenünk. Századok emlékei szőtték át álma­inkat s formálták tetteinket. A Hunyadiak szinte kortársaink, családtagjaink voltak - méltókká kellett válnunk hozzájuk. Mátyás, e zsoldoskapi­tány fia, nagy reneszánsz uralkodó lett: Matthias Corvinus (1458 -1490) a művészet és az irodalom mecénása, a népek védelmezője - az első ma­gyar király, aki jogot adott a jobbágyoknak, és megadóztatta a nemeseket, hogy ne a parasztság vállát nyomja minden teher. Legendák, versek szólnak a királyról, aki parasztruhába öltözve járt a nép között, hogy a gőgös nagyurak sose lehesse­nek biztosak benne: mikor a szegény embert megalázzák, nem az álruhás királlyal van-e dol­guk.

Mátyás szelleme él tovább abban a hitben, hogy minden magyarban van valami királyi. Mindmáig kísért ez a lappangó meggyőződés, ez a királyi gőg, mellyel - furcsa módon - megfér a királyok megvetése. Az a trónon ülő férfi, akit legtöbbször láthattunk képen ábrázolva: Dózsa György volt, a parasztvezér. A levert lázadás után, 1514-ben tüzes vastrónra ültették, a fejébe izzó vaskoronát nyomtak, s elevenen sütötték meg a kegyetlen urak ezt a „parasztkirályt” aki a felkelők élére állt, hogy megvédje a népnek a Hunyadiaktól kapott jussát.

Sok kapzsiságból, birtokvágyból elkövetett bűn­ről tudnak a magyar krónikák. De voltak olyan lelkesítő hősei is történelmünknek, akik életükkel együtt földi javaikat is kockára tudták tenni. A legnagyobb köztük II. Rákóczi Ferenc, aki őseitől Magyarország egyötödén elterülő óriási birtoko­kat örökölt. A korabeli Európa egyik leggazda­gabb főura. Apja Erdély fejedelme, anyja, Zrínyi Ilona - asszony létére - maga is nagyszerű hadvezér. A „nagyságos fejedelem” mindent kockára tett, amikor szabadságharcba vezette nemzetét Ausztria ellen (1703-1711). S a bukás után in­kább lemondott birtokairól, inkább a holtáig tar­tó száműzetést választotta, mintsem hogy aláves­ se magát a Habsburg hatalomnak.
- Isten úgy rendelkezik velem, ahogyan neki tetszik - mondta Kossuth Lajos 1848-ban, Rákó­czi szellemét idézve -, szenvedéssel, száműzetés­sel sújthat, fenékig kiitathatja velem a keserűség poharát. Egyet azonban még Isten sem tehet meg: Ausztria alattvalójává nem tehet soha!

Olyan emberekből, akik ilyen ősökre tekinte­nek vissza, nem lehet meghunyászkodó rabszolgá­kat nevelni. Miközben történelmünk nagy alakjai­val azonosultunk - elnyomóinkat őseink leigázóival azonosítottuk. Ugyanaz a gyűlöletes nép­ség volt: idegenek, akik uralkodni akarnak raj­tunk. Oroszgyűlöletünkben ott kísértett a hamu alá temetett régi tűz: a tatár, a török, az osztrák, a német elnyomás ellen fölgerjedt düh magasra csapó lángja...

Minden világos volt - mégis, amikor 1956 ok­tóberében tüntetéseink forradalommá váltak, minden valahogy összezavarodott megint. Har­coltam én is, mint a többiek - de a tankok és ágyúk tüzében oly csontig ható félelem fogott el, hogy nem éreztem magamban cseppnyi hő­siességet sem. Inkább nyomasztott a saját szerencsém, amikor halott, vérző bajtársaimat lát­tam magam körül heverni a kövezeten. Sok­szor még azt sem éreztem, hogy jogos ügyért küz­dők: igaz, az orosz megszállás ellen harcol­tunk, az ávó ellen, egy gonosz, ostoba ön­kényuralmat akartunk megdönteni - ám ré­mült ukrán parasztfiúkra lőttem, akiknek ugyan­ annyi okuk volt gyűlölni a rendszert, ami el­len küzdöttünk, mint nekünk.”

Stephen Vizinczey - In Praise of Older Women (Érett asszonyok dicsérete - Fordította: Halász Zoltán)

[PDF], [MP3], [YT]