Képzeld el azt a szituációt kedves Olvasó, hogy otthon gépezel vagy épp tévézel, a kertben kutyázol, esetleg tisztítod a kerékpárod, nyírod a füvet, közben kimennél a boltba egy üdítőért/sörért/tejért/cigiért. Vagy focizni készülsz, szeded össze a cuccaid, talán egy koncertre, munkába, edzésre indulsz, haverokhoz, barátnődhöz.

Kilépsz, bezárod magad mögött az ajtót, elhagyod az utcasarkot, elérsz a boltig, megveszed amire szükséged van, elköszönsz. Az üzlet előtt egy ismerősbe botlasz, pár szót váltotok is. Ekkor megáll az út túloldalán egy nagy ponyvás teherautó, kiszáll, majd odalép hozzátok két fegyveres és az egyik megszólít. Viszonylag gyorsan a platóra kerültök, másnap már tudod, hogy szervezkedés vagy összeesküvés vádjával 5-10-15-25 évre elszakítanak majd a családodtól, a szeretteidtől. Miért? Csakis azért, mert a kvótájuk szerint 50 rabszolgát össze kellett szedniük és csak 48 volt a teherautón mikor találkoztatok. Visznek ahogy vagy, elbúcsúzni sem tudsz.

Velem ez nem történhet meg! Félreértés, holnap tisztázzuk. - gondolod.

Három hét múlva egy fakitermelésen találod magad északon ahol mínusz 5-10-15-25 fokban is gályázol, nem kevesebb mint tíz éven keresztül. Te, és ezer hozzád hasonló. „Málenkij robot", egy kis munka.

Gulág. Miért nem tudunk többet róla?

Bárány Krisztián beszélgetett Bognár Zalán történésszel a témáról.

„ – Leginkább azért, mert a rendszerváltozásig
nem is mertek beszélni a túlélők. Aki a Gulag
(Javítómunka-táborok Főigazgatósága) vagy a
Gupvi (Hadifogoly- és Internáltügyi
Főigazgatóság) lágeréből hazajött, annak azt
mondták, hogy ha beszélnek, akkor visszaviszik
őket a Szovjetunióba. Az előző rendszer
prominens képviselői 1989 után is ott maradtak
elég sok helyen, és nem nagyon örültek volna,
ha ez a téma valahonnan előkerül. Igazából
ennek tudom be, hogy nem ismeri ma
kellőképpen a társadalom a málenkij robot, a
Gulag- vagy éppen a Gupvi-táborok rendszerét.
Az első visszaemlékezések is csak 1989-ben
jelentek meg. Tabutémáról beszélünk, és kicsit
sarkítva mondom: 1989–90-ig nem lehetett
kutatni, utána pedig szinte már nem volt mit
kutatni.

(...)

Tulajdonképpen arról nem lehetett beszélni, hogy
a »dicsőséges« Vörös Hadsereg polgári lakosok
tömegeit elhurcolja. Maga Rákosi elvtárs is azt
mondta, hogy a háború az háború, ahol fát
vágnak, ott forgács is hullik. Egy márciusi
levelében Rákosi azt írja Georgi Dimitrovnak, a
Bolgár Kommunista Párt főtitkárának, hogy
ismét megsokasodtak a razziák Budapesten,
emberek ezreit viszik el a gyárba menet vagy
jövet az utcákról hadifogolyként. Ezekről
egyszerűen nem lehetett beszélni. A kilencvenes
években, sőt még 2009-ben is attól féltek a
túlélők, hogy ha beszélnek minderről, ismét
visszaviszik őket vagy családjuknak lesz
bántódása emiatt.

(...)

Az NKVD pedig
nem válogatott: a 13 éves fiútól a 65 éves
emberig bárkit elhurcoltak. Nagy figyelem övezte
az »egyenruhásokat«: a postásokat, a
közlekedési dolgozókat, a rendőröket, mondván
e »különleges fegyveres erők« miatt is húzódott
el az ostrom. S vittek zsidókat is. Január 18-a
hajnalán, miután a budapesti gettó felszabadult,
sokan hazatértek, de közülük többeket még
aznap elfogtak. A lakóháztömbjüket még aznap
délután az NKVD körbevette, majd válogatás
nélkül a hajnalban kiszabadítottakat is vitték
hadifogságba. Csak fél napig voltak szabadok!

(...)

Úgy gondolták, hogy az ellenség ingyenes munkaerőt
jelent. Az mindegy, hogy rabszolga-munkaerő, s nem
hatékony, de hát a gulág alkalmazásában már régi
tapasztalataik voltak. (...) A célok közt szerepelt
továbbá a megtorlás, a kollektív bűnösség elve,
amelyet a németekre kimondtak, a magyarokra nem,
mégis alkalmazták. Sztálin már 1943-ban kijelentette,
hogy a magyarokat meg kell büntetni. Ez már
előrevetítette, hogy a polgári lakosságot is meg
fogják hurcolni. Általában úgymond málenkij
robot volt az indok, »egy kicsi munka, aztán
mehettek haza«. Ilyen valóban előfordult, például
romeltakarításkor, viszont ugyanezt mondták
akkor is, mikor tudták, hogy a Szovjetunióba
viszik őket kényszermunkára.

(...)

...a hiányzó hadifogolylétszámot civilekből
pótolták ki. (...) Sztálin 1944. december
16-án adta ki azt a központi utasítását, hogy az
elfoglalt területeken a német származású
férfiakat 17 és 45, a nőket 18 és 30 éves kor
között el kell vinni munkára a dél-ukrajnai
iparvidékre. De hogy ki számított németnek, azt
mindig a parancsnok mondta meg. Az ónodi
főszolgabíró széttárta a karját, mikor az NKVD-s
tiszt arra kérte, hogy írja össze a helyi
németeket. Nem volt kit írjon a listára, ugyanis
Ónod színtiszta magyar falu volt. Két lakost
találtak, akiknek már a nagyszülei sem beszélték
a németet. Erre a szovjet tiszt úgy döntött, hogy
akinek r betűre végződik a vezetékneve, azokat
mind elviszik, mondván Hitlernek is r betűre
végződött a neve. A parancsot végre kellett
hajtani, nem mondhatta azt a tiszt, hogy rossz a
parancs, így »teremtett« németeket."

A teljes interjú itt: [link]

A győztes véres bosszúja? Nem, dehogy. A berlini győzelmi mámor után rengeteg elgyötört orosz kiskatona és tiszt kapott nagybajuszú atyjától hosszú beutalót a Gulágra „nem harcolt teljes szívvel a népéért, hiszen élve hazajött (!)" váddal. A világ legnagyobb rabszolgatartó társadalma a sztálini Szovjetúnió volt. Önszántából senki sem ment volna az embertelen, zord vidékekre azok természeti kincseit tonnaszám kitermelni, utakat, gyárakat, Sztálin álmait, a birodalmát építeni. Ingyen. Ezért vitték őket.

Ha kellett északra egy jó hídmérnök, hát letartóztattak és elítéltek egyet. 15 év. Ez sajnos nem volt bonyolultabb. A megfélemlített raboknál gyorsabban csak a rögtönítélő bíróságok dolgoztak.

2015. a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve. Ne feledjük a szenvedéseiket!